Your love is like a soldier, loyal 'till you die

Hi! :)
Holnap karateversenyem lesz, de érkezem ezzel nektek. Lana és én úgy döntöttünk, hogy merényletet követünk el ellenetek, de nem kell félnetek. Csak olvassátok el ezt, ne rettenjetek el.
Lana vasárnap érkezik, de azzal is óvatosan ;) :D

xoxo Lora  

Az ember sosem tudja, mikor mi következik, mi lesz az Élet következő lépése. Vagy mellette, vagy ellene. Mit akar, mit vár el tőle? Miért gördít akadályokat elé, mikor tisztán látja, képtelen lenne azt is elviselni? 

Harry Styles nem volt többé önmaga, halvány árnyéka volt pusztán régi mivoltának, annak, ki a magasra tört, hódított, tűrt, elviselt, mégis, milliókat nyert meg. Nem volt One Direction, az öt fiú, mintha sosem zenélt volna együtt. Ők csak az egykori Directionerek emlékeiben éltek már. Mindezt miért? Mert az élet úgy döntött, az akadályt most magasra állítja. A négy fiú pedig képtelen volt együtt ledönteni. Kudarcot vallottak.
Bár csak négy év telt el, a rajongók várták vissza őket szívvel-lélekkel, ők viszont nem jöttek. Ezt pedig a lassan felnövő lányok is elfogadták. Hisz a One Direction okkal vonult vissza. Képtelenség volt így tovább folytatni. Csupaszul, érzelmileg instabilan, megtörten.
Hisz az öt nem volt más, mint négy. Nem volt többé Ír-Angol ez a banda, egyszerű angol. Nem volt többé vidám, sokkal inkább gyászos.

Harry, Louis és Liam épp Niallhoz tartott, mikor Liam telefonja megszólalt. A rádió nem szólt, így mindenki könnyedén meghallotta a szavakat, melyek még most, oly’ sok év elteltével is keserűen martak mélyre a mellkasukban.
- Niall nem ébred fel. Már hívtam a mentőt. Most viszik kórházba – Zayn ideges, fojtott hangja nem volt más, mint lendítés oda mélyre, ahova Harry belezuhant, sose találva ki onnan többet.
- Megyünk. – Nem volt több szó. Louis átlépte a sebesség határt, ám nem számított. Egyikük sem mutatta, a büszkeség nem engedte, mégis; a gombóc láthatatlanul is ott volt a torkukban, a szívük elvesztette megszokott, egyenletes iramát. Harry kinézve az ablakon belegondolt az utolsó pillanatra, mikor elváltak abban a reményben, hamarosan találkoznak.
Csillogó szemek, tökéletes ajkak, szőkés haj, mely szanaszét meredt az alvás után. Mosoly, mely szeretetteljes volt, csókok, melyekben vágy bujkált, szavak, melyek őszintesége letepert mindent, s mindenkit.
Mi van, ha ezt most mind elveszíti? Ha a szíve Niallnél lévő részét örökre elragadja a homály, akár a Nap lemenésével a Földet? Az ő világa úgy veszne a sötétségbe, ahol sem remény, sem más nem kap helyet a fájdalmon, s keserűségen kívül. Harry szeméből lefolytak a könnyek, a gát, ami eddig tartotta átszakadt, ám hangot nem adott. Mellette Liam egy szót sem szólt, hagyta, hogy maga gondolja át a dolgokat. Akár egy élőhalott, úgy ment be a kórházba a többiek után. Ami ott várta, nem segített rajta, sokkal inkább összetörte, akár egy ócska tükröt. Testéből kivesztek az érzelmek – talán örökre. A fiúk, a család, a világ gyászolt, s ő is, hisz mit tehetett volna?
Nem vesződött azzal, hogy önmagát, Niallt, vagy akár magát a világot okolja, tegye bűnösnek. Nem csinált semmit. A kapcsolata külvilággal megszűnt, a kiskapukat nem lehetett megtalálni, hisz nem volt már, kinek a kulcsa meglegyen. Elveszett, ahogy minden jó is az életéből.

Soha többé nem énekelt. Képtelen volt rá. Elfeledett mindent, hisz ezzel volt képes védeni önmagát. A rajongók, a fiúk, a zene mind Rá emlékeztette, nem volt többé, miért élni lehetett volna. Így csak létezett. Elköltözött, s nem hagyta, hogy bárki elmagyarázza neki, mi történt, vagy mi a végkifejlet. Nem látta Niallt a kórházban, hisz mikor megpillantotta az összetört anyát, elmenekült. Az érzései, a fájdalom, s a világ elől. Ami a gyásszal, s halállal jár.
Az volt az utolsó alkalom, hogy azokat a férfiakat látta, akik a családot jelentették neki. Az utolsó alkalom, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajta. Az utolsó időszak, hogy a hangjával varázsoljon, énekeljen. S, hogy azokat lássa, kiket szeretett. Kedves barátok, kik többet értek bárkinél.
Rosszul tette talán, hogy hagyta, hogy a fájdalom bekebelezze, hogy kivesszen belőle minden, mi eddig számított. Rájött, hogy önmagát, s a három fiút is bántotta. Repülőre ült, elment Londonba. Elment, hogy megbizonyosodjon, van valami a régi életéből, ami számít, ami képes még arra, hogy ne lefelé haladjon az úton, hanem ismét megemelkedjen. Felhívta hát Louist.
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? – A hang mélyebb volt, mint ahogy ő arra emlékezett, ez pedig akár egy erős, kegyetlen vasmarok szorította meg a szívét.
- Egy testvéremet keresem, kit elvesztettem. Bocsánatért. – A hangja halk volt, a szomorúság, s a keserű évek elgyengítették őt, úgy sorvadt, mint a levél a fán. – Ha van még ok, amiért lehet, találkozzunk a régi háznál. Ahol sok-sok éve még mind együtt éltünk – mondta, s letette a telefont. Az út nem veszett ki az emlékeiből, csupán megfakult, az agy, s a szív köré emelt falak elhomályosították. Bement a szürkés házba, mely még mindig az övék volt. Vajon mi történt? Mind új életet kezdtek? Családjuk van, boldogok egy olyan világban, miben nincs média, színpad, mikrofon? Vajon a rajongók megértették, miért bomlott fel minden? A banda, s az életük?
Sosem mondta ki többet annak a nevét, ki egykor a világot jelentette neki. Ki még ma is az elnöki lakosztályt élvezi a szívében hiába várva, térjen oda vissza. 

- Harry! – rontott be Louis azonnal, s magához húzta a göndör hajút. Mióta külön váltak, ők így mind, Harryn egy egyfajta melankolikus hangulat volt úrrá, úgy érezte, ha nevet, megsérti az emlékét Neki. 

Bár foghatná még a kezét!

- Szia, Louis! – karjai az együtt töltött évek emlékére ösztönből emelkedtek meg. Annyiszor ölelték meg ők öten egymást! Nem volt többé „ők öten”. Négyen voltak csupán.
- Hiányoztál, Haz.
- Te is nekem, Boo. – Kiejtett szavai felsértették a hegeket a szívében, újból beléjük eresztve egy hosszú kést. Mikor szólította így a legjobb barátját? Az emlékek elfakultak, mégis élesek voltak.
- Harry! – A másik két srác is hirtelen lépett be a szobába, magukkal hozva a szelet, ami ismét felszakított benne valamit. Az illatok. Az érzések. Az arcok.
- Sajnálom, hogy eltűntem – erőltette meg magát, könnyeit visszanyelte, bátran nézett bele a szemekbe. Mintha nem ugyanaz állt volna előttük, mint alig két másodperce.
- Azt hittük, hogy sosem látunk viszont! Minden annyira más volt nélküled! Tudod te, hogy a hirtelen eltűnéseddel kiknek okoztál fájdalmat? – Liam hangja számonkérő volt, amit megértett. Teljes mértékben.
- Tudom. De muszáj volt. Rendbe kellett mindent magamban tettem. Sajnálom – vont vállat.
- Ostoba marha vagy. Türelmetlen és megint hamarabb cselekedtél, mint, ahogy gondolkoztál – csóvált a fejét Zayn. – Semmi sincs úgy, ahogy te gondolod. A történetünk még közel sem ért véget. Ugyan más karakterek is beleírták magukat a szereplők soraiba, mi öten nem itt kéne, hogy legyünk, hanem a színpadon! Énekelve a lányainknak, akik reménykednek, hogy mi megint a színpadon leszünk.
- Nem értelek, Zayn – vallotta be, minden összekuszálódott benne, nem hagyva, hogy a hallottakat kellő alapossággal értelmezze.
- Elköltözöl, senki sem tudja hol vagy. Persze, hagyd itt a családod, a bandát, változtass telefonszámot, hogy az égvilágon senki se érjen el! Önző vagy, Styles! – A hang, melyet rég nem hallott, hiába volt haragos, csupán melegséggel öntötte el őt. 

- Nem, közel sem – rázta a fejét, óvatosan felpillantva, hogy az, amit már a füleivel érzékelt, valóban az-e, aminek lennie kell. – Szerelmes. És gyáva.

S ahogy a vékony test köré font a karjait, újra annak érezte magát, mint 2010-ben. Gyereknek, aki sosem volt több senkinél, mégis a legtöbbet jelentette millióknak. Akinek a szíve a kezdetek óta ugyanazért dobog, akinek a mindene minden nap ott volt előtte. Kis szerencsével újra a színpadon állhat, újra azokkal az oldalán, akiket bár hátrahagyott, sosem feledett.