We're equal

Sziasztok!
Ismét itt vagyok, most viszont egy Zouis történettel. Ki szereti őket? :)
Próbálok mostanában a komolyabb témákról írni, most pedig a rangok jutottak eszembe. Remélem, ez is tetszeni fog.

xoxo Lora  

Van, hogy az embernek át kell értékelnie az életét, hisz semmi sem az többé, amiben ő eddig hitt, amiben ő élt.

Az élet kegyetlen.

Igen, ezt én is megtanultam, s többé nem volt mit tenni, mint tűrni, hogy azt tegyenek velem, amit akartak. Nem voltam gazdag, nem voltam sikeres sem, magam sem tudtam igazán, miért létezek még. Nem volt családom, s a körülöttem élő emberek lenéztek, nem törődtek azzal, hogy bár nem volt lehetőségem semmit sem letenni az asztalra, én is érhetek talán valamit.

Bár próbálkoztam, mégis, ha nincs pénze az embernek, akkor ő maga is egyenlő a nullával.
- Takarodj az utamból, te söpredék! – hangoztak a fájó szavak minden nap körülöttem. Bár volt hol élnem, volt mit ennem, mégsem volt semmim.
Én, Louis Tomlinson feladtam a reményt, hogy talán egy nap emberként fog rám tekinteni a világ. Ruhám piszkos volt, arcomon még ott volt szomorúságom nyoma. – Ahogy az elszenvedett éveké is. Tekintetemben nem lehetett észrevenni csillogást, nem lapult benne élet. Arcom egy groteszk maszkot tartott magán, amit abban a reményben tett fel, hogy megvédi a szenvedéstől. Ám sikertelen volt.
Figyelmetlenségem, s az, hogy mélyen a gondolataimban jártam, ahhoz vezetett, hogy egy másik testnek csapódtam, bár nem akartam. Tudtam, hogy ilyenkor mit kell csinálnom; megállni, s lehajtott fejjel tűrni, hogy milyen büntetést mérnek rám, amiért nem nyitott szemmel járok.
- Nagyon sajnálom – suttogtam, ösztönösen összehúztam magam, tekintetem szigorúan a földet pásztázta.
- Sajnálhatod is, öcsi – ragadta meg a pólómat a másik, s felemelt a talajról, én pedig összeszorítottam a szememet, sejtve, hogy ami következik, nem lesz kellemes. – Tanuld meg, hogy soha nem lehetsz senki útjában – taszított a földre, a könyökömet pedig így könnyedén sértette fel a földön lévő kavicstenger. A férfi még lehajolt, s behúzott nekem, és ismét megragadott, hogy újabb ütéseket mérjen rám, mégis, egy hang megállította.

- Azonnal engedd el! – A hang mély volt és biztos. Fensőbbséges, határozott. Az erős kezek elengedtek, így ismét a földre kerültem. Szememet lehunytam, a légzésemet pedig igyekeztem rendezni, hosszan, mélyen szívtam be, s sziszegő hanggal engedtem ki. Ezzel sikerült lenyugtatnom magam, s felnyitva a szemem, felültem. Egy sóhajtással kíséreltem meg a felállást, nem akartam körbenézni. Felszisszenve kaptam a karomhoz, egy kéz pedig egyből felém kapott, s segített felállni.
- Köszönöm – suttogtam, s mint mindig, most is szigorúan lefelé néztem.
- Hé, nézz rám! – Az előbb hallott hang volt ismét, mitől még jobban összeszorítottam a szemem. Egy nagy sóhajjal felnyitottam a szemem, s megkerestem az engem kutató, aggódó íriszeket.
- Mr. Malik! – Zayn Malik állt előttem, a Malik család fiatal tagja. Gazdag, nemesi család voltak, sok kúriával, s még több pénzzel. Ismét lehajtottam a fejem, nem is lehetett volna szóba állnom vele. Nem engedte az illem. Mindenki olyan emberrel beszélhetett, aki rangban vele egyenlő.
- Ne, ne kezelj úgy, mintha több lennék nálad, mert nem így van. Gyere, hagy segítsek! – karolta át a derekam, én pedig beharapott ajkakkal bólintottam. 

Egy nagy, kovácsoltvas kapun vezetett át hamarosan, ahol a háznál szolgák hada várt. Zayn mosolyogva elküldte őket, s bevitt engem egy szobába, ahol egy jó nagy franciaágy helyezkedett el. Tulajdonképpen én nem voltam olyan rossz állapotban, hogy ere lett volna szükség, de nem mondhattam nemet egy Maliknak.
- Mi a neved? – kérdezte kedvesen, most pedig annyira másnak tűnt, mint akkor, ott, az utcán. Hangja lágy volt, kíváncsi, cseppet sem lekezelő.
- Louis. – Nem akartam elmondani a családnevemet. Ott az számított, az enyém pedig emlékeztetett arra, mi mindent kell elszenvedni, pusztán azért, mert beleszülettem valahová, ahová nem kellett volna. Ha élne még a családom, boldog lennék talán. Osztoznánk ezen, de nincs, én pedig magányosan próbálom átvészelni a kemény, fárasztó, idegtépő napokat.
- Milyen Louis? – mosolyodott el, én pedig jobb híján, csupán lepillantottam a kezemre.
- Tomlinson. - Szavaim halkak voltak, ám nem negatívak. Tiszteltem a családom, noha nem ismertem őket.
- Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. De a nem is olyan régi reakciódból azt a következtetést vonom le, hogy te tudod, hogy én ki vagyok. – Mosolygott, hallottam a hangján. Összeszedve a bátorságomat ránéztem, s aprót bólintottam. Ami a legjobban megdöbbentett, az az volt, hogy nem csak az ajkai, hanem a szemei is mosolyogtak. Nem volt bennük gőg, undor, lenézés. Csupán kíváncsiság, s kedvesség.
- Kérlek, ne a nevem alapján ítélj meg. Nem vagyok én rossz ember – kért kedvesen. Mégis, az egész lényéből elegancia sugárzott. Nem tudatosan, de olyan volt, mintha valóban mindenki felett állna. Dominancia.
- Megmentettél. Tudom, hogy nem vagy rossz – mondtam halkan, ő pedig apró mosollyal elmosolyodott. Le tudtam vonni, hogy ő milyen ember. Valaki, kinek halk szava van, mégis a hangjával is könnyedén eléri, hogy figyeljenek rá. A kisugárzása vonzza a tekinteteket magára.
- Ahogy én is tudom, hogy több rejlik benned, mint azt te gondolod – jelentette ki. Akár egy egyszerű tényt, úgy közölte ezt velem.
Megismertük egymást. Mindkettőnk eltekintett a rangtól, attól, hogy a társadalmi helyzetünk más, nem egy világba tartozunk. Mégis, megteremtettük mi a sajátunkat.

Barátokká váltunk. Egy ember számára az utcán, ez sértés lehet, vagy éppen egy tréfa, ám mi a valóságban éltünk, nem holmi képzelgésben.
- Louis, gyere, menjünk ki a kertbe! – javasolta Zayn, s kimutatott a napos udvarra. Mosolyogva bólintottam, s mellé álltam, hogy együtt menjünk ki. Nagyon jól esett, hogy partnerként tekintett rám, hogy nem ítélte el azt, aki vagyok, hanem azt segítette, hogy mivé váljak.
Az érzéseim kuszák voltak iránta. Tudtam, túl nagy a távolság köztünk. Mégis, szerettem a közelében lenni, szerettem, mikor kitüntetett a figyelmével, s őszinte volt velem. Különlegesnek tartottam ezt. Őt magát is különlegesnek tartottam a szép, barnás szemeivel, tökéletes hajával.
Odakint, a hatalmas kúria mögött még hatalmasabb kert állt. Zöldelltek a fák, a fű üde volt, friss, s a virágok is elkezdtek már nyílni hol rózsaszín, hol vörös, hol sárga, hol kék színekben. Gyönyörű volt. Minden olyan nyugodt és békés. Megbabonázott a hely, észre sem vettem, hogy Zayn aranyszínben tetsző szemei az én arcomat pásztázzák. 

- Tudod, Louis, gyönyörű vagy. Nem számít, hol élsz, mi a neved, nincs hozzád fogható – mondta komolyan, arcán ismét ott ült a halvány, de jól látható mosoly. Zavartan, elpirultan szegtem le a tekintetem, erről sosem voltam képes leszokni. Kérlek, higgy nekem! – nyílt az állam alá, s egy könnyed mozdulattal felemelte a fejem, s azon nyomban birtokba vette az ajkaim. Döbbenten hagytam, mégis, a fejemben a gondolatok hangosan zengték, hogy ezt nem szabad! A vallás nem engedi ezt meg. 

Zayn ajkai mégis, kitartóak voltak. Keze az arcomra kúszott, én pedig ügyetlenül utánoztam le a mozdulatot, ajkaimat pedig elnyitottam, hogy a csók elmélyüljön. Nem érdekelt az egyház, s nem érdekelt az sem, nem szabadna ilyen kapcsolatba keverednem egy nálam magasabb rangban álló személlyel.
- Remélem, ezt nem bántad. – Csupán a fejemet ráztam. Hogy bánhattam volna, ha egyszer olyan jól esett, élettel töltött meg. Zayn mellett nem éreztem úgy, hogy egy senki vagyok, akit eltaposhatnak.
- Nem – adtam hangot mégis. Nem tudtam, hogy Zaynnek ez mit jelentett, vajon csalódott-e bennem, amiért ilyen tapasztalatlan vagyok? Vajon undorodik- e a tudattól, hogy vonzalmat érzek iránta?
Ahogy ajkai ismét megtalálták az enyémeket, sejtettem, hogy a válasz nem. Neki sem számítanak ezek a dolgok. Nem számít, hogy mi a kötelesség, mit mond az etikett, mi a szabály.
Ez már akkor megbomlott kettőnk közt, mikor engedtünk, hogy kíváncsiságunknak engedve megismerjük egymást. Boldog voltam, hogy a dolgok ilyen fordulatot vettek.

S tudtam, amíg a világ ellenünk van, mi viszont nem engedjük, hogy a megszokás, az úzus bekebelezze a tudatunkat, nincsen baj.