I'm the one who can change everything

Sziasztok! Megérkeztem a kisregénnyel, remélem tetszeni fog nektek, én szerettem írni :) Larry, mert valamiért muszáj, ha természetfelettiről van szó. Remélem tetszeni fog!
Várom a véleményeket!

xoxo Lora  

I’m the one who can change everything

Újabb napok, ugyanazok a történések. Izgalommentes órák, ugyanazon arcok, fárasztó, kimerítő hetek.

Ezt hittem én. S bár a körülöttem lévő világ mintha nem is változott volna, maradt volna ugyanazon az egyhangú síkon, én mégis más voltam. Nem tartoztam bele az unalmas mindennapokba. Nem, nem is tartozhatnék. Hisz különböztem a megszokottól. Bár iskolába jártam, tanultam, éltem az életem, mégis, valami különbözött. Én megértettem mindenkit, s mindent. Velük együtt gondolkoztam, éreztem, amit ők. S a további képességeimet ellenük vagy mellettük használtam ki. Ahogy éppen a sors hozta.

- Harry! – hallottam meg az egyik barátom hangját, Liamét, miközben az iskola felé haladtam lassan. Halványan elmosolyodtam, bár éppen csak a szám sarkában, majd hátranéztem.

- Szia – biccentettem, mikor végre mellém ért, ő pedig rám mosolygott, s kifújta magát.

- Mehetünk – bólintott, én pedig elindultam. Ne gondoljon senki semmi nagyot, mert nincs sok barátom. Kettő van, de ők sem tudják, hogy nem vagyok normális. Liam, s Niall. Osztálytársak vagyunk, és sok ideje ismerjük egymást, mégsem tudnak rólam szinte semmit. Ahogy más se. Tudják, hogy apám nem él. Tudják, hogy inkább zárkózott vagyok. És ennyi. Elfogadják, hogy nem tudnak semmi egyebet. Ők elfogadnak, mikor a társadalom kitagad, s ennyi épp elég. Sokak szerint az is haladás, hogy valakit a barátomnak mondok. Ha nem lenne ez az egész, mi elragad, betakar, mássá tesz, talán én is egy boldog, nevetős, önfeledt kamasz lennék. Szeretnék én barátkozni, szeretném én is megismerni azt a világot, amit mindenki más, nem azt, mit nekem kiszabtak, s legfőképp: az érzelmeket mélyebbről elérni. Milyen, ha gondtalan vagy? Milyen, ha valaminek szívből örülsz? Mit tesz veled az a szeretet, miről mindenki beszél? Nem az, mely a szüleid felé irányul, nem az, amit a barátaid miatt érzel, hanem mikor van valaki, akiért ténylegesen megdobban a szíved, csak más módon.

Az iskolába beérve hirtelen körülölelt a 17-18 évesek sokasága, s magába szippantott. A terembe érve Niall szeme felcsillant, s konkrétan nekirobbant Liamnek, aki nevetve ölelt vissza, majd felém fordult a szőke barátunk, előttem viszont megtorpant, s kínosan félrenézett. Talán kicsit elragadta a hév. Halványan mosolyogva tártam ki enyhén a karom, hogy tegye, amit szeretne, mire meglepetten, ösztönösen mozdult. Mosolyogva hagytam, s átöleltem. Eddig még nem sokszor volt ilyen konkrét kontaktom senkivel, anya kivételével, de határozottan jó volt. Nem tartott olyan soká, de elég volt. A helyemre mentem Niall mellé, lepakoltam, s már le is huppantam. Lehajtottam a fejem, s lehunytam a szemem, mintha pihennék, közben viszont felmértem a többieket. A gondolataikat, az érzéseiket.

Sokszor csináltam ezt, szinte mindenhol, ha emberek közelében voltam. Meghallgatom, hogy mi zajlik bennük, s észrevétlenül segítek, ha megvan hozzá a képességem.

- Haz, van házid? Liam nem adja ide. – Megforgatva a szemem odacsúsztattam Niallnek a füzetemet, ő pedig teljes erőbedobással látott neki a körmölésnek.

Így telt a nap. Átlagosan, unalmasan. Mindennemű izgalom, vagy különösebb történés nélkül. Ám mikor másnap reggel ismét az iskolába mentem, valami kibillentett a megszokott, unalmas, szürke hétköznapokból.

- Bár vége lenne! Csak legyen ez az egész gyors. Üssön, verjen, már nem érdekel. Csak erre vagyok jó az embereknek. – A hang a fejemben megtorpanásra kényszerített, s jobbra fordulva nem is olyan messze egy szűk kis utcát véltem felfedezni. Tiszta volt, nem volt semmi félelmetes ott, csupán nem járt arra senki. Közelebb menve már meg is láttam a jelentet, s a fiút, akinek a gondolatait meghallgattam.

- Hé, haver! – hívtam fel magamra a figyelmet mindennemű félelem nélkül. Sokkalta erősebb vagyok, mint a körülöttem élők, egy apró gondolattal a földre kényszeríthetném, ha akarnám. A izmos srác felém fordult, szemében ott láttam csapongani a kegyetlenséget, de tanulmányozva az érzéseit ott is csak sötétséget találtam.

- Mit akarsz? – dörrent rám, mintha csak egy vadállatot zavartam volna meg vadászat közben.

- Engedd el őt! – utaltam a félve gubbasztó fiúra a falnál. Arcát nem láttam, feje le volt hajtva, de reszketett. Mégis tudtam, hogy elfogadta magában, hogy most talán halálra verik.

- Ki vagy te, hogy megmondd, mit csináljak, te kis szarházi, hm? – nevetett gúnyosan, nevetéséből gőg áradt, mintha a srác a világ fölött állna, mindezt csupán az ereje miatt.

- Akkor fogalmazok másképp – sziszegtem neki, hirtelen lökve neki a falnak, még csak nem is látta a mozdulatomat. Háta erősen ütődött a kőnek, ő pedig fájdalmas nyögés hallatott. Nem tartottam én magam őt, a lassan kiülő félelem a szemében eleget bizonyította, hogy a józan esze szegezi oda. Tudtam, olyan vagyok most, mintha hirtelen nőttem volna meg, testemből erő, bölcsesség, valami ősi hatalom csapong ki, ami meghajlásra kényszeríti, s a Hatalmasság szolgájává teszi. – Soha többet nem érsz se ehhez a fiúhoz, se azokhoz, akik gyengébbeknek tűnnek, mint amilyen te vagy. Mellettük állsz, s segítségükre sietsz, ha szükségük van rá. Megértettél? – A hangom hűvössége volt az, ami végleg átszakította benne a gátat, amit ő magában felépített, az elméjében újrarendeződtek a gondolatok, méghozzá az én akaratom szerint.

- Igen. – Suttogásnak is halk volt, ahogy válaszolt nekem, én pedig bólintva elálltam a kifelé vezető útjából.

- Menj! – intettem a fejemmel az utca felé, ő pedig meghunyászkodva bólintott, s elsietett. Mikor már messze járt, egy sóhajtással lehullott rólam a hűvös, rideg maszk, s leguggoltam a fiúhoz. Tudtam, szégyelli, hogy így látják, ilyen összetörten. Arca sebes volt, s biztos voltam benne, hogy a teste számos pontján is megtalálhatóak a kék, zöld, lila foltok.

- Gyere, állj fel! – Hangomból eltűnt a parancsoló hangszín. Nem köteleztem rá, sokkal inkább csak javasoltam. Nem akartam rajta is használni a képességeimet. Viszont én mindig elérem, amit akarok. Senki sem menekülhet ezelől. – Messze laksz?

- Az… az iskolába kell mennem. – Nehézkesen állt fel, szemeit összeszorította, a legnagyobb fájdalom úgy tűnt a bordájában van.

- Hagyd az iskolát. Engedd meg, hogy hazakísérjelek. – Segíteni szerettem volna. Ahogy mindenki másnak is a világon.

- Jól van – bólintott, s most először felfedte a szemeit előttem. Ilyen mély, tökéletes kék szemekkel még sosem találkoztam. Teljesen különbözött Niall szemeitől. Halványan mosolyogva karoltam át, hogy rám támaszkodva menjen, ő pedig akaratlanul is kieresztett egy apró sóhajt a megkönnyebbüléstől, hogy nincsenek tovább terhelve a fájó részei. Lassan haladtunk, de engem nem érdekelt, hogy kések az iskolából. Ha rajtam áll, már el is van intézve a probléma. Könnyedén ráveszem a tanárokat, hogy úgy ugorjanak, ahogy én fütyülök. Bár sosem használom ezt ki, itt most fontos dologról van szó.

- Bocsánat, hogy megkérdezem, de mi a neved? – A hang halk volt, legalábbis nekem, olyannyira a gondolataimba voltam temetkezve. Egy egészen kicsit felé fordítottam a fejem, figyelve arra, hogy eközben őt ne mozdítsam, s úgy válaszoltam.

- Harry. Harry Styles – vontam vállat, ő pedig bólintott.

- Ebben az esetben köszönöm, Harry, azt hiszem. – Gondosan kerülte a pillantásom, én pedig elmosolyodtam, hogy mennyire félénk.

- És benned kit tisztelhetek?

- Louis Tomlinson – mondta, én pedig bólintva elraktároztam magamban a nevet.

- Itt vagyunk – sóhajtott, én pedig felnéztem a nagy házra, s rögtön tudtam, hogy itt bizony többen is laknak. Felkísértem a lépcsőn, s megnyomtam a csengőt. Hangos lábdobogás után már nyílt is az ajtó, s egy 12 éves körüli lány nyitott ajtót, hasonlóan szép szemekkel, mint amilyen Louis-nak is van.

- Louis! – a lány a szája elé kapta a kezét, elborzadva, hogy így látja őt. Valószínűleg Louis húga lehetett. Azonnal félreállt az útból, s miután bezárta mögöttünk a bejárati ajtót, egy ugyanolyan lánnyal tért vissza. Tehát ikrek.

- Merre van a szobája? – kérdeztem, ők pedig felmutattak a lépcsőn. Remek. Kifújtam a levegőt, s lehunyva a szemem, felemeltem úgy, hogy ő ne érezzen semmit. Meglepetten nézett rám, nem értette, hogy miként vagyok képes felemelni őt, hogy mindenközben nem okozok neki fájdalmat. Egyszerűen csak a fájdalom érzéseit eleve magamba gyűjtőm tőle, még mielőtt teljesen eljutna hozzá.

Az egyik lány kinyitott előttünk egy ajtót, így beléphettem a fiú szentélyébe. Gyengéden lefektettem az ágyra, majd sóhajtva kinyújtottam a gerincemet.

- Hozok teát, rendben? – mosolyogtam a fiúra, ő pedig csak bólintott, én pedig lementem a konyhába, nyomomban a két lánnyal.

- Te ki vagy? – Elmosolyodtam, hogy milyen közvetlenek, na meg persze kíváncsiak.

- Harry. Louis egyik ismerőse – vontam vállat. – Hol vannak a szüleitek? És ti pedig hogy-hogy nem iskolában vagytok? – Két kislányon csak nem használhattam a képességemet, nem tartottam ezt etikusnak.

- Anya dolgozik, a nővéreink pedig iskolában vannak. A mi sulinkban nincs ma tanítás – válaszolt az, aki az ajtót is kinyitotta. Bólintottam, jelezve, hogy megértettem, s a segítségükkel megfőztem a teát.

- És titeket hogy hívnak? – mosolyogtam rájuk, amin bevallom, magam is meglepődtem. Olyan volt a kisugárzásuk, hogy egyszerűen csak kedved támadt fecsegni, ismerkedni, megtudni többet és többet.

- Én Pheobe vagyok – húzta ki magát az, aki nemrég az ajtót kinyitotta, én pedig bólintva az ikertestvérére néztem.

- Én pedig Daisy. – Ő szerényebb volt, bizalmatlan. Úgy tűnt, Pheobe szívébe akaratlanul beloptam magam, Daisy viszont gyanakvónak és távolságtartónak tűnt.

- Nagyon örvendek – biccentettem, s a csészét a kezembe fogtam, s könnyed léptekkel felmentem a lépcsőn Louis szobájába. Benyitottam, s láttam, hogy milyen eltorzult arccal szorítja magát a hasánál, s összekapcsolódva vele észleltem, micsoda fájdalmak gyötrik a bordájánál, s a hasában. Letettem a csészét, s a kezeit kicseréltem a sajátjaimra, miközben intettem a lányoknak, hogy menjenek ki. Mikor becsukódott az ajtó, igyekeztem enyhíteni a fájdalmat, így a kezeim mozdulataival, mintha egy buborékot húztam volna ki belőle, úgy emeltem a fájdalmat ki belőle, ez pedig piszkosul sok energiával járt. Mikor eloszlattam a buborékot, kimerülten tántorodtam hátra, de elégedett voltam magammal. Ilyet még sosem csináltam, bár tudtam, hogy képes vagyok rá. Most azt, ami elméletben ment, gyakorlatban is tudtam alkalmazni, de tény, hogy nem tudnám a közeljövőben ismét alkalmazni ezt a technikát. Egyesültem a jelenleg öntudatlan elméjével, s úgy tekergettem a gondolatait, hogy ne emlékezzen arra, hogy mi történt. Csak azt tudja, hogy hazahoztam, aztán már mentem is.

Most már pihenni fog. Hiába múlt el a fájdalom, a teste kimerült a megterheléstől, szüksége van a regenerálódásra. Lementem, s a lányoknál is megismételtem ezt, de tőlük el is búcsúztam.

- Ugye látunk még, Harry? – Pheobe a gyönyörű szemeivel nézett rám, ahogy ölelt, én pedig elnézően csóváltam a fejem.

- Nem tudom, talán. Ha minden úgy alakul – simítottam meg a haját, ő pedig bólintott, s elengedett.

Számomra pedig ideje volt iskolába menni.

Természetesen elintéztem, hogy elnézzék ezt nekem. Kedvemre formálom a gondolatokat, s, ha kell, akkor pedig használom a löketet, aminek mindenki fejet hajt. Akár akarja, akár nem.

Hazamenve mindent elmondtam anyának. Anya volt az egyetlen, aki előtt nem viseltem a maszkomat. Ő pedig csak megölelt, s elmondta, hogy mennyire büszke rám. Hogy mennyire örül, hogy különleges vagyok. Adtam egy puszit az arcára, s mentem, hogy megírjam a házikat. Akár egy normális, átlagos gyerek, kicsit sem átlagos képességekkel.

*-*Larry*-*

A következő hét legelső napján, az iskolába érve, Niall hétvégéjét hallgatva ültem az első óránk tantermében. Liam mögöttünk firkálgatott a füzetébe, de ő is hallgatta a szőkét. Legalábbis addig, míg meg nem érkezett a tanár, s félbe nem szakította.

Az egyik nagyszünetben, mikor a srácokkal kint ültünk, míg ők pedig lelkesen beszélgettek, én körbenéztem az udvaron. A szemem megakadt egy könnyed farmerben, s egy fekete pólóban lévő srácon, amire az volt írva, hogy „That’s bullshit, darling”. Ismerős volt, s mikor jobban felém fordult, úgy, hogy a szemét is megpillanthassam, már kétségem sem volt afelől, hogy Louis Tomlinsont látom. Mellette egy sötét hajú srác volt, aki zsebre dugott kézzel mosolygott Louisra.

Egyesülve a megmentett srác gondolataival ösztönöztem, sugallatot adtam neki, hogy nézzen felém, s mikor megtette, lazán felé intettem, mire elkerekedtek a szemei.

- Mindjárt jövök, srácok – mondtam a fiúknak, s leszálltam a padról, ahol ültem, s az utam Louis, és az idegen srác felé vettem.

- Sziasztok! – köszöntem nekik, mire Louis lehajtott fejjel motyogott valamit, a másik srác pedig felhúzott szemöldökkel méregetett.

- Csak nem Harry Styles? – nézett rám.

- Személyesen – vontam vállat, de a tekintetemet nem kaptam el az ő barna szemeitől. Úgy éreztem, mintha kihívna. Kihívna, tesztelne, megpróbálna legyőzni. A kitartás, az akarat egyszerű csatáját vívtuk, s képesség ide vagy oda, soha nem vesztek el egy csatát sem. – Csak nem megelőzött a hírem? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig elégedetten konstatálta, hogy nem török meg.

- Ha minden második lány egy bizonyos göndör hajú, zöld szemű nevét sóhajtozza, az ember megjegyzi a nevet. Hogy talán rájöjjön, a hír túl magas egy kicsiny emberhez. – Igen, a tekintete határozottan kihívó volt. Csak nem tudtam, mire, miért.

- S ha a hír kevesebbet mond el, mint ami a valóságban zajlik? Ha az ember már túl is szárnyalta a híresztelést? – válaszoltam rögtön, úgy tűnt, kizártuk mindketten azt, ami kettőnk körül van.

- Ebben az esetben a csalódás nem negatív, sokkal inkább pozitív irányba fordul – hajtott egy alig észrevehető mozdulattal fejet, s a kezét nyújtotta.

- Zayn Malik – rázott velem kezet, én pedig bólintottam.

- Minden rendben veled, Louis? – fordultam most felé, ő pedig bólintott. – És hogy kerülsz ide?

- Átiratkoztam. Zaynnel együtt – vont vállat. – Sajnálom, hogy elaludtam legutóbb. Szeretném így utólag is megköszönni. Az ikrek elmondták anyának ezt az egészet, aki szintén hálás. Szóval… köszönöm.

- Nem kell megköszönnöd, csak azt tettem, amit kellett – ráztam a fejem.

- Haz, gyere már! Óra lesz! – Niall vidám hangja megszólalt mögöttem, ahogy jelzett, hogy Liammel indulnának a bejárat felé. Bólintottam, s kezet fogtam a két fiúval.

- Örülök, hogy találkoztunk. Majd még beszélünk – biccentettem, ők pedig bólintottak, így könnyed léptekkel indultam el a két barátomhoz, hogy menjünk angol órára. Nem kérdeztek rá, hogy honnan ismerem a két fiút, hisz tudták, hogy csak akkor mondom el, ha azt én szeretném.

*-*Larry*-*

Igyekeztem. Igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, megfelelni a körülöttem lévőknek, s legfőképp; megfelelni önmagamnak. 

Sokszor róttam céltalanul az utcákat, hogy segítsek, ahol tudok, az árnyékból, a homályból, hogy rejtve maradjak, mégis, érezzenek élőnek.

Harcoltam, teljes erőbedobással. Az emberiség azon egyedeivel, akik azt hiszik, ők minden felett állnak. Akik megváltoztatnak mindent, akár jó, akár rossz irányba. Akik nem látják, hogy mikor azt hiszik, segítenek, sokkal inkább csak pusztítanak.

Megváltoztatják a természet menetét, természetellenessé téve azt, teljesen kifacsarva. Akiknek nem jut eszébe a legalapvetőbb dolog: a természet maga teremt. Úgy, ahogy az neki megfelel. Ez pedig hatalmasabb erő nálunk.

A növények az életük feltételeit a környezetükből nyerik. És mi van, ha elvesszük ezeket a feltételeket? Kiszipolyozzuk a talajt, elragadjuk a fényt, a víz pedig kiszárad általunk? Mindezt miért? Mert az ember minden felett áll, nem igaz? Olyannyira intelligens, hogy magát öli meg. Hisz növény nélkül nem létezhet.

Erdőket pusztít ki, állatfajokat írt ki, esélyt sem adva arra, hogy a természet regenerálódjon. Az ugyan kijavítja a hibákat, amik rajta estek, de ehhez időre van szüksége, s egyszer eljön a pont, mikor mindez már nem lesz többé elérhető. Talán belefárad, hogy az ember hibáit radírozza ki helyettük, s inkább hagyja elveszni őket az emlékezetben. Hisz nélküle csak jobb lehet.

Ez volt az, amit el akartam kerülni. Megmutatni, megmondani ezeknek az embereknek, hogy ők semmi fölött sem állnak, csakis önmaguknak parancsolhatnak elsősorban, senki másnak. Egy felsőbb hatalom gyermeke voltam, hogy segítsek kijavítani én a hibákat. Rámutatni az embereknek, hogy ne okozzanak még több kárt, hisz lassan betelik a pohár.

Mind lassan pusztulunk el, ez ellen pedig nem tehetünk semmit.

Gyökerestől mégsem tudom az ember gondolkodását megváltoztatni, én ehhez túl kevés vagyok. A legrosszabb, hogy az emberek is kevesen vannak, akik látnák, hogy mit művel a fajuk.

- Harry, talán ez nem a te harcod. Ez az egész tönkretesz téged. Nem tudna más beállni ebbe az értelmetlen háborúba? – nézett anya aggódva, keze lágyan simogatta az arcomat, én pedig lehunytam a szemem. Annyira jól esett egy- egy kedves érintés!

- Ki vívná helyettem? Apa rám ruházta ezeket a képességeit.

- Tudom, fiam, tudom. De nem akarom végignézni, ahogy lassan, de biztosan elragad téged is a homály. Túlerőlteted magad, s ugyanaz lesz, mint ami az apáddal volt. Csak nem akarlak téged is elveszíteni – rázta a fejét, ajkait összeszorította, ahogy a sírás már a torkát fojtogatta. A lámpa halványan világított a tágas nappalinkban, megadva a kellő hangulatot a kissé szomorú, gyászos témánkhoz. Átöleltem anyát, erre nem tudtam mit mondani. Egyszer valóban elveszek, ahogy egykor apa is tette. Kicsi voltam még nagyon, mikor őt elragadta ez tőlünk. Túl sok mindent tett, túl sok embert mentett meg, sokat tisztított, a Nagy Takarítást ő vette át az ő édesapjától, aki pedig az ő apjától. Ez a képesség a családban a férfiak közt terjed. Mikor a férfi ereje végét járja, már látja maga előtt a véget, utolsó leheletével a képességet a fiára ruházza. Bárkinek adhatod, csak valami kapcsolatod kell, hogy legyen hozzá. A gyermeklélek sokkal könnyedébben fogadja be ezt a nagy terhet, s vele érik, magában tartva az ősei emlékeit és érzéseit is. Pontosan tudom, mi történt az üknagyapámmal a 12. születésnapján, hogy ismerkedett meg az üknagyanyámmal, mindenre tudom a választ. A szellemük az erővel együtt az új testbe száll, segítve őt az úton. Az én apám is ott van bennem, figyelve rám, óvva, segítve engem az én utamon, hogy egy nap, mikor a sötétség felém közelít hosszú karjaival, mind átmenjünk az új testbe, találkozva, s új erővel, új tapasztalatokkal tudjuk a szellemünk testét segíteni. Pontosan tudom, hogy fogok még találkozni az édesapámmal én is. S mikor én már nem leszek, s elért az idő, én is megismerhetem az én fiamat.

Ha pedig nincs utód, az ősök ereje teremt egyet, hogy a lánc ne szakadjon meg.

- Tudod anya, hogy szeretlek, s kitartok addig, amíg tudok. Ez még nem az én történetem vége – mosolyogtam rá lágyan, ő pedig viszonozta a mosolyom, habár gyengén, s szomorúan.

- Tudom – adott a homlokomra egy puszit, s sokáig ott maradtunk még egymás karjaiban, erősítve egymást. Hisz csak ketten voltunk egymásnak.

*-*Larry*-*

- Sziasztok! – köszöntem a két srácnak, mikor beértem az iskolába, s leültem Liam mellé.

- Szia, Haz! Pont az előbb kérdezett rád valaki, hogy hol vagy. Magas, sötét hajú, barna szemű. Vele beszélgettél legutóbb az udvaron, ha jól emlékszem. – Bólintottam egyet megerősítésképpen. – Kérte, hogy keresd meg, ha itt vagy. Elég kétségbeesettnek tűnt – mondta Niall, én pedig megköszöntem, hogy szólt, s kimentem a folyosóra. A gondolatok átkutatásával meg is tudtam, hogy merre van, így az udvarra mentem ki. Ott is keresett engem.

- Hé, Zayn! Miért kerestél? – kérdeztem kíváncsian, s éreztem a sürgetést benne, ami rossz érzéssel töltött meg.

- Harry! Louis nem jött még meg, de már otthon sincsen. Nem veszi fel a telefont. Neki volt első órája, de nem jött be arra. – Hangja aggódó volt, én pedig nehezen sóhajtottam.

- Nem tudod, hol lehet?

- Ha tudnám, nem kérdeznélek! – válaszolt egy kicsit indulatosan.

- Mégis mit vársz tőlem, mit csináljak? – kérdeztem én is feljebb véve a hangomat. Persze, meg voltak hozzá a képességeim, de erről Zaynnek nem kellett feltétlenül tudnia.

- Nem tudom – pillantott le, hangja elhalkult, inkább lemondóvá vált. – Csak nagyon aggódok.

Sóhajtottam egyet, s céltudatos léptekkel indultam meg a kapu felé.

- Majd hívlak, ha van valami. Menj órára, vagy csinálj, amit akarsz – mondtam vissza sem nézve, s ugyanabban a pillanatban lehunyva a szemem, kiterjesztettem a figyelmemet az egész városra, kiélezve az elmémet külön Louis gondolataira. Mit ne mondjak, nem voltak túl fényesek. Egy pillanat alatt ott voltam. Csak eltűntem itt, s megjelentem ott.

Ezúttal nem törődtem a szavakkal. Meglöktem férfit, aki kést szegezett Louisra, arra viszont nem számítottam, hogy a kés lendületből engem fog megvágni. Mély karcolást ejtett a bőrömön, s a férfi az arcomra nézve megtántorodott egy kicsit, érezte talán, hogy ezt nem kellett volna.

- Menj! És soha, ismétlem soha, senkinek nem ártasz többet, ezt jól jegyezd meg! Van családod, van munkád. Azt ajánlom, hogy hagyd abba a piálást és a drogozást, és törődj az igazán fontos dolgokkal az életedben. – Hallgatni fog rám, hisz erősebb vagyok nála, hangomban pedig a bűvölet örökké ott fog a szívében lecsapódni. Egy bólintás volt erre a válasz, s a tisztelet a szemében, melyet kivívtam magamnak. Louishoz fordultam, aki térdelt a hideg földön piszkosan, tele vágásokkal, amiket tényleg nagyon nem akartam ott látni.

Leguggoltam hozzá, s óvatosan a karjaimba vettem, hisz annyira remegett, hogy biztosan tudtam, nem lenne képes lábra állni.

- Tudod Harry, kezd elegem leni, hogy mindig csak ilyen megalázó helyzetekben látsz – csóválta meg óvatosan a fejét, majd a mellkasomra ejtette azt. Nem bántam, hisz pontosan tudtam, mennyire kimerült. – Ez sokat ront az imidzsemen ám – fintorgott, én pedig csak elmosolyodtam, hogy képes ezt elviccelni. Láttam, hogy valamin töri a fejét, most viszont nem néztem meg, hogy mi is az. Majd elmondja, ha akarja.

Otthon most nem volt senki sem, így felvittem a szobájába, ismét az ágyra raktam, én pedig kifújtam magam.

- Le kéne fürdened és a sebeket is fertőtleníteni kéne – javasoltam, miközben előhúztam a zsebemből a mobilomat, hogy küldjek Zaynnek egy SMS-t. Láttam ugyan rajta, hogy bólint, mégis éreztem, hogy nincs elég energiája ehhez. Most végképp nincs. Odaléptem hozzá, a tenyeremet a homlokára simítottam, s most ahelyett, hogy tőle szívtam volna el a negatív dolgokat, magamból adtam a pozitívokat. Szemeit lehunyta, s hagyta, hogy a kellemes érzés átjárja, feltöltse, mindeközben pedig átkötöttem a gondolatai hálóját, így nem fog arra emlékezni, hogy én ilyet csináltam, egyszerűen csak azt fogja hinni, adtam neki valami gyógyszert, amitől jobban lett. Sose fogja megtudni, hogy mennyi mindent tettem érte, de ez így van jól.

- Rendben. És Harry? – fordult még vissza a fürdőtől.

- Igen? – húztam fel a szemöldököm.

- Köszönöm. Azt, hogy bár nem is ismersz igazán, mégis valami csoda folytán ott vagy, s nem hagysz ott azonnal. Annyira hálás vagyok, hogy idegenként is számítok legalább ennyit – mosolygott rám, s azonnal el is tűnt a fürdőben.

Fáradtan ültem le a szobájában lévő fotelbe, s lehunytam a szemem. Eszembe jutottak az első olyan gondolatai Louis-nak, amit meghallottam.

Csak erre vagyok jó az embereknek.

- Sokkal többet számítasz, mint gondolod – mondtam magam elé halkan, a szavaim pedig sokáig súlyos lepelként lengték körbe a szobát.

*-*Larry*-*

Egész nap ott voltam Louis mellett. Akár csak a húgainál, nála is éreztem azt, hogy meg kell őt ismernem, megtudni róla mindent, amit csak lehet, s akár az élete részévé válni valamilyen módon, amennyiben ez lehetséges.

Ott maradtam vele egész nap, nem mentem vissza az iskolába. Tettem, ahogy a szívem parancsolt, igyekeztem megismerni, noha kissé ügyetlennek találtam magam ebben a témában.

- Mondd Harry, hogyan éred el, hogy mindenki meghajoljon előled? Mindenkit rá tudsz kényszeríteni az akaratodra. Ott, legelőször is. A srác kétszer akkora volt, mint te, mégis, mintha kisgyerek lett volna előtted. Volt benned valami… - ne nézz hülyének kérlek,- ősi. Ma is; annál a férfinél kés volt, mégis rettenve hátrált előled. Honnan tudtad egyáltalán, hogy van családja és munkája?  Ez annyira hihetetlen.

Sóhajtás volt elsősorban a válaszom. Tudtam, hogy ezt az ismerkedős procedúrát nem azzal kéne kezdeni, hogy hazudok, vagy az elméjében turkálok, de mégsem mondhattam el neki az igazat.

- Jegygyűrű volt a kezén, gondoltam, hogy akkor van felesége. Jól ápolt férfi, tehát jól keres, ami munkára utalt. Viszont látszott rajta, hogy nincsen beszámítható állapotban, és bűzlött a piától – vontam vállat. – Csak összeraktam a dolgokat – mosolyogtam rá, ő pedig csillogó szemekkel bólintott. Megerőltettem magam, s igyekeztem beszélgetést kezdeményezni. Ami azt illeti, sokkal könnyebb volt, mint én azt gondoltam. Louis értelmes volt, őszinte, s bár kezdetben egy kicsikét zárkózottabb, bízott bennem, tekintve, hogy többször is megmentettem. Bár tudnám, hogy miért vonzza ennyire az idióta seggfejeket!

Úgy igazán észre sem vettem, mennyire el is szaladt az idő. Csak mikor nyílt a bejárati ajtó, akkor néztem meglepetten az órára, akárcsak mellettem Louis. Négy óra már elmúlt.

- Anya jöhetett haza az ikrekkel – vont vállat, csak tippelni tudott. – Gyere, hagy mutassalak be neki – mosolygott rám lelkesen, s mikor fel akart állni, kicsit összerezzent a szúrás miatt az oldalán, de ott voltam, s elkaptam, a kezem ráhelyezve gyengéden a vágásra, s arra kényszerítettem, hogy szívódjon fel, s a fájdalom is múljon el vele természetesen. Meglepetten nézett rám, de az arcom nem mutatott semmiféle változást. Elengedtem, ő pedig leindult a lépcsőn, nyomában velem.

- Sziasztok! – mosolygott Louis az anyukájára, s az ikrekre, akiket már én is ismertem. Mikor Pheobe észrevett, azonnal hozzám szaladt, én pedig lendületből az ölembe kaptam őt.

- Szia, hercegnő! Mi a helyzet? – mosolyogtam rá, ő pedig kuncogva a nyakamba temette a fejét.

- Jól vagyok. – Annyira ártatlan volt, annyira természetes. Minden érzelem ösztönösen jött az arcomra, esélyem sem volt azokat maszk alá rejteni mindenki szeme elől.

- Csak nem Harry? – mosolygott Louis anyukája rám, amin meg kell mondjam, őszintén meglepődtem, elvégre nem sokszor szokott ilyen előfordulni. Akik nem ismernek, érzik, hogy más vagyok, amit elutasítással fogadnak, nem kedves mosollyal.

- Igen. Nagyon örülök a találkozásnak – nyújtottam a kezem, ő pedig kedvesen fogadta el.

- Sokat hallottam már rólad – mosolygott kedvesen. – Maradsz vacsorára? Hála képen? – Annyira töretlenül mosolygott, kedves tekintettel, hogy csak egy bólintásra voltam képes.

- Nagyon szívesen – bólintottam.

*-*Larry*-*

Igyekeztem megismerni. S ezzel önmagamból is egy kicsikét megmutatni. Egyelőre nem sokat, hisz mindent szépen, sorjában kell.

Zaynnel az utóbbi időben nem igazán találkoztam, hisz ő pedig Niallal és Liammel lett jóban, velünk annyira nem is beszélt. Persze köszöntünk egymásnak, elmondtuk, hogy mi a helyzet, de mindketten szűkszavúak vagyunk, és nem mutatjuk a világnak a bensőnket. Ami azt illeti, nagyon sok közös van bennük.

- Jössz, Louis? – kérdeztem a suli előtt a barna hajút, aki meglepetten nézett a kerítésnek dőlt alakomra, s bólintott.

- Igen. Nem tudtam, hogy itt vagy. Azt hittem, hogy már rég hazamentél – vallotta be.

Még csak próbáltam elérni, hogy kezdjen megnyílni. Azt hitte, hogy csak szórakozok vele, hogy előbb vagy utóbb én is csak megalázni akarom. Nem néztem meg a gondolatait a vacsora óta, nem akartam megtenni. Azt akartam, hogy a teljes egészét ismerjem meg, nem csak a gondolatait. Szerettem volna, ha barátjának fogad. Eddig sosem gondolkoztam így, mégis, vágytam ilyesmire. Vágytam megtapasztalni, hogy milyen, mikor magától értetődik, hogy elmentek valahova szórakozni, beszélgettek az élet fontos dolgairól, nevettek együtt.

- Hazakísérlek – mosolyogtam rá, mire az ő arcán is egy mosoly jelent meg, nem tudta előlem elrejteni. Mellém lépett, s ahogy elindultunk, mesélni kezdett. Apró mosollyal hallgattam, s rólam végleg leesett a maszk. Nem éreztem szükségét Louis mellett. Természetesen amellett, hogy őt hallgattam, a környezetemen is rajta volt a figyelmem. Mint mindig.

- Hé, buzikáim! – hallottunk meg a hátunk mögött egy ismerős kiáltást. Azt hiszem, az egyik iskolánkba járó srác, Jason hangját. Louis nem igazán törődött vele, de én megéreztem a gondolatait. Rólunk beszélt.

Jobb oldalt kénytelen voltam felhúzni a szemöldökömet, s lassan megfordultam. Louis meglepetten nézett először rám, végül a másik srácra, akinek a vigyora kiszélesedett, mikor szembenéztem vele. Ugyanaz a fensőbbséges tekintet, ami az előző két embernél is volt, mikor Louisnak segítettem. Ugyanaz, ami az egész világon jelen van. Nincs ő senki fölött se, ostoba, hogy azt hiszi, győzhet a világ felett. Egy pillanatra hunytam le a szemem, de elég volt, hogy megnézzem a gondolatait. Zavarosak voltak. Akárcsak a késelős férfinél, és a diáksrácnál is. Összevontam a szemöldököm, kezdtem sejteni, hogy itt valami más is áll a háttérben, mint egyszerű rossz természet.

- Igen, rólatok beszélek, bonygyolka. – Gunyoros mosolya megjelent az arcán, s valljuk be, nagyon szívesen letöröltem volna onnan. – Tudjátok, már az is szánalom, hogy éltek – röhögött ki minket.

Ez a srác nem ilyen. Tudok róla pár dolgot, Liammel jóban van. Egyáltalán nem ellenséges és nincsenek ilyen rasszista megnyilvánulásai.

- Állj már le! – háborodott fel Louis, de elég volt tőlem egy pillantás, hogy bízza ezt rám, ő pedig értett belőle.

- Na, mi van? A kis barátnőd hamarabb meg mer szólalni, mint te? Szánalmas vagy, Harold! – röhögött, s meg is lökött, mire egy apró lépést tettem hátra.

- És mi van Charisszal? Hm? – vontam fel a szemöldököm, Jason pedig hátratántorodott. Szemében felvillant valami, de az irányítást a harag vette át. – Ugyan. Hosszú évekig voltatok barátok. Aztán ez átalakult. Egy év volt, míg együtt lehettetek. Egyetemre ment, te pedig itt maradtál – tártam szét a kezem, ő pedig földbegyökerezett lábbal meredt rám összeszorított fogakkal.

- Nem tudsz te semmit! – sziszegte dühösen, de a sejtésem beigazolódni látszott; szemében felvillant a keserűség fénye, az őszinteségé. Elé léptem, s lehunyva a szemem a kezeimet a fejére helyeztem. Halk voltam, hogy Louis ne halljon, de mindeközben az összes gondolatát hangos filmként lejátszódva néztem végig a szemeim előtt.

- Szeretted őt. Titokban kellett ezt tartanotok, hisz nem akartál gúnyolás tárgya lenni. Nem tudhattad, hogy ezt pedig elfogadnák – mondtam monoton hangon, végigpörgetve magamban az emlékeit. Meg akartam törni, hogy az elnyomott rész felszabaduljon. Mert valaki manipulálta őt, ebben biztos voltam. – Szeretted, igazán. Sose éreztél még ilyet. Mindent elsöprő, mély érzés volt, mikor együtt voltatok, nem igaz? Azt mondta, hogy vissza fog jönni, és te hittél neki. Reménykedsz. – Kénytelen voltam a szavakkal hatni rá. Az igazság gyakran jobban fáj, mint a hazug szavak, s ezt kihasználva talán meg tudom törni a manipulációt.

- És hagy mondjak egy titkot – hajoltam a füléhez. – Vissza fog.

Megtört. Térdre rogyott, én pedig leguggoltam, s megfogtam a vállát.

- Ne haragudj, Harry, nem tudom, hogy mi történt velem – rázta a fejét, maga elé meredt, ahogy próbált ismét tiszta fejjel gondolkozni. Befolyás alatt állt, amit most sikerült megtörnöm.

- Menj haza, rendben? Pihenj egy kicsit – mosolyogtam rá kedvesen, ő pedig nyelve egyet bólintott, s rám támaszkodva felállt.

- Ne haragudj, hülyeségeket hordtam össze – fordult még Louis felé. – Nem fog többet előfordulni – rázta a fejét, Louis pedig elfogadva a bocsánatkérést csak bólintott. Nem igazán értette, hogy mi folyik itt.

Jason elfordult, s zavartan ő is elindult haza.

- Na, jó, most már igazán elmagyarázhatnád, hogy mi folyik itt! – Louis hangja nem tűrt ellentmondást, mélyen a szemembe nézett, s próbált válaszra bírni.

- Semmi, Louis. Elmondtam neki, hogy milyen ostobaságokat mond és ennyi.

- Harry! – Most először láttam rajta komolyabb határozottságot. – Az ember képtelen megváltoztatni más ember szemléletét, gondolkozását gyökerestül. Te mégis mit csinálsz? Annak a srácnak még ott a kisutcában csak annyit kellett mondanod, hogy menjen, ő pedig ment. A férfinak, akinél kés volt, megfélemlítetted. Nem tudom, kell-e emlékeztesselek arra, hogy kés volt nála – nézett jelentőségteljesen, én pedig kieresztettem egy fáradt sóhajt.

- Ilyen vagyok. Én mindig elérem, amit akarok, bármi legyen is az – vontam vállat. – El kell fogadni, ha nem megy, akkor ennyi. – Úgy mondtam, mintha nem számítana. Pedig igenis fontos volt.

- A fenébe is! Sose mondasz el nekem semmit, azt sem tudom, hogy ki vagy igazán! – nézett rám haragtól izzó szemekkel, s tudtam, hogy igaza van.

- Mégis mit akarsz tudni? Más képes elfogadni azt, aki vagyok, neked miért nem sikerül? – vontam fel a szemöldököm nyugalmat erőltetve magamra, hisz furcsán nézne ki, ha Harry Styles csak úgy érzelmet mutatna ki, nem igaz?

- Mert nem is ismerlek, képzeld! A fenébe is, nem is érdekel, hogy ki vagy! – kiáltott rám, viszont mikor elérte őt, hogy mit is mondott, megmerevedett, szemében azonnal a megbánás fénye megbánás villant.

- Rendben – bólintottam, természetesen elfogadtam a válaszát. Elfordultam tőle, s zsebre dugott kézzel indultam én is haza. Ideje volt lelépnem. Hazamentem, leraktam a táskámat, köszöntem anyának, s a tudta nélkül ugyan, de ismét elmentem a város központjába. Muszáj volt gátat szabnom csapongó gondolataimnak, így a munkámba temetkeztem. Elmentem olyan helyekre, ahol igazán szükségem volt rá. Kutatókat győztem meg az igazamról, ösztönöztem őket, találjanak megoldást légszennyezésre, hagyják abba a növényekkel való ostoba kísérletezést. Csak hagyják, hogy a dolgok a természetes módon jöjjenek létre. Elmondtam nekik, hogy célszerűbb lenne a gyógyszereket több természetes alapanyaggal létrehozni, nem méregként eladni. Csak ne avatkozzanak bele abba, ami sokkal hatalmasabb, mint ő maguk. Ennyit kértem. És én mindig megkapom, amit akarok.

Este pedig, mikor lefáradva feküdtem le az ágyamra, még hallottam magamban édesapám elsuttogott szavait.

- Büszke vagyok rád, fiam.

*-*Larry*-*

Annak ellenére, hogy egy folyamatot sikeresen elindítottam, sok ügy lezáratlan volt még bennem. Másnap az iskolában senki nem volt mellettem. Mindenki Zayn körül volt, vele nevettek, beszélgettek. De a kapcsolatom a magánnyal nem újdonság, szinte már régi, kedves ismerősként köszönthettem. A nap végén pedig hazaindultam, figyelve, hogy mi történik körülöttem, de nem volt semmi érdemleges, amin segíteni tudtam volna. Hazaértem, anya viszont még dolgozott, így felmentem a szobámba, s leültem házit írni. Jobb dolog híján.

Hamarosan a csengő éles hangja hatolt bele a nyugalmamba, én pedig sóhajtva álltam fel, hogy megnézzem ki az és mit akar. Kinyitva az ajtót meglepetten találtam szemben magam egy elszánt Louis-val, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakok? Szó nélkül félreálltam az ajtóból beinvitálva őt, aki hálásan fogadta, hogy nem vágtam egyből rá azt. Alig csuktam be mögötte, máris el kezdte mondani:

- Harry, tudnod kell, hogy a csalódottság beszélt belőlem tegnap. Nagyon sokat jelentesz nekem, és rengeteget köszönhetek neked. Többek között azt is, hogy most itt lehetek. Pontosan tudom, hogy már így is közelebb engedtél magadhoz, mint mást, ami boldogsággal tölt el, de akkor sem elég. Szeretnék én az lenni, akivel őszintén beszélhetsz, akivel tényleg szeretsz lenni, bármi is a helyzet – mondta határozottan, a hangjában mégis megbújt valami negatív… Mint, aki pontosan tudja, hogy a válasz nem lesz. Halványan elmosolyodtam, s szorosan megöleltem, ami meglepetten fogadott, viszont annál boldogabban bújt közelebb hozzám. Eddig nem igazán tapasztalhattam meg, hogy milyen is ölelni valakit, aki végtére is nem az anyám, és határozottan pozitív volt a tapasztalat.

- Örülök, hogy nem hagytad veszni ezt az egészet – mosolyogtam rá, amit viszonzott, s ismét a karjaimba bújt. Hogy bántam-e? Határozottan nem. Felkísértem a szobámba, hogy tudjunk beszélgetni, aki meg volt lepve. A szobám tágasabb volt, mint az övé, és nagy része fából készült. Igazán otthonos volt. Sokszor szerettem inkább gyertyát gyújtani, mint lámpát, mert kellemes fényt adott a szobának, ami sokkal jobban esett.

- Nyugodtan ülj le valahova – mutattam körbe, ő viszont a puha szőnyegre ült le a földre. Elmosolyodtam, s én is leültem. Onnan nézett körbe, hogy rendesen felmérje a szobát.

- Olyan… üres – jegyezte meg elgondolkozva. Csak sóhajtottam, s én is körbevittem a tekintetem a szobán. Igaza volt. Nem a bútorokról volt szó, vagy ilyesmi, hanem személyes tárgyak nem voltak benne. Amikhez kötődök igazán.

Szomorúan elmosolyodtam, s belenéztem a leggyönyörűbb kék szemekbe, amik most különös erővel tartottak fogva.

- Te vagy az első, aki a szobámban jár. Eddig még nem emlékeztettek, hogy el van szúrva az életem, már ami a szocialitást illeti – nevettem fel egy kicsit, csak, hogy egy picikét oldjam a feszültséget.

- Nem, nem így értettem! – mentegetőzött azonnal, mire felnevettem.

- Tudom, Louis, nyugi – mosolyogtam, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt, s ő is rám mosolygott. Szerettem, mikor azok a kék íriszek is boldogabbá váltak, s Louis is kezdte végre felfogni, hogy igenis van, akinek számít. A testvéreinek, az anyukájának, Zaynnek, nekem. Nem nagy a választék, de jobb kevés olyan ember, akiben megbízhatsz, mint sok olyan, akikkel a kapcsolat felszínes, s könnyedén hagynának téged hátra, ha olyan eset fordulna elő.

Sokáig beszélgettünk, már kezdett odakint besötétedni, mikor anya is hazaérkezett. Mikor feljött, hogy köszönjön nekem, meglepetten vette észre Louist. Louis illedelmesen felállt, s kezet nyújtott.

- Louis Tomlinson – mutatkozott be, anya szeme pedig felcsillant.

- Louis! Nagyon sokat hallottam már rólad! – mosolygott rá szívből, aki pedig elpirulva, zavartan sütötte le a szemét. – Anne vagyok. Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk! – fogadta el a felé nyújtott kezet, de ahelyett, hogy megrázta volna, annál fogva húzta magához egy ölelésre. Kuncogva ráztam a fejem, itt magam lehettem velük.

- Maradsz vacsorára? – kérdezte kedvesen anya, Louis viszont csak a fejét rázta.

- Haza kell mennem. A húgaim biztosan ki vannak akadva, hogy merre vagyok – vágott grimaszt egy pillanatra, anya pedig csilingelően felnevetett.

- Van húgod? – mosolygott rá.

- Négy is – nevetett Louis, én pedig elmosolyodtam, hogy milyen aranyosan nevet. Be kell vallanom, furcsa gondolataim voltak, de nem törődtem velük.

- Hazakísérlek, rendben? – álltam fel, s a vállára tettem a kezem.

- Köszönöm – bólintott.

Egymás mellett indultunk el.

Többet tudott rólam, mint eddig bárki, s ránézve tudtam, hogy ez valahol büszkeséggel tölti el. Eszembe jutottak a szavai, miszerint szeretné, ha barátomként tekintenék rá. Magamban csak megcsóváltam a fejem, s elgondolkozva pillantottam rá. Képtelen lennék barátomként nézni rá, ha többnek szeretném őt tudni.

- Harry, vagy nagyon csúnya vagyok, vagy nem tudom, de egész idő alatt engem mustrálsz – pillantott rám jelentőségteljesen, mire megforgattam a szemem, s elmosolyodtam.

- Nem vagy csúnya. Egyáltalán nem – ráztam a fejem, mire zavartan elfordította a fejét, s egyik kezével megvakarta a tarkóját. Zavarba hoztam. Ezt nagyon szórakoztatónak találtam, kénytelen voltam felkuncogni, hisz az arca vörös színt vett fel. – Csak nem elpirultál? – nevettem fel, mire gyorsan rám kapta a tekintetét.

- Nem! – Gyorsan mondta, s határozottan, mégsem tagadhatta a tagadhatatlant.

- Szerintem viszont igen – öltöttem ki rá a nyelvem játékosan, ő pedig durcásan elfordult.

- Miért pirultam volna el? – morogta csak azért is ellent mondva nekem, amin megint nevetnem kellett. Annyira vicces volt, ahogy felfújta magát, s egy aranyos, durcás kisfiúként viselkedett!

- Mert a világ legtökéletesebb férfija azt sugallta neked, hogy helyes vagy – vigyorogtam. Annyira jól esett ez a csipkelődés!

- Akkor keress egy tökéletes férfit és ne egy göndörke kisfiú álljon előttem! – vágott vissza, s győzedelmesen mosolygott, sejtette, hogy ezzel egy pont neki.

- Ugyan, Louis. Nézz rám! Helyes vagyok, van humorom, az eszem a helyén van. Mi kell még? – villantottam egy díjnyertes mosolyt, tudtam, a gödröcskéim is kivillannak. Eszemben sem volt álarcot venni magamra.

- A szerényt kifelejtetted – öltötte ki rám a nyelvét, én pedig nevetve öleltem át fél karral. Kuncogva sétáltunk, s hamar az utcájukba is értünk. Egy lélek sem járt már arra. – De valljuk be, nem nézel ki olyan rosszul – ismerte el vigyorogva, én pedig győzedelmesen a levegőbe csaptam. – Ne éld bele magad, épp csak nem kell zacskó a fejedre – oltott be, mire nevetve elfogadtam a vereségem. Életemben először.

- Húzzál befelé, Tomlinson! – böktem vigyorogva az ajtóra, ő pedig felkuncogva nyomott egy puszit az arcomra, s bement a házba. Nevetve fordultam meg, hogy az utamat hazafelé vegyem. Hihetetlen ez a srác!

*-*Larry*-*

Másnap reggel Niall köszöntött egy hangos kiáltással.

- Liam! Harryt elrabolták és kicserélték egy UFÓ-ra! – jelentette ki. Őszintén megmondom, néha nem tudom követni a Horan logikát, de ez Niallal jár, nem kell nála meglepődni. Aztán rájöttem, hogy mire is utalt a szőke hajú. Nem volt érzelemmentes arcom, hanem mosolyogva léptem be a terembe.

- Különösen humoros vagy ma, Niall – forgattam meg a szemem, ő pedig győzedelmes kiáltást hallatott, s lehuppant mellém, s vigyorogva meredt rám.

- Harry. Te nem vagy robot. Szent ég, hihetetlen, hogy ezt megéltem! – dramatizálta túl a helyzetet.

- Ugyan, Niall, csak valaki kikapcsolta a gépezeten a „kikapcs” gombot – jelent meg Zayn is egy halvány mosollyal, ám észrevettem, hogy nem őszinte a mosolya. Nem foglalkoztam vele, helyette Liamre néztem, tekintetemmel segítséget kérve.

- Jól van, elég lesz, srácok, hagyjátok őt – mosolygott rám, én pedig biccentettem köszönetképpen, s a tankönyveim felé fordultam. Pár perc volt, míg Louis is belépett a terembe, s mikor észrevette a társaságunkat, egy mosolyt váltottunk, s miután lepakolta a cuccait, odajött hozzánk.

- Jó reggelt! – köszönt, amit mindenki viszonzott.

- Louis, áruld el a titkod! – támadta le Niall egyből, én pedig csak nyögve a kezeimre ejtettem a fejem. Egyszer leütöm még ezt a gyereket!

- Milyen titkot? – kérdezte, azt sem tudta, hogy miről van szó.

- Hogyan puhítasz meg egy jéggé dermedt szívet, amit mi csak repeszteni tudtunk? – Majdnem hogy belemászott Louis képébe, Liam pedig csak nevetni volt képes.

- Bolond – forgattam a szemem, Lou-nak pedig lassan leesett a tantusz. Hangosan felnevetett, de elkomolyodva Niallra nézett.

- Legyen, elmondom a titkot – ment bele, de erre már mind felfigyeltünk. Egy hatásszünetet tartott, hogy fokozza az izgalmat, végül kibökte:

- Hajszárítóval – vigyorodott el, s ebben a pillanatban tudtam, hogy Niall elkezd gondolkozni a megfelelő bosszún, hisz nem fogadta jól ezt a poént. Felnevettem, s a szöszi írre néztem.

- Hé, te manó! – szóltam neki, mire mérgesen rám nézett. – Inkább a végeredménynek örülj – mosolyogtam rá, a tekintete erre pedig meglágyult, s ő is elmosolyodott. Nyilván tudta, hogy neki is van ebben szerepe. Nem mondom, hogy gyökerestől változtam meg, elvégre még mindig a titokzatos, zárkózott srác vagyok, de ha mondhatjuk így, akkor fejlődök.

Becsengetéskor sajnos félbe kellett hagyni a beszélgetést, s Liam mellett temetkezhettem bele az irodalom rejtelmeibe.

A nagyszünetben, mikor mindenki odakint volt, mi öten egy helyre telepedtünk le. Jó volt látni, hogy mind kijövünk egymással. Zayn ült mellettem a padnak a támláján, s el tudtam képzelni, hogy milyen menőnek is nézhetünk ki. Ezt bizonyította sok-sok kuncogó lánysereg, akik elmentek előttünk.

- Tudod, a lányok már Zayn Malik nevét is ismerhetik – kacsintottam rá, felelevenítve az első beszélgetésünket. Lazán elmosolyodott, s körbenézett.

- Szerencsére – kacsintott végül rám. Niall és Louis éppen beletemetkeztek egy szörnyen mély beszélgetésbe talán a zöldségekről, Liam pedig Zaynnel beszélgetett valamiről. Mosolyogva figyeltem őket, egyelőre úgy tűnt, hogy minden rendben. Pedig semmi sem úgy volt, mint ahogy azt én gondoltam.

 Ahogy szoktam, megint hazakísértem Louist. A családja nem volt otthon, így mikor beinvitált, természetesen nem mondhattam nemet. Felmentünk a szobájába, ő pedig hozott nekem üdítőt, meg valami chips félét, hogy közben nasizzunk is. Mosolyogtam, hogy milyen természetesnek veszi, hogy ott vagyok, s mennyire könnyedén kezdünk beszélgetni. Beszéltünk filmekről, könyvekről, játékokról, mindenről.

- Mikor érnek haza a húgaid és az anyukád? – kérdeztem kíváncsian, ő pedig tanácstalanul megvonta a vállát.

- Nem tudom, majd valamikor fél öt körül.

Csak bólintottam, s a pillantásom az asztalára terelődött. Érdeklődve álltam fel, hogy megnézzem, mi van ott, hisz az üres asztalnál csupán egyetlen egy rajzlap volt, amin egy egyszerű grafit volt.

Csak a körvonalak látszódtak, de határozottan ki lehetett venni egy srác alakját. Halvány vonalak jelezték a göndör fürtök helyét, s a rajzon a fiú zsebre dugott kézzel álldogált. Még az elején volt a rajz, de felismertem rajta önmagamat. Mikor Lou felnézett a telefonjából, s észrevette, hogy mit csinálok, mintha megégették volna, úgy pattant fel, hogy kikapja a kezemből a rajzot. Gondosan összehajtotta, majd kicsit haragosan rám pillantott.

- Nem volt jogod ezt megnézni! – támadt rám, de csak mosolyogtam.

- Nagyon szép rajz – mosolyogtam rá. Csak sóhajtott egyet, s lefordítva az asztalra rakta.

- Köszönöm – mondta halkan, de mindenhova nézett, csak rám nem. – Ne haragudj – suttogta beharapva az alsó ajkát.

- Amiért elkezdtél lerajzolni? Miért haragudnék? – léptem oda hozzá, s kedvesen átöleltem. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, elvégre ez mutatta, hogy tényleg nem haragszok rá. Ott belül nagyon jól esett, hogy is haragudnék?

- Nem tudom. Furának tarthatod, amiért egy srác lerajzol csak úgy, mert nincs jobb dolga – morogta, én pedig felkuncogva szorosabban húztam magamhoz.

- Ugyan Lou, nekem már nem lehet újat mutatni. Amúgy is, ez jól esik – mosolyogtam, viszont ő még mindig fenn volt akadva.

- De Harry. Ha egy férfi lerajzol egy másik férfit, az fura, nem? – gondolkozott el.

- Akkor miért tetted? – váltam el tőle, s lágyan lepillantottam rá. Egyből rájött, hogy maga ellen adott fegyvert a kezembe. 
Egyből ellépett tőlem, tudtam, hogy annyira ideges, hogy semmit sem tud nekem mondani. Viszont ránézésből is meg lehetett állapítani, minden az arcára volt írva. Szégyent érzett, félelmet. Nem kellett mondania, tudtam, hogy mit miért tett, még ha csak egy ostoba rajzocskáról volt is szó.

- Na, Louis, nincs semmi gáz – mosolyogtam rá lágyan, de nem sikerült megnyugtatnom őt. Elhúzódott az érintésem elő, s az ajkait harapdálva pillantott mindenfelé. Ideges volt, csodálkoztam, hogy a szíve képes egyáltalán együttműködni vele. Sóhajtottam, mikor láttam, hogy nem igazán fog lenyugodni, így megforgatva a szemem, elindultam felé, így a tervemnek megfelelően a falig hátrált. Közrefogtam vékony testét, s félő tekintetétől kísérve a homlokomat az övének támasztottam. A szuszogása belém ütközött, hisz elálltam az útját. Tudtam, hogy Louis kegyetlenül kényelmetlenül érzi magát, de nem ez volt a célom.

- Louis, ne aggódj már! – suttogtam, ő pedig élesen szívta be a levegőt, s lehunyta a szemét. Teljesen elvettem az eszét, pedig az égvilágon most tényleg semmit sem tettem. Míg a szemei lehunyva voltak, ajkaimat az övéire helyeztem, kiváltva belőle egy meglepett szusszantást. Ennek ellenére gondolkodás nélkül ölelte át a nyakam, én pedig a csípőjére helyeztem a kezem, s közelebb vontam magamhoz. Fantasztikus érzés volt, noha az ajkaink mozgásához nem társult nyelv is. Sosem csókolóztam még, mégis mindent tudtam, ösztönből. Tudom, ez furán hangzik, az őseim viszont ilyen apróságoknál is képesek segíteni engem. Lassan váltam el tőle, hisz tudtam, hogy oxigén nélkül nem feltétlenül lehet meglenni.

- Mondtam, hogy nem gáz. Olyan kis bolond vagy – csóváltam a fejem szeretetteljesen, és apró puszit nyomtam az orrára. Kuncogva csóválta a fejét, jól esett neki ez az apró gesztus, ezt jól tudtam. – Azt hiszem, én most angolosan távozom, rendben? – húzódtam el egy egészen kicsit. Csak csóválta a fejét, s ő kezdeményezett egy apró csókot, amit viszonoztam. Még mindig nem éreztük szükségét a nyelveink játékának, hisz úgy tűnt, minden esély meg van arra, hogy alkalmazzuk azokat a technikákat is.

- Kikísérlek – bólintott kelletlenül, én pedig mosolyogva átöleltem fél karral, s így mentünk le a lépcsőn. Mind a ketten meglepetten vettük észre Lottie-t, aki nem is igazán volt ledöbbenve, amiért engem megint itt talált.

- Sziasztok – biccentett, majd ment is a dolgára. Louis hitetlenül megrázta a fejét, majd az ajtóhoz kísért. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire elvonta a figyelmem a külső dolgokról, amikre általában mindig figyelek.

- Holnap találkozunk, légy jó – mosolyogtam rá, s egy puszit nyomtam az ajkaira, amin csak elmosolyodott.

- Igyekszem. Vigyázz magadra! – viszonozta a mosolyom, én pedig bólintva ismét magamra öltöttem a komoly, szinte már érzelemmentes maszkot, s hazaindultam. Eközben igyekeztem a gondolatok alapján kiszűrni, hogy ki milyen ember is, és megváltoztatni a gondolatait, vagy a szavaim erejével hatni rá.

Valahogy mégis hazaértem, s míg anya nem volt otthon, megírtam a házikat, mindent megtanultam, s elkezdtem vacsorát csinálni. Jobb dolgom egyébként sem volt.

*-*Larry*-*

A hetek teltek. A srácok előtt ugyan nem jelentettük ki nyíltan, hogy együtt vagyunk Louis-val, nem is titkoltuk igazán. Jól éreztem magam vele, de figyelmeztetni kellett magam, hogy a kötelességemet ne halasszam későbbre.

Azt hittem, hogy minden rendben van, de közel sem így volt sajnos. Hisz olyan dolgok mozogtak a háttérben, ami bár meglepett, érzelmileg is megviselt.

Egy parkban volt Louis és én, gondoltam nincsen semmi baj. Figyeltem arra, hogy minden rendben legyen körülöttünk, valakinek az elméjét viszont nem tudtam megfejteni. Erős zár védte, hatalmas falakkal, amiket lehetetlenségnek tűnt áttörni, vagy akár megkarcolni is.

- Próbálkozhatsz, Harry, de nem fog menni. Téged lemerített a múlt. Én viszont erőm teljében vagyok. – A hang ismerős volt, először fel sem fogtam, hogy milyen szavak jönnek ki a szájából annak az embernek, akit a barátomnak mondtam. Eddig. Próbáltam megmozdulni, hogy tegyek valamit, ám ezt megakadályozták. A testem nem parancsolt nekem, a saját képességem fogott le, pusztán más emberből.

- Mit akarsz? – sziszegtem, mikor a sötét haj tulajdonosa megjelent a látókörömben. Se Louis, se én nem tudtam mozdulni.

- Azt, hogy lásd be, nem a jó oldalon állsz – nézett mélyen a szemembe, kizárva mindent. Egy lélek sem járt arra, én pedig biztos voltam benne, hogy ez is Zaynnek köszönhető.

- Fogalmam sincs, hogy mit hordasz itt össze – mondtam indulatosan, ő pedig megforgatta a szemét.

- Mégis miről beszélsz, Zayn? – kérdezte Louis, nagyon is félve, hogy mi történik vele.

- Kuss, ne tégy úgy, mintha nem tudnál semmiről, te ostoba! – dörrent rá mérgesen, erre pedig gondolatban nekem is megemelkedett a szemöldököm. Azt hittem, hogy barátok, hogy közel állnak egymáshoz.

- Harry, azt véded, ami ellen harcolsz – pillantott rám, én viszont ekkor találtam meg az apró rést az elméjének a béklyóján, amit összetörtem, így ismét ura voltam a testemnek – ellenben Louis-val.

Zayn arca megkeményedett, mi pedig az elme különös harcát vívtuk. Gyűlöltem, hogy ő támadott hátba, hogy az az ellenségem, akit eddig a barátomnak hittem.

Bárhogy próbálkoztam, ő nyert, ismét fogást találva rajtam, amit ki is használt, ismét mozgásképtelenné téve engem.

- Mi ketten ugyanazért harcolunk. Az ellen, hogy az emberi faj kifacsarja a természetet, megfossza attól, ami az övé. Azzal, hogy ezt itt véded, körbe-körbe haladsz, míg el nem buksz, s az erőd továbbszáll egy hasznavehetetlen porhüvelybe, aki szintén semmit sem fog elérni. – Dühösen suhintotta meg Louis fejét, aki ennyi talán még sosem volt kétségbeesve.

- Mégis mi köze van a feladatunkhoz Louis-nak? – meredtem rá értetlenül, ő pedig türelmetlenül sóhajtott. A szívem megszakadt a gondolatra, hogy talán semmi sem az Louis-ról, amit hittem, de látva az arcát mégis úgy éreztem, hogy valóban nem tud semmiről.

- Olyan, mint mi. Csak ellenünk harcol, azt akarja, hogy a Föld elpusztuljon az emberiség által. Minden rossz, ami vele történt az elmúlt időben, miattam volt, s eközben pedig teszteltelek. Az én képességeimet ellene használtam fel, hisz mindenképpen véget akartam vetni ennek az ostobaságnak, ami lassan mindünket felemészt. A forrást akartam elpusztítani – mondta, én pedig magamban csak folyamatosan ráztam a fejem.

- Nem, nem! Ő nem olyan, mint mi – állítottam, Lou fejébe viszont belenyilallt a fájdalom, s erőtlenül hanyatlott a Zayn által fenntartott mentális béklyóba.

- Igaza van. Én is olyan vagyok – suttogta elgyötörten, én pedig tudtam, sosem csalódtam még senkiben sem ekkorát.

Egy nap két ember is hátba szúrt, hatalmas ürességet hagyva hátra. Életemben először átkoztam a Hatalmat, amit az édesapám nekem adott.

*-*Larry*-*

Hát ezért érzünk? Ezért van a bizalom, hogy valaki kihasználja, s még az emlékét is keserűvé tegye? Van, hogy tényleg jobb, ha bezárkózunk, s nem engedjük, hogy mások is belénk lássanak. Hisz csak önmagunkban bízhatunk, mert magunknak nem ártunk. Hirtelen ölelt körbe a sötétség, azt sem tudtam hirtelen, hogy mi történik, egyelőre még lefoglalt a keserűség.

Mikor felnyitottam nehézkes pilláim, s a világ élesen megjelent előttem, csupán fényes alakokat láttam magam előtt. Fiatal, erős férfiakat, akik izmosak, tekintetük viszont bölcs. Nem kellett az arcokat felismernem, hogy tudjam, kik is állnak előttem; Az őseim. A Styles vérvonal jelent meg előttem.

- Apa? – pillantottam bizonytalanul az előttem álló férfira, akinek szintén olyan szemei voltak, mint nekem. A vonásaiban felismertem önmagam, kétségtelen volt, hogy a sosem látott édesapám nyújtotta felém a kezét. Azonnal, gondolkodás nélkül ragadtam meg a kezét, ő pedig lágyan mosolyogva felhúzott összerogyott helyzetemből, s szorosan a karjaiba zárt.

Akár egy apró kisgyermek, úgy bújtam az ölelésbe, ami most éreztem, mindentől képes megvédeni engem. Ez olyannyira kimaradt eddig az életemből, hogy elképesztő érzelmek lettek úrrá rajtam, amikkel hirtelen semmit sem tudtam kezdeni, bármennyire is szerettem volna.

Mikor legközelebb felnéztem, nem csak mi voltunk ott. Louis, mögötte a Tomlinson családdal, s Zayn a Malik családdal volt jelen. Legszívesebben csak elbújtam volna őseim mögé, csak ne kelljen szembenézni az eddig barátomnak hitt embereknek. Mind egyszerre kaptuk a fejünket a mozgás felé, amit a csoportokból kilépő három férfi okozott. Összeölelkeztek, s szeretettől csillogó szemekkel néztek egymásra.

- El sem hiszem, hogy ismét együtt lehetünk, barátaim! – mondta elérzékenyülve egy Malik ős, amire a válasz csak apró bólogatás volt.

– Utódainknak szüksége van a magyarázatunkra. Induljunk hát! – szólt az én egyik ősöm, s egymás mellett indultak el felénk, mi pedig ösztönösen léptünk egy vonalba Louis-val és Zaynnel, kilépve apáink biztonságot jelentő közelségéből.

A családjaink tagjai megajándékoztak minket egy-egy öleléssel, s majd komolyan a szemeinkbe néztek.

- Zayn, fiam, mindent félreértettél. Louis nem az ellenséged – rázta fejét az idősebb Malik komolyan, ám tekintete kedves volt és szeretetteljes, ahogy Zaynre nézett.

- Sok-sok éve mi, a Tomlinsonok elaltattuk leszármazottainkban a Hatalmat, hogy minden a normális mederben folyjék – kezdte magyarázni Louis ősapja. – Nem számítottunk arra, hogy a három nagy család egy nap újra közös úton fog járni. Ti vagytok az első generáció, akik találkoztak, és ez különleges jelentőséggel bír. Mert nem külön, hanem együtt kell a Hatalmat a Földön használni.

Louis-nak, a leszármazottamnak semmi köze sincs ahhoz, ami ellen ti harcoltok. Ez benne van az emberben, mindig is benne lesz. De ma, nektek hármatoknak összefogva kell ez ellen tenni. Megért rá az idő. Ma felébresztettük Louis erejét, pontosan tudja, hogy mit kell tennie – hajtott fejet. – Utódaitokba ugyanúgy száll majd az örökség, s ha találnak valamit, ami ellen harcolniuk kell, ők is küzdeni fognak. – Akaratlanul is arra gondoltam, hogy ha Louisval lenne közös utódunk, akkor mi lenne. Bár, akkor, ott, nem a szerelmi életünk volt a lényeg.

- Ne aggódj, fiam. Két utód is világra jöhet, a név a tiétek lesz, de közös lesz a gyermek. – Persze, az ősöm könnyedén olvashat a gondolataimban, most először pedig valaki pirulásra késztetett. Minden esetre bólintottam, s fejet hajtottam.

- Járjatok szerencsével! – szólt a Malik család legősibbje, én pedig még egyszer utoljára a családomra néztem.

- Köszönök mindent – suttogtam, de ők természetesen megértették. A férfiak elmosolyodtak, s fejet hajtva visszaengedtek a Földre. Összerogyva érkeztem, utánam pedig sorban megjöttek mind a ketten. Mikor már mindenki a talpán volt, egy ideig csak meredtünk egymásra, nem igazán tudtuk, mi lenne a megfelelő reakció.

- Louis, én nagyon sajnálom – szólalt meg végül Zayn halkan, viszont tökéletesen hallottuk minden szavát. A barna hajú bólintott, s felnézett.

- Nem tudhattad. Ahogy én sem. Nincs semmi baj, a lényeg, hogy most feladatunk van! – jelentette ki elszántan, s felváltva rám, majd Zaynre pillantott. Ő csak komolyan bólintott, s én is felfogva a súlyát annak, amit tenni készülünk, elkomorodtam, ám nem hátráltam meg. Hozzájuk léptem, s ösztönösen fogtam meg a kezüket, s lehunytam a szemem, akárcsak ők. Egyszerre szabadítottuk el az erőnket a Földre, mindent beleadva, amit képviselünk. Hatalmas szél támadt, valahol a távolban mennydörgés hallatszott. A tengerek csapzottak, a sziklákat verdesték valahol. Minden a magasba emelkedett, mégis a mélységekkel ismerkedett meg. És mégsem történt semmi, amit az ember érzékelt volna. Azt hitték, meggondolták magukat. Pont a megfelelő módon. Minden az ideális mederben fog folyni mostantól, mi bevégeztük a feladatunkat.

- Ennyi volt? – kérdezte Louis suttogva, én pedig csak bólintottam, ahogy kissé összerogyva egymásba kapaszkodtunk, megtartva, támasztva egymást.

Lezártunk egy fejezetet a történelemben, bár senki sem fogja ismerni a nevünk. Nem is baj, ez így tökéletes. Kissé megkönnyebbülten felnevettem, s nem törődve semmivel, magamhoz húztam mindkettejüket egy ölelésre. Ők is elnevették magukat, az a nagy teher leesett a vállukról, s a feszültség végre eltávozott belőlük.

Mikor mi hárman elváltunk, én Louis felé fordultam egy apró mosollyal. Az ő arcán is hamiskás mosoly égett, ugyanarra gondolt. Egyszerre mozdultunk, hogy egy tökéletes csókban forrjunk össze. Kezem a derekát szorította, ő pedig a nyakamat ölelte át, mintha sosem akarna elengedni többet. Élveztem a közelségét, a bódító csókját, s legfőképp; a Föld megérdemelt szabadságát.