Only one more time

Hi!
Bocsánat, de Ziam érkezik, nem pedig a Nouis. Egy kért történet, ami szomorú, s Mattnek íródott nagy szeretettel. Sajnálom, ha esetleg valakit megríkatok. Számomra azért szomorú, mert Liamet egy családtagomról mintáztam. Akit nagyon szerettem, mindennél jobban. Jó olvasást!
Zsepiket elő, angst veszély!
U.i: Bár azt mondtam, nem ölök meg senkit, ez a szál megkövetelte.

xoxo Lora

- Papa! - Szőke hajú kiskirálylány szaladt oda hozzám, akár egy tank, úgy csapódott hozzám nagy lelkesedéssel. Mosolyogva simogattam meg a fejét, ő pedig jobban fúrta a fejét a hasamba - odáig ért csak fel.
- Szia, Macy - tettem a vénülő, ráncos kezem a hajára, őszinte szeretettel az arcomon. Mosolyom ott égett az ajkaimon, még ha a sok szenvedés akár le is moshatta volna onnan. De nem. Az maradtam, aki voltam. Liam James Payne.
- Papi, ugye mesélsz nekem? - csillant fel a szeme, a hat éves lelkes kis unokám töretlen, tiszta reménnyel figyelte a barna szemeimet, amin csak mosolyogni tudtam.
- Hozom a sütinket és megyek utánad, rendben? - simogattam meg buksiját, amire egy nagyobb bólintás volt a válasz, s már szaladt is a fotelhez. Mosolyogva figyeltem, ahogy elhelyezkedik a barna szőrmés fotelünkben, ahova mindig én ülök, ő pedig az ölembe kucorog, s a mellkasomra teszi a fejét, s így mesélek neki, dörmögve a füle alatt.
A csokis sütit bevittem a tálcán, s mikor felállt, én ültem rá a meleg, puha bútorra. Pillanatokon belül ő már az ölemben volt, a süti pedig mellettünk, a kis asztalon.
- És miről szeretnél ma hallani, hm? - adtam egy szeretetteljes puszit a hajába, mire még jobban nekem dörgölőzött.
- Apuról - pillantott az ő barna szemeivel rám, én pedig egy pillanatig elmerültem az ártatlan szemekben. Figyelmeztetnem kellett magam, hogy ez már nem a kétezres évek eleje, mikor én voltam fiatal, hanem sok-sok évvel később van, már az unokámmal az ölemben. Szomorú, de mégis boldog mosoly kúszott az arcomra, ahogy felidéztem Harryt, Niallt, Zaynt és Louist. Egy kicsikét megráztam a fejem, de pontosan tudtam, hogy nem rázhatom ki a fejemből Louis eltorzuló arcát, mikor a haláltusáján mellette voltam, s fogtam a kezét, kiegészülve a többiekkel. Ő búcsúzott el tőlünk leghamarabb. Fájdalmas, szenvedéssel telt halála volt, de utolsó szavaival megmondta nekünk, hogy nem halhatna meg jobb kezek között. Idő előtt távozott, csak a lánya esküvőjén tudott ott lenni, a fiáén már nem. Egy szörnyű betegség áldozatának követelte. Még csak 54 éves volt, mikor eltávozott közülünk.
Macy pici keze rángatott ki az emlékek szorítása elől, így a szívem körül is lazult valamelyest a vasmarok, mégsem eleget. Beharaptam az alsó ajkam, majd a kislányra nézve elmosolyodtam.
- Ne haragudj, felidéztem valakit. Szóval édesapád? - mosolyogtam rá, gyorsan témát váltva. - Mit mondhatnék? Ő és Riley nagybácsid mindig jól kijöttek egymással. Nagymamáddal mindent megtettünk, hogy rendesen felneveljük őket, a jelek szerint pedig ez sikerült. Tehetséges, művész lelkű kisfiú volt. Szőke hajú, élénk kék szemű. Jól tanult, mindig jó jegyeket hozott haza. Mondanom sem kell, a tanárnénik is imádták őt. Sokak szerint volt benne valami báj. Azt mondják, a mosolyomat örökölte, viszont Riley inkább a külsőmet kapta. Tudod, a barna szemek - mondtam lassan, visszaemlékezve gyermekeim kisiskolás korára. A képek élesek voltak, tudtam, hogy ennél sokkal régebbi időkre is különleges élénkséggel tudnék visszaemlékezni.
- Tényleg mindig úgy mosolyog, mint te. Viszont a szeme a Mamáé - nevetett rám gyermeki kacajjal, miután ezt a felfedezést megtette. Nyomtam egy puszit a fejére, s hagytam, hogy most oldalról figyeljen a mesélés közben.
- Akik körülötte voltak, szerették. Szorgalmas volt, mindig megtalálták, ha vezér kellett egy ügyben. A tökéletesre törekedett, s mindig azt mondta, ez segítette elő azt, hogy édesanyádra ráleljen - mosolyogtam, ahogy visszaemlékeztem, mikor bemutatta nekünk Macy anyukáját. Ránéztem az elgondolkozott lányra, akinek az arcáról mérhetetlen büszkeséget lehetett leolvasni, amit az apukája iránt érzett.
- És Papa? - húzta össze a szemöldökét, amitől nagyon is komoly formát öltött a bájos kis arca.
- Igen? - vettem el egyet a sütiből, várva, hogy feltegye a kérdését.
- Bocsánat, csak... - láttam, hogy nagyon gondolkozik, fel merje-e tenni a kérdését. Egy mosollyal ösztönöztem, mire bólintott.
- A te szüleidről tudsz beszélni? - pillantott félre, hogy ne lássa az esetleges szomorú arcomat. Én viszont csak kedvesen néztem rá, nem akartam rászólni, vagy megválaszolatlanul hagyni a kérdését.
- Ők voltak a támaszaim a legnehezebb időkben. Édesanyám Karen, és az Édesapám, Geoff. Abban az időben nem voltam sokat otthon, mindig máshol voltam, ők viszont szerettek és elfogadtak. Mindig támogattak és szurkoltak, hogy elérjem mindazt, amire vágyom az életben. Fantasztikus szülők voltak - mosolyodtam el halványan, s a szemem elé a boldog pillanatok másztak be. Imádtam őket. Macy lassan pilledni kezdett, úgy tűnik, a hangom megmarad kellemesnek. Mikor volt már, hogy az egész világ a hangunkra bulizott? Követtek minket, velünk nevettek és sírtak... Talán 30 éve? Túl sok ideje. Hagytam, hogy Macy elaludjon rajtam, valamint hagytam, hogy az emlékek felszakítsák a mély sebeket. A varratok megadták magukat.

6 évvel később éreztem, hogy lassan nekem is lejár az időm. Mikor Macy megérkezett, nem keltem fel a fotelemből. Már önmagától jött, azért, hogy velem legyen, nem pedig "megőrzésre" hozták a szülei.
- Szia, Papa! - jött boldogan hozzám, hogy adjon két nagy puszit, amin elmosolyodtam, s lehunytam a szemem a kedves gesztusra.
- Macy! - emeltem fel a vén kezeimet, hogy átöleljem. Nem volt már bennem annyi erő. Itt voltam 76 évesen, mégis tudtam, a jövő évet nem érem már meg.
Az apró, szőke frufrus kislányból nagyon szép lány kerekedett. Haját megnövesztette, erős lófarokba fogta, ő maga is komolyodott egy kicsit. De akkor is a kis hercegnőm maradt.
- Papa...szeretnék kérdezni valamit - ült le a karfára, ahogy mostanában szokott, mikor nálam van.
- Mondd csak - mosolyogtam rá bátorítóan, tudtam, hogy ha a tükörbe néznék, csak gyenge lenyomata volna rajtam annak a mosolynak, amit akkor viseltem, mikor az életem csúcspontján voltam. Most már csak pihentem.
- Kérlek, ne haragudj, de utána néztem az életednek - sütötte le a szemét. - Nem kevés energia és idő kellett, de meg van, amit szerettem volna. Papa, te világhírű énekes voltál! - pillantott fel csillogó szemekkel, a szemében mérhetetlen csodálat, büszkeség lapult. Ösztönös mozdulattal hátrasöpörte a haját, s várta a reakciómat. Sóhajtottam egyet, s bólintottam.
Sosem beszéltem a múltamról az unokáimnak, elvégre nem akartam, hogy ez mélyebben befolyásolja az életüket.
- Egy bandában játszottál, négy másik fiúval. Niall, Louis, Harry, Zayn és te - mondta, amit megtudott, nekem pedig a vasmarok visszatért a szívemre, s különösen fájdalmasan szorította meg. Tudtam, hogy nem tesz jót, ha az érzéseim felszínre törnek, de a nevek hallatán minden felkavarodott bennem.
- One Direction - hajtottam le a szemem, az ajkaimat összeszorítottam, ahogy a torkomat elszorította egy gumó. A legjobb barátaim arca ott volt előttem, a mosolygós, huszonéves alakjuk, akik imádták a munkájukat.
- Nem szeretném a felszakítani a sebeket, de Papa, van, amit megtudtam. És összefügg a következő kérdésemmel. - Annyi szeretet, annyi együttérzés, annyi csodálat költözött a kék íriszekbe, hogy csak bólintottam, de nem mondtam semmit. A gondolataim elszabadultak, a gátak kettétörtek mind.
- Sosem beszéltél a Nagymamámról. Hamar elment, mondta apa, de... nem ő volt az igazi szerelmed, igaz? Szeretted, de nem teljes szíveddel. - Bólintottam, elfogadva a feltevést, s beugrottak a gyönyörű, igéző barna szemek, amik elvették az eszem mindig, s bármire képes voltak rávenni. - Találtam egy nagyon régi oldalt. Tudom, hogy az összes anyag el lett tüntetve az internetről, de az ott maradt. Kapcsolatod volt az egyik bandatársaddal - mondta ki, én pedig eleresztettem a könnyeimet, ajkaimat pedig beharaptam, hisz eszembe jutottak Zayn utolsó szavai. Macy látta rajtam, hogy elveszettem magam fölött az irányítást, meg is ijedt, de csak fel tartottam a kezemet, jelezve, hogy pár pillanat és képes leszek megszólalni.
- Legyen. Még egyszer, utoljára elmondom, mi, hogyan történt. - Talán sosem lesz lehetőségem elmesélni senkinek azt a csodát, ami akkor ért engem, mikor még országról-országra jártuk a világot, s megismerkedtünk más kultúrákkal, más szokásokkal.
Macy bólintott, s kényelembe helyezte magát, én pedig összeszedtem a gondolataimat.
- Egy tehetségkutató műsorba jelentkeztünk mind, de solo előadóként. Simon Cowell, a későbbi mentorunk rakott minket össze egy bandába. Így voltunk versenyben. - Nem traktáltam évszámokkal, elég volt a lényeg, amit viszont kellően részleteztem.
- Louis Tomlinson, a legidősebb tag volt a legbolondabb. Hangos volt, mindig megnevettetett minket, ha letörtek voltunk. Niall Horan, a legjobb barátom volt. Mind azok voltak, de ő állt hozzám a legközelebb. Ő volt az ír a bandában. A kis szőke, akiről mindenki azt hitte, hogy a legfiatalabb. Pedig nem. Harry Styles, a banda szívtiprója volt az. A zöld szemű, göndör fürtös Hazza, akinek sose volt egy rendes poénja sem. Mindenfélét terjesztettek róla, ő volt a legmegosztóbb tag. Zayn Malik...Zayn pedig a "dögös" volt. Sokan azt mondták, hogy illegális ilyen tökéletesnek lenni. Ő volt a komoly, a titokzatos.
Szerettem őket, a sok turnén, a sok utazásnál ők voltak nekem a család. Mindenki tudta, hogy közel állunk egymáshoz. Szerettük ezt az életet - mosolyogtam az emlékekre, a díjátadókra, a kicsit már homályos X-Faktorra. - Harmadikként végeztünk a versenyben, de együtt maradtunk, mint banda. Simon felkarolt minket, lassan pedig az egész világon megismertek minket. A What  Makes You Beautiful volt az első kislemezünk. Sok albumunk volt, s rengeteg rajongók. "Directioner"-eknek nevezték magukat - halvény mosoly kúszott az ajkaimra, de az arcom elkomorult, mikor a folytatáshoz értem.
- Zayn és én sokáig együtt voltunk, még akkor is, mikor eljegyezte Perrie-t, egy lány banda énekesét. - Láttam Macy értetlen pillantását, amin szeretetteljesen elmosolyodtam. - Tudta, hogy együtt vagyunk. És örült nekünk. Viszont a látszatot fel kellett tartanunk, hogy nem vagyunk melegek. Akkoriban kicsim, ez még nem volt elfogadott. - Keze a vállamra csúszott, én pedig megszorítottam azt.
- Ez persze sokat változott, ma már nem baj, ha a saját nemedhez vonzódsz. Viszont mikor mi voltunk kapcsolatban, ezt elítélték. Ő feleségül vette Perrie-t, s mikor pedig vége lett a sikereinknek, vele élt. Bár tartottuk a kapcsolatot, nem volt már semmi sem ugyanolyan. Ő szeretett, én szerettem. Viszont nem lehettünk együtt. mert nem tehettük meg. Emlékszem arra a napra, amikor mindennek vége lett - fordult grimaszba az arcom. - Volt egy ígéretünk: Addig énekelünk, amíg a rajongók akarják. Viszont jöttek mások, jöttek újak. Mi pedig abbahagytuk a csúcson. Boldogan, úgy, hogy tudtuk: mi mindent megtettünk.
Harrynél gyűltünk össze. Úgy döntöttünk, elhagyjuk Angliát. Így volt a legjobb. Niallon egy fehér ing volt, egy fekete napszemüveggel hogy ne lássuk, mennyire szomorú - mosolyodtam el. - Louis nem rejtette el. Bár ő volt a legidősebb, a legérzékenyebb is. Harry arcáról nem tudtunk semmit sem leolvasni, ő elmerült magában, s gondolkozott. Neki akkor még nem volt partnere. Zayn pedig összepréselt ajkakkal, ökölbe szorított kezekkel próbált úrrá lenni magán. Pontosan tudta, amit én: ez a vége a kapcsolatunknak. A karrierünk végére értünk, új életet kellett kezdenünk, búcsút kellett venni egymástól, s a szerelmet is elvesztettük. Az életünk legszebb korszakát zártuk le akkor és ott. - A szememből folyni kezdtek a könnyek, de nem akadályoztam meg, hogy minden megismételje magát a fejemben. - Ott, mindenki előtt, az utcán búcsúztunk el egymástól. Ő is, és én is sírtam már. Karjaink egymás körül feszültek, amik ragaszkodtak egymáshoz, ragaszkodtak a boldogsághoz. - Egy pillanatra abba kellett hagynom a mesélést, s összeszorítanom a szemem.

- Azokban a percekben jött ki a legutolsó klippünk. A "Forever Young" feldolgozásunk. Arra a napra tartogattuk, amikor elválnak útjaink, mint banda, s csupán öt barát leszünk, akiket majd hamarosan elfelejtenek. Ám a zenei történelem hatalmas alakjai lettünk. Még ma is sokan emlékeznek ránk.

- Papa... - Macy halkan suttogott, szemeiből megállíthatatlan patakként folytak le a könnyek.

- Zayn akkor először és utoljára a világ szeme előtt csókolt meg engem. Neki döntött Louis fekete autójának, s úgy csókolt, mint még soha. Sós íze volt, a legcsodálatosabb, mégis a legszomorúbb közös csókunk volt. Úgy ölelt utána, hogy nem volt biztos, elenged-e valaha. Niallt ekkora már rázta a zokogás, ő Harrytől búcsúzott halk szavakkal, valami titkokról, amit csak ketten ismernek. Louis pedig csatlakozott hozzájuk, ekkor pedig már Harry is sírt. Ott volt 5 felnőtt férfi, akik képtelenek voltak elfogadni, hogy vége. Tudtuk, hogy hamarosan ismét találkozunk, hisz attól, hogy mi felbomlottunk, ugyanolyan szoros barátság fűzött össze minket, ugyanaz a szerelem csapongott Zaynben és bennem is. - Testem már hevesen rázkódott, nem voltam benne biztos, hogy a szívem bírni fogja ezt a sok mindent.

- És mi egymás mellett voltunk. Ott voltunk egymás esküvőjén, keresztapák lettünk, örültünk a másik boldogságának. Én is megismertem valakit, a nagymamádat. Csodálatos nő volt, mellettem volt, pedig tudta, hogy Zaynt szeretem, amíg világ a világ. Ott voltak mind a négyen, mikor feleségül vettem. Az esküvő után minden ugyanolyan volt, mint eddig. Éltük a saját életünket. Sokáig bírtuk. Riley bácsikád megszületett, nem sokkal később pedig édesapád. A találkozások száma lecsökkent, de mindig ott voltunk egymás születésnapján, vagy hasonló. Mindannyiunk számára ott volt a hely a szívünkben. - Tudtam, hogy most jön a neheze.

- Louis halálakor minden elromlott. Mind ott voltunk mellette a kórházban, Néztük a barnából ősszé vált haját, fogtuk vénülő, ráncos kezét. Halála utáni pillanatokban testére borultunk, s reméltük, hogy ez meg sem történt, hogy a kék szemeivel ismét ránk pillant, s elmond egy mókás viccet. De nem. Az orvosok elszakítottak tőle, s bejegyezték a halál beálltát. Láttuk egymás könnytől nedves arcát, s tudtuk, nem akarjuk ezt még egyszer átélni. De nem fordulhattunk el egymástól.

- A többiekkel mi lett? - Macy elcsuklott, tekintete fátyolos volt, ahogy előhúzott egy zsebkendőt.

- Ma már csak Niall, Harry és én vagyunk az élők soraiban. Élik az életüket, ahogy én is - vontam vállat, mélyeket lélegeztem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, de mindez sikertelen volt.

- Úgy érted...- kerekedett el a szeme, de a mondatot képtelen volt befejezni.

- Zayn meghalt - bólintottam, kezeimet az arcom elé helyeztem, míg megnyugodtam.

- Halála előtt pár nappal találkoztunk. Még boldogan nevetett rám, ahogy felidéztük a közös emlékeket. Mikor azt hittem, hogy a felbomlásunkkor váltott csók volt az utolsó, tévedtem. Aznap, nem sokkal karácsony után, már idősen, fájó derékkal, de ugyanolyan tökéletesen helyesen, néhány könnyet hullatva ismét megcsókolt. Azt mondta:

"- Liam, ha én már nem leszek, tudd, hogy mindig is nagyon szerettelek. És még most is te vagy számomra a legtökéletesebb, s most is csak te birtoklod teljes egészében a szívemet!"

Úgy tűnik, nem ragaszkodtam eléggé ehhez a szervhez, ugyanis az felmondta a szolgálatot, s karácsony után, Új év előtt egy nappal elhunyt. Niall, Harry és én Perrie által tudtuk ezt meg. A hangom elcsuklott, én pedig tudtam, nekem elég volt a mesélésből. A szőke hajú kis unokám a nyakamba borult, s ölelve engem sírt, míg én is csendesen elejtettem a könnyeket, amik kitörtek belőlem. A könnyes búcsúcsók volt a legrosszabb, amit adott: Megmutatta, hogy mi mindent vesztettem.

Szeretném itt is elmondani a papámnak, hogy nagyon szeretem, noha már nem hallhatja. Borzalmasan sokat jelent nekem most is.