Through all the obstacles

Hali! :3

Pakkör Pítör, bár azt mondtam, hogy soká leszek kész, ahhoz képest hamarabb megírtam, remélve, hogy megfelel Neked. Bár nem írtam szörnyen verekedősre s durvára, igyekeztem, hisz ha olvasod a történeteim, tudod, hogy nem szoktam ehhez hozzá. Bár ez a történet rámutatott arra, hogy jó ilyet írni. 

Nos, itt van életem legelső Zourry-ja, remélem, nem bánod, hogy a végén ilyen páros lett :)

Jó olvasást mindenkinek! 

xoxo Lora  

Azt hittem, hogy az életem úgy tökéletes, ahogy van. Dolgoztam, volt egy csodálatos párom, Harry Syles, aki mellettem volt sok-sok éve, s láttam; tényleg szeretett. És én így tökéletesen elégedett voltam, semmi ellenvetésem sem volt ez ellen. Csak élni a boldog életed, amit birtokolsz.

Gondolom nektek is feltűnt, hogy mennyire „túl szép, hogy igaz legyen” beütése van ennek az egésznek, nem igaz?

Pedig igazán szerettem volna, ha tényleg minden rendben lenne! De sajnos olyan dolgok folytak a háttérben, amiről eddig fogalmam sem volt.

***

Nem tűnt semmi sem másnak, furcsának. Ugyanolyan napnak ígérkezett, mint az eddigiek. Hétvége volt, én pedig ahogy szoktam, elmentem a közeli boltba reggeliért, hogy mire Harry felkel, meglephessem Őt. Kiválasztottam a megfelelő péksüteményt, amit neki gondoltam, kifizettem, majd zsebre dugott kézzel, mosolyogva sétáltam, ahogy eddig mindig. A tarkómon erős ütést éreztem, meg, én pedig a földre zuhantam az erejétől. Mi a...!? A gondolataimat többé nem uraltam, minden elsötétült.

Nem tetszett a sötét szoba, hideg volt, dohos levegővel. A pulcsim lógott rajtam, amiben még a boltba mentem, a fejem sajgott a fájdalomtól. Egy vasból készült asztalra voltam kötözve, amire direkt szíjak voltak erősítve, hogy satuban tartsák a két kezem, s lábaim.

Sejtelmem sem volt, hogy mit tettem, amiért idekerültem. Fáztam, szinte láttam a leheletem magam előtt, de eközben a izzadtam is. A félelem nagy volt bennem, nem tudtam, hogy mit akarnak velem, s legfőképp: kik?

- Na, úgy tűnik, felébredt a szépfiúnk! – hallottam meg egy gúnyos hangot, ahogy a hatalmas vasajtó feltárult két pasas előtt. Nagydarab fickók voltak, izmos állatok.

Félve néztem fel rájuk, nem tudtam, mit terveznek, s miért. Észrevették ezt a szememben, s gonoszul elvigyorodtak. Az egyikük elővette a telefonját, s egy számot hívott. 

Ide hallottam, hogy kicsöng, s a hangot rögtön megismertem: Harry.

- Mit akartok?- kérdezte idegesen, tisztán hallottam még én is, hogy mennyire ki van akadva. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a szobában épp remeg az idegességtől.

- Mutatni valakit – röhögött fel a pasas, majd a fülemhez nyomta a készüléket. – Beszélj! – dörrent rám, én pedig félve szólaltam meg.

- Harry... nem értek semmit – ráztam a fejem, ő pedig élesen szívta magába a levegőt.

- Louis! – kiáltott döbbenten, én pedig összeszorítottam az ajkaimat. A férfi visszavette a mobilját, s a saját füléhez rakta.

- Mit akartok, fiúk? – kérdezte Harry, hangja eléggé elszántnak tűnt. Mégis hogy jön Ő a képbe?

- Pénzt, méghozzá sokat – vigyorodott el az egyikük, a színtiszta gonoszság, kapzsisággal vegyült el a szemében. – Amíg meg nem jelensz a pénzzel, a szokásos helyen, attól tartok,  a drága kis pasid elég... jelentős kínzásnak lesz kitéve, tehát, ha jót akarsz, sietsz – jegyezte meg, én pedig megrettenve néztem a férfira, aki elégedetten fedezte fel a szememben a félelmet, rettegést.

- Ne! Hagyjátok őt! – hallottam meg Harry hangját, éreztem benne aggódást, félelmet. – Fél óra múlva találkozzunk, viszem a pénzt. Hozzátok Louis-t is! – mondta, gyorsan, s letette. Mi a fészkes fene folyik itt?

- Úgy tűnik, az imádott pasidnak megesett rajtad a szíve – gügyögött, de azért erősen a gyomorszájamba könyökölt. Köhögve rándultam meg, ha a bilincs engedte volna, össze is görnyedek. Ennél már csak az lett volna a rosszabb, ha tökön rúgnak. Hiába mondta Harry, hogy ne legyen bajom, hatalmas pofonokat kevertek le nekem, de csak összeszorított fogakkal tűrtem. A fájdalom csak lassan múlt, a két férfi pedig nevetve ment ki, mögöttük pedig élesen csapódott a hatalamas ajtó.

Lesz mit magyaráznod, Styles...

***

Mikor a két ürge kiszabadított, a hátam mögött ismét összebilincselték a kezem, s taszigatva vittek egy barna furgonhoz, melynek sötétített ablakai voltak. A számat befogták, leragasztották szigetelőszalaggal, így esélyem sem volt segítségért kiáltani. Egy régi, romos házhoz vittek, a város külső részén. Kilöktek a kocsiból, de egyből fel is rángattak a földről. Kedves emberek, nem mondom.

A szemeimmel rögtön megtaláltam Harryt, aki meglátva engem előrébb mozdult, de megakadt a mozdulatban, s inkább visszaállt az eredeti pozíciójába.

- Itt vagyok, srácok, ahogy a pénz is! Most engedjétek el Őt! – hangja határozott volt, nem mutatott semmilyen érzelmet. Sose láttam még Harryt így.

- Mutasd a táskát,  Styles! – dörrent rá az, amelyik engem is tartott, s egy pisztoly csövét éreztem meg a nyakamnál. Oh, a fenébe!

Láttam, hogy Haz kicipzározza a kék sorttáskát, s felmutatja a benne rejlő bankjegyeket, a két mögöttem lévő férfi pedig elégedetten bólintott. Harry közelebb jött, a táskát feléjük nyújtotta, s mikor elvették, lökést éreztem meg a hátamon így Harryre estem, de szerencsére idejében elkapott. A bilincs kattant, így végre megmasszíroztam a fájú csuklómat, majd szorosan megöleltem Harryt megkönnyebbülésemben.

- Öröm volt ez az üzlet – mondták a férfiak, Harry pedig bólintva átölelt, hogy a kocsijához induljunk.

De túl szép is lett volna, ha ennyivel megúszom.

A ravaszt meghúzták, s a következő amit észleltem, az a jobb felkaromban lévő mérhetetlen fájdalom. Harry kétségbeesetten kiáltott, a furgon viszont elhajtott. Előttem pedig elsötétült a világ.

A kórház nem volt olyan rossz, mint gondoltam. Tény, hogy nem volt kellemes, ahogy ott feküdtem, de nem voltam infúzióra kötve, így elviselhető volt. Viszonylag.

- Louis! – hallottam meg egy kétségbeesett hangot, mire lassan felé fordítottam a fejem. Harry boldog szemekkel állt fel, s lehajolt, hogy megcsókoljon, én viszont elfordultam, így csupán az arcomra tudott puszit adni.

- Louis...? – Hangja kérdő volt, de én csak szótlanul a fejemet csóváltam. Képtelen voltam ezek után bízni benne, vagy hasonló. Én... nem tudtam, hogy ilyen körökben mozog. Annyi mindent titkolt el előlem!

- Menj el! – kérdem csendesen, de inkább az ablakon bámultam ki.

- Lou... – Hangja elkeseredett volt, megtört.

- Kérlek, menj el! – mondtam ismét, de hallottam a sóhajtását, hogy nem akarja ezt kivitelezni. Minden esetre az ajtó becsukódott mögötte, engem pedig körbeölelt a magány. Nem tudtam, hogy ha ennek vége, hova is mehetnénk. Meglőttek! Harry mellett nem lehetek biztonságban, tudtam jól.

- Jól van, Mr Tomlinson? – hallottam meg egy kellemesen mély hangot az ajtó felől.

- Igen, köszönöm, jobban vagyok – bólintottam, s a velem egyidős srácra pillantottam. Egy ápoló lehetett.

- Az orvos mindjárt érkezik, én csak a gyógyszereket hoztam – tett le egy tálcát az ágy mellett lévő szekrényre, majd elfordult, hogy kimenjen.

- Simán Louis. Louis vagyok – szóltam még utána, mire meglepetten fordult hátra.

- Zayn – biccentett, s egy apró mosollyal kiment. Még akkor is a kreol bőrön, tökéletes hajon, s kifejezős szemeken gondolkoztam, mikor az orvosom bejött megvizsgálni. Vért vett, különböző vizsgálatokat tett, majd kiment, azt mondva, hogy pihenjek.

Napokig voltam bent. Mindig Zayn jött be nappal, hisz nem ő volt az éjszakás. Sokat beszélgettünk, megismerkedtünk. Kedves volt, s megígérte, ha Harryt látja bejönni, kiküldi. Még nem voltam kész arra, hogy lássam, hogy beszéljek vele. Azon a napon, mikor hazamehettem, mégis bejött, méghozzá Zayn kíséretében.

- Szia – mondta halkan, egy intés kíséretében.

- Szia – ültem ki az ágyam szélére. Kész voltam meghallgatni.

- Szeretnék beszélni veled. Hazaviszlek, s ha úgy alakul, összeszeded a dolgaid, rendben? Csak bólintani voltam képes, s felálltam. Egy kicsit meginogtam, de Zayn felém kapott, s elkapott. Melegen mosolyogtam rá, elég közel kerültünk egymáshoz a napokban.

- Köszönök mindent – nyomtam egy puszit az arcára, mire elmosolyodott. Bólintott, én pedig Harry mellett indultam ki a kórházból. Aláírtam még lapokat, amiket kellett, s Harryvel kimentem a kocsihoz.

- Mindenek előtt, tudnod kell, hogy nagyon sajnálom! – fordult felém, mikor elindultunk, de épp csak egy pillanatra pillantott rám.

- Tudod... mondhattad volna, hogy ilyen körökben mozogsz – mondtam halkan, lepillantva a kezeimre.

- Szerettelek volna megóvni ettől. Azt hittem, ha nem tudsz erről, akkor sikerül, de nem így lett. És... borzalmasan sajnálom, amiért ezt át kellett élned – mondta, mikor leparkort háznál.

- Már mindegy, azt hiszem – vontam vállat, de nem mutattam, hogy mit éreztem. Nem tudtam, hogy most mi lesz. Nem mondtam le Harryről, de... nem bízok benne úgy, mint régen.

És ott volt Zayn. Mindenről beszéltünk, mikor ő is ráért, és épp nem volt dolga. Kedves volt, és tényleg el lehetett vele beszélgetni mindenről.

- Tudod, beszéltem azzal az ápolóval – jegyezte meg. – Nagyon... megkedvelt téged – gondolkozott el, én pedig megkönnyebbülten ültem le a kanapéra, s lehunytam a szemem.

- Nagyon sokat beszélgettünk, én is kedvelem őt – vontam vállat.

– Megkért, hogy mondjam meg neked, hogy ha úgy adódik, hozzá mehetsz, szívesen lát – mondta halkan, mire meglepetten néztem fel rá.

- Ezt mondta? – mosolyodtam el halványan, ő pedig zárkózottan bólintott. – Én... szeretnék most lepihenni, ha nem baj. Csak aludni egy keveset.

- Ismered a járást – intett, én pedig felmentem a lépcsőn, a közös szobánkba lépve. Annyi minden eszembe jutott.

Hisz... Harry szeretett. Csak védeni próbált, noha nem is a legjobb módszerrel. Egyszer hibázott, igen. De ő is emberből van, ahogy mindenki más. Mind követünk el olyan dolgokat, amiket megbánunk, amiket nem is akartunk, de tanulunk ezekből. Ilyen az emberi természet. Többnyire.

Megrázva a fejem indultam vissza a nappaliba, ahol Harry épp gondolkozott. Jöttömre felállt, s kíváncsian nézett határozott szemeimbe. Elé lépve az ajkaimat az övéire simítottam, ő pedig a derekamra simítva a kezeit viszonozta ezt. Én kíméltem még a karom, inkább nem emelgettem, de közel húzódtam hozzá.

- Bár idő lesz, míg ismét sikerül teljesen megbízni benned, menni fog – mondtam komolyan, ő pedig elmosolyodva ismét birtokba vette az ajkaim.

- Csak ne engedd, hogy ez ismét előforduljon – kértem halkan, ő pedig megrázta a fejét.

- Kiszálltam ebből az egészből. Nincs tovább semmilyen kapocs köztem és az ilyen emberek közt – mondta, én pedig megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. A karomon lévő kötésre néztem, de már nem keserűséget éreztem. Rendben leszek. Rendben leszünk.