My three words have two meanings

Halihó! :) :3
Tudom, tudom, nem epilógus. Nem volt se ihlet, de kedv. Most viszont itt vagyok egy régi sztorival, ami egy ideje már megvan, így nem hagylak titeket sztori nélkül.
Ez a történet FÉLIG ANGOL, valamint Narry. Abba a csokorba tartozik, mint az "I have to lie".
Készülök egy szokatlan párossal, remélem kíváncsiak vagytok. Ez tőlem borzalmasan szokatlan, de ideje kipróbálni. Miért ne?

xoxo Lora  

Nevetve szaladgáltunk a nagy fűben, alig látszódtunk ki belőle. Niall hét, én hat éves voltam, mint mindig, most is a szabadban szaladgáltunk, vagy egymást, vagy a veszélyt kergetve. Vigyáztunk egymásra, legjobb barátok voltunk mindig is. Mikor elfáradtunk a futkosásban, nevetve, megkönnyebbülve dőltünk ki egymás mellé, s néztünk fel a felhőkre. Imádtuk azzal szórakoztatni magunkat, hogy a felhőkből próbáltunk formákat kinézni.

- Look at that! – mutattam fel az egyik nagyra. – I think, that’s a bunny – mosolyodtam el, s Niallra pillantva láttam, hogy összeráncolja a szemöldökét, s koncentrál, annyira, hogy még a nyelve hegyét is kidugja aranyosan.

- No... I think that’s an elephant, which is riding a bike! – csillant fel a szeme, én pedig gyermeki kacajjal felnevettem. Imádtam a szőke fiút mellettem.

- Harry... – hallottam meg tétova hangját, mire kíváncsian ránéztem, várva, hogy mit szeretne mondani. – Do you think... we’ll be friends forever, don’t you? – nézett fel rám reménykedve, annyi csillogással a szemében, mint még soha.

- Of course I do! – bólintottam olyan hevesen, hogy az is csoda volt, hogy a nyakamon maradt a fejem. Nem tudtam, hogy miért gondolná ennek az ellenkezőjét. Arcán megkönnyebbülés futott végig, ahogy hozzám bújt, én pedig fontoskodva öleltem át szorosan, hogy éreztessem vele, hogy bár fiatalabb vagyok, mégis pontosan tudom, hogy mennyire fontos a törődés. Anyu megtanította!

- I love you so much, Haz! – mormogta a nyakamban ásítva, én pedig elvigyorodtam.

- I love you too, Niall! – mondtam megölelve, az álom pedig ott, a mezőn ért utol minket, nem menekülhettünk.

***

11 év telt el azóta. 11 év, mi mégis ugyanott feküdtünk a réten, csak ezúttal voltunk olyan gondosak, hogy plédet is hoztunk, így magunk alá terítve nézhettük ismét az eget. Így felnőtt fejjel sem untuk meg ezt az elfoglaltságot, ugyanannyi izgalmat rejtett, mint eddig.

Most más volt a helyzet. Az évek alatt a barátságunk megváltozott... több lett belőle. Átfordult, kifacsarodott, valami újat hozva. Szerelmesek voltunk, menthetetlenül, visszafordíthatatlanul. A hátam most egy fának vetettem, Niallt pedig a karjaimban tarthattam, szorosan öleltem őt hátulról, míg feje kényelmesen nyugodott a mellkasomon.

Annyi minden változott.

- Your mum said to me you had to go away – szólalt meg halkan, mire összerezzentem. Megremegtem, s összeszorítottam a számat. Én szerettem volna elmondani neki, mégsem volt bátorságom.

- I don’t have to – ráztam a fejem lágyan, ő pedig felsóhajtott. Könnyebb volt úgy beszélgetni, hogy nem látom a nagy, igéző, imádott kék szemeket.

- Harry, you should go. This is your big chance! – ült fel, hogy szembeforduljon velem, én mégis elfordítottam a fejem, s lehunytam a szemem. Los Angelesbe hívtak, miszerint leszerződtetnek. Az interneten énekelgettem eddig, de esélyesnek láttak egy karrierre, így felajánlották.

- I won’t go, if you cannot come with me – ráztam a fejem elutasítóan, mire láttam, megforgatta a szemét.

- Haz, don’t be silly, please! – sóhajtott. – You will go, okay? And I will stay here. Life is bitch we both know that, there’s no more thing we could talk about. – Az elmúlt évek alatt nem sokszor láttam Niallt ilyen határozottnak, ez különleges alkalom lett volna. Ha a helyzet kevésbé lett volna ilyen nyomasztó, egészen biztos, hogy mosolyogtam volna. De ez nem olyan pillanat volt, mikor megtehettem.

- I can’t... – kezdtem volna de egy apró, szomorú csókkal belém fojtotta a szót. Hatásos módszer.

- I can do it for you, Haz. Go, and be a big star! – döntötte a homlokát az enyémnek, én pedig szomorúan elmosolyodtam, s tettem, amit kért: elmentem, s a csúcsokig repültem.

Hosszú évek teltek el, éltem az énekesek életét, rengeteg rajongóm volt szerte a világon, ami hihetetlen érzés volt.

Az egyik koncertemen, Londonban jó érzéssel álltam a színpadon. Otthon éreztem magam, hisz hiába éltem Amerikában, számomra örökké Anglia jelenti az otthont. Az itteni élet, ami itt volt. Az utolsó dal lassú volt. Leültem a színpadra, lelógattam a lábam, hisz volt egy kis rész a rajongók és a színpad között, kényelmesen fértem el. Ez egy szomorúbb szám volt, amit a hely miatt remekül tudtam őszintén énekelni. Itt, Angliában minden Niallra emlékeztetett. Az egész gyerekkorunkat együtt töltöttünk, sose gondoltuk volna, hogy egyszer kénytelenek leszünk elválni.

A dal után, tekintve, hogy a rajongók nem akartak elengedni, hajlandó voltam pár twitter kérdésre válaszolni. Sorban jöttek a kivetítőn, míg nem egy számomra különlegeshez érkeztünk.

„Do you miss anything from your childhood?” – Erre kénytelen voltam elmosolyodni, az aréna pedig némán várta a válaszom.

- When i was younger, i had a great best friend – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott ismét a szőke hajkorona. – We were really close to each other. We cant’t meet, he’s living in our borntown – vontam vállat, s a képernyő felé fordultam, jelezve, hogy nem kívánok többet hozzáfűzni a témához. Sajnáltam, hogy amit mondtam, igaz.

A koncertnek vége lett, én pedig a színfalak mögé mentem, mert tudtam, hogy Gemma és anya hamarosan megjelennek ott.

„Do you mind if Gemma brings someone with her?” – olvastam el anya SMS-ét, mire gyorsan visszaírtam, hogy nyugodtan. Bár nem beszéltük meg hamarabb, sosem bántam, ha a nővérem jön, hogy bemutasson valakit. Mivel most turnén vagyok, nem tudok hazamenni, így ő hozza.

- Harry! You were absolutely incredible! – hallottam meg anya boldog hangját, mire felnéztem a telefonomból, s széles mosollyal felálltam. Szorosan megöleltem, nagyon örültem, így erre a koncertemre el tudott jönni. Anya után Gemma vont szoros ölelésbe, elmondva, hogy még mindig nézhetnék ki jobban, mint most. Csak felnevettem, s kíváncsian megérdeklődtem, hogy kit hozott magával.

- Please don’t freak out – suttogta a fülembe, s arrébb állt, hogy mögötte felfedezzek egy szőke hajkoronával rendelkező, kék szemű férfit.

- What the... – tántorodtam hátra, ajkaim szétpattantak, minden gondolat kiszökött az elmémből. Én... nem hittem, hogy valaha látni fogom még őt. Nem voltam erre felkészülve. – Niall! – Minden egyéb nélkül szeltem át köztünk a távolságot, hogy szorosan megöleljem, mintha csak az életem múlna rajta. A feje le volt hajtva, mintha félt volna a reakciómtól. Ajakin megkönnyebbült sóhaj szaladt ki, s ő maga is, mintha erre várt volna mindig is, szorosan visszaölelt.

- Harry – suttogta kétségbeesetten. Szemem sarkából láttam, hogy anya és Gemma mosolyognak, majd anya odatátogta nekem, hogy a hotelben lesznek, nyugodtan beszélgessünk.

Mosolyogva fogtam meg a kezét, s beültettem a kocsiba, ami elvisz a hotelhez, ahol megszállok, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Az út alatt békés csönd volt köztünk, nem akartuk megtörni igazán. A kezemet nem vettem ki az övéből, de nem tűnt úgy, mint aki ezt bánja. Hiányzott. Nagyon.

Áttörve a rajongók és a paparazzik sorain, nagy nehezen bejutottunk a hotelbe.

- I missed you so much! – suttogtam, ismét a karjaimba zártam. Muszáj volt, nem bírtam ki, hogy ne érjek hozzá, ha tehettem. Az összes érzés, ami eddig bennem volt, a felszínre tört, én pedig nem akartam őt elengedni. Soha többé.

- I missed you too, Hazza – mondta halkan, a fejét a nyakamba temette, mint régen, minden annyira olyan volt, mint akkor. A derekánál szorosabban öleltem, miközben élveztem, hogy mellettem van.

Lassan, nehezen váltunk el, én pedig először nem is tudtam, hogy mit mondjak. Végül Maura, Bobby és Greg felől kérdeztem. Mosolyogva mesélt, de tekintve, hogy az egész életemet vele töltöttem, tudtam; nem őszinte a mosolya. Jó volt hallgatni a hangját, most tudatosult bennem, hogy mennyire hiányzott ez eddig az életemből.

- And what about you? How’re you doin’? – kérdezte kíváncsian. Hogy velem mi van? Jó kérdés. Nem tudom pontosan elmondani, hogy mit érzek. Azzal, hogy Niall mellettem van, – még ha nem is úgy, ahogy én szeretném – jó érzéssel tölt el, pusztán az a rossz érzés, hogy talán megint évek kellenek majd, míg újra látom.

- Well, I’m fine – vontam végül vállat mosolyogva.

- You were...amazing on the stage! – dicsért meg, ez viszont, ahogy láttam szívből jött. Ezek szerint volt a koncertemen.

- Thank you – mosolyogtam rá, de ennyi volt. Megakadt köztünk a beszélgetés, valamiért nem tudtuk folytatni. Egyikünk sem tudta, hogy mit mondjon. – Niall... Maybe you have someone, but...can i kiss you? – suttogtam előre dőlve, érezni szerettem volna az ajkait az enyémeken, amiket annyira nagyon szerettem mindig is. Meglepetten pillantott rám, de végül mégis bólintott.

Lágyan csókoltam, élvezve, ahogy a remegés átjár, ahogy a szívem heves kalimpálása átüti a mellkasomat. Ez jó érzés volt. Még mindig ezt éreztem, ahogy szinkronban mozogtunk, ahogy pontosan tudtuk, hogy mit kell csinálnunk, hogy a másiknak jó legyen.

Fájt, mikor elváltunk, egyszerűen csak úgy akartam maradni mindig. Felnyitottam a szemem, hogy szembetaláljam magam a kíváncsi, csillogó íriszekkel.

- I don’t have anyone. I love you. Only you. – Szavai mellbevágtak. Milyen régen nem hallottam ezeket a szavakat ilyen őszinteséggel!

Valamiért egy gyerekkori emlék jutott eszembe, mikor a réten voltunk. Akkor még nem ilyen jelentéssel bírt még ez. Most viszont ez minden számomra.

- I love you too, Niall – adtam egy apró csókot az ajkára, tudva, hogy ha szerencsénk van, akkor együtt maradhatunk. Megoldjuk. Ha pedig választanom kellene, hogy karrier vagy szerelem?

Gondolkozás nélkül Niall lenne a válasz.