Between your dreams - 1 year-old blog

Emberek, ideje bejelentenem: 1 év! 1 éve vagyok már jelen, és ezzel a történettel szeretnék nektek kedveskedni. Az időzítő dolgozik.
Még jönnek kért történetek, amiket megígértem, szóval mindenki legyen türelemmel, dolgozok, ahogy csak tudok, de nekem is sok dolgom van emellett :)
Puszillak titeket, és írjátok meg nekem, legyetek olyan kedvesek, hogy ti mennyi ideje vagytok velem.
Szeretlek titeket! :)

xoxo Lora  

Van egy hely, ami nem olyan, mint amilyennek mi ismerjük. Van, hogy képesek vagyunk olyanra, amiről nem is álmodhattunk.

És valóban; az álmok. 

Mik is azok?

Az álom képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben.

Legalábbis mindenki így tudja. Azt hiszik, hogy ez így van. 

Pedig mennyire tévednek! 

Az álmok többnyire szimbolikusan formában és kaotikusan jelennek meg, és az érzéseket tükrözik.

Nem, nem egészen. Aki ismeri azt a bizonyos titkot, tudhatja, hogy ez nem így van. 

Vannak emberek, akik pontosan tudják, hogy az álom egy hely, ahova bármikor elmehetsz. Egy másik világ, ami párhuzamosan helyezkedik el azzal, amiben élsz, viszont te alakítod. 

Míg van egy valóságod, van egy álmod. 

Tudni kell, hogy ez nem egy és ugyanaz, és meg kell tanulni elkülöníteni ezt a kettőt egymástól. 

Ez egy menedék neked.

Hogy elrejtsen, mikor menekülnöd kell, hogy felvidítson, ha szomorú vagy, hogy megtapasztalhasd, milyen, mikor van boldogság. Ez, mikor az álmaid közt vagy. 

***

Az éj ismét furcsa reményekkel kecsegtetett, amiket aznap nem akartam elhalasztani. Menekülni akartam. Ordítani, bár nem volt hangom. Futni, bár nem volt erőm. Élni, de nem volt akaratom. 

A puha mintás takaróm kellemes súlyként nehezedett rám, s ahogy lehunytam a szemem, a szívemen is éreztem a súlyt, ám az közel sem volt ilyen jóleső. Inkább szorította a szívemet, összeroppantotta, kivégezte.

Az ajkaimba haraptam, hogy semmiféle hang ne szökjön ki azok közül, mert nem bírtam volna, ha még a dühös szomszédok haragját is tapasztalnom kellene. Szerettem volna, ha egy perce minden megnyugodna. Ha Hold ragyogóbb lenne, mint homályos folt az égen, az emberek túltennék magukat a felszínen, és a bensőmben is csendesülne a tomboló vihar. 

Lehunytam a szemem, és már nem voltam ott. 

Ahova mentem, ott az ég különösen kék volt. A Nap kitartóan ragyogott, de nem volt túl meleg. Emlékszem, tegnap ilyenkor kicsit felhősebb idő volt. Egy boldog mosollyal indultam el az iskola felé, a táskával a hátamon, amiben a taneszközök rejlettek. Az út közben találkoztam Liammel, aki épp egy hot-dogot vett reggelinek, de nem vártam meg, inkább mentem, hogy időben bemehessek az iskolába. 

Ledobtam a cuccomat, és kipakoltam kémiára, ami bizony az első óránk volt aznap. Érzékeltem, ahogy a mellettem lévő helyre leül valaki, és egy kéz pedig a derekamra csúszott, hogy laza nyomást gyakorolva odahúzzon magához. Beszívtam a kellemes illatot, a mellkasomban pedig szétáradt a boldogság, és egyszerűen csak élveztem, hogy van valaki, akihez tartozhatok.

- Niall, minden rendben? - Csak "doromboltam" mint egy cica, és ezzel meg is válaszoltam a szerelmem kérdését. A göndör fürtökkel rendelkező csoda csak erősebben szorított, és a fülemre nyomott édes puszikból ítélve ő sem zavartatta magát.

A tanórák szélsebesen elteltek, én pedig indultam, hogy végre kiérhessek az iskolából. Harry megfogta a kezem, és így kézen fogva indultunk el, hogy hazakísérjen. Egy aranyos kertes házam volt, aminek szép nagy kertje van, ahol tavasz végett mindig üde zöld volt a fű. Természetesen Harryt beinvitáltam, ő pedig teljesen egyértelműnek vette, hogy bejön.

Leült a kanapéra, én pedig rögtön az ölébe is ültem, ahol szorosan megöleltem. A keze a derekamra vándorolt, és a hátamat simogatva jelezte, hogy mennyire szeret. Jólesően sóhajtottam, a keze pedig a fenekemre tévedt, de nem bántam igazából. Kicsit hátradőltem, hogy a szemébe nézhessek, ő pedig bujkáló mosollyal figyelt engem. Közelebb hajolva egy apró puszit nyomtam az ajkára, amit követett még száz legalább. Eközben pedig igyekeztem betelni az illatával, amit annyira szerettem. Viszont megunta a puszikat és többet akart. Addig ostromolt, mígnem hagytam, hogy a nyelve utat törjön. Boldogan merültem el az érzésben, mindez viszont elhalványodni látszott; a Nap felkelt a másik világban.

A szempilláim lassan nyíltak fel, megadták magukat, ám most a szívem sokkal könnyebb volt. Nem mondom, hogy jobb szívvel vágtam bele a napba, mert tudtam, hogy a sok borzalom után boldogság vár az éjszaka.

Miután felöltöztem, egy sóhajtással néztem bele a saját szemembe a tükrön át, és lélekben igyekeztem felkészíteni magam egy újabb borzalmas napra.

Az iskolába beérve leültem a helyemre, ahol kellően láthatatlan voltam, és onnantól kezdve igyekeztem úgy tenni, mintha ott se lennék. De nem volt szerencsém.

Épp matekórára készültem, mikor szigorúan a padlót nézve nekimentem valakinek. Felkapva a tekintetem Harry Styles szemeibe bámultam bele közvetlenül közelről. Nyeltem egy nagyot, és hátraléptem, és nem tudott megnyugtatni a mosolya, amivel nézett.

- Hogy képzeled, hogy nekimész, és bocsánatot se kérsz? - lökött meg az egyik srác, aki mellette állt, így a kezemből kiestek a tankönyveim, és az egyensúlyomat elvesztve dőltem a szekrénynek. A srác még nem végzett, taszított még egyet rajtam, a fejem pedig hangosan csattant a fém szekrény élében.

- Niall! - hallottam Harry hangját, a testem viszont megadóan lebukott a földre, a szemeim pedig lehunyódtak.  Minden megváltozott.

Ismét a másik világomban, az álmomban voltam. Harry mellett feküdtem, és akaratlanul is elmosolyodtam. Viszont hiába próbáltam, nem tudtam a való életbe menni. Az álmomban ragadtam volna? A göndör fürtök tulajdonosára néztem, és eszembe ötlött, hogy talán nem is baj. Itt legalább szeretnek, és a szerelmemmel is együtt vagyok. Nem is akartam felkelni. Mi is várna ott rám? Még több fájdalom, legyen az fizikai vagy lelki. Nem érzem ott jól magam, és talán jobb is itt nekem.

Odahajoltam Harryhez, és egy lágy puszit nyomtam az arcára, mire megmozdult, de nem kelt fel. Tovább ostromoltam, ami bizony hatott, így feltárta a szép zöld íriszeket.

Nem volt olyan igéző smaragd színe a szemének, mint a valóságban. Az illata is fakóbb volt. Az arca se tükrözte azt a tökéletességet.

De legalább az enyém - gondoltam, és milyen igazam is volt! Valami mégsem hagyott nyugodni. A testem nem viselkedett megfelelően. Kicsit zsibbadt volt. Mint mikor sok gyógyszert diktálnak beléd, az agyad és a tested pedig zsibbadni kezd, elfárad.

Talán most a testemmel csinálhatnak valamit - gondoltam kábultan. Mégis küzdöttem, bármit csináltak.

Felálltam az ágyból, és kicsoszogtam a konyhába. Ittam egy keveset, de nem igazán lett jobb.

- Niall, szeretnék bocsánatot kérni. Tudom, nincs mentségem, de kérlek, ne haragudj rám! - Harry hangját hallottam meg, de ő még valószínűleg  a hálószobában volt. A hang olyan távoli volt....mintha egy másik világból szólt volna.

És ekkor megértettem: ő a valóságban a testem mellett volt, noha én nem tartózkodtam ott. Rátámaszkodtam a pultra, és igyekeztem még többet megérteni a beszédéből. - Tudom, hogy sose gondoltad volna, de nagyon fontos vagy nekem. Bár nem tudtam megakadályozni az összes rossz élményedet, én nagyon akartam, és volt, hogy sikerült is! Kérlek, Niall, ne haragudj! Talán csak egy sznob, bunkónak gondolsz, én mégis igyekeztem mindig mögötted lenni és védeni a hátadat. Nem baj, hogy erről te nem tudsz. De remélem, hogy egy nap talán meg tudod érteni, hogy bár ki nem mutatom, az idő során fontossá váltál nekem. Nagyon. - Egy halvány, de őszinte mosoly ült ki az arcomra. Ki tudja, talán mégis megérné visszamenni oda, és szembenézni mindazzal, ami vár? Csak nem menekülhetek örökké! Talán, de csak talán, Harry segítségével rendbe jönne pár dolog.

Nem, nem lenne családom, ők elhagytak, én pedig ezt elfogadtam. Nem, a zaklatás is csak mérséklődne, viszont pár hónap, és végre kikerülök az iskolából. Sóhajtottam egyet, és visszamentem a hálószobába. Az álom-Harrym ült, és figyelt, én pedig rámosolyogtam. Az ölébe ültem, és egy gyengéd csókot adtam az ajkaira.

- Vár az igazi. - Igen, így volt. Minden értelemben.

- Nagyon remélem, hogy betartod a szavad, Styles - dünnyögtem, amit kinyitottam a szeme, hisz nem tudtam beszélni normálisan. Egy kicsit köhögnöm kellett, hogy a hangszálaim helyretegyék magukat, majd körbenéztem. Egy orvos sietett be, és ellenőrizte le az állapotom, Harryt viszont már sehol sem láttam. Egy kórház? - miközben tűrtem a vizsgálódást, összevontam a szemöldököm. Bár össze voltam zavarodva, valahol meg is voltam könnyebbülve.

A szemeim lecsukódtak, ám most nem mentem vissza a világomba, ehelyett álomtalan álom közt lebegtem. És ez jó volt így.

Ajkak az enyémeken. - Ez volt az első dolog, amit tudatosítottam magamban, és tetszett, határozottan kellemes volt.

A szemeimet felnyitottam, de nem lepődtem meg, hogy Harryt látom. Ő viszont ijedten húzódott el, és félve nézett rám.

- Kérlek ne haragudj, idióta vagyok! - túrt bele a hajába, és a fogaival börtönbe zárta az alsó ajkát.

Halványan elmosolyodtam, majd a fehér plafonra pillantottam.

- Mert megcsókoltál? - kérdeztem vissza.

- Nem kellett volna. Nem is voltál tudatodnál, konkrétan kihasználtalak! - Láttam rajta, hogy mennyire aggódott.

- Most viszont nagyon is tudom, hogy mi történik, szóval...- A mondatot nyitva hagytam, és reméltem, hogy érti mire gondolok. A szemében felvillant ugyan a kérdés, de egy gyenge bólintásra közelebb lépett, és szinte kérdő mozdulattal hajolt le.

Ahogy az ajkai az enyémeket érték, minden megszűnt. Pár pillanat múlva lehunytam a szemem, és elveztem.

Igen, Harry Styles, nagy munkád lesz, hogy segíts nekem kilábalni egy álomból, ami most valósággá válik. Építs fel, én pedig megtanulok járni, csak fognod kell a kezem. Rakd ki ezt a kirakóst, de ne félj, adom majd a darabokat. Csak kapj el, ha elesek, és igyekezz a rendíthetetlen fal lenni, ha dőlni készülök. Ennyit kérek. És most mondom: Köszönöm.