My little kitty

Sziasztok!
Ez a történet Stella Dreamer ajándéka, aki hibrid témában kért történetet :)
Sok-sok angol történetet olvastam el, hogy belelendüljek, ez pedig a végeredmény. Remélem, hogy tetszik, a lehetőség történet kérésre fenn áll még, hisz készül már a következő is, tehát haladok :)
Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást!

xoxo Lora  

Minden nap ugyanaz volt. A belém ivódott rutin alapján éltem ugyanúgy minden napot, miközben szinte semmit sem tetettem igazán. Reggel felkeltem, reggeliztem, elmentem dolgozni, hazamentem, tv-t néztem, s a vacsora után egyből aludni tértem. Esetenként Liam és Louis is meglátogatott, bár ők is elfoglaltak voltak. Tehát semmi izgalom nem volt az én átlagos, unalmas életemben. Mostanáig.

Tavasz volt, a virágok nyíltak, a parkok, erdők, kertek mind zöldbe borultak, az emberek végre levehették kabátjaikat, az állatok pedig felkelhettek hosszan tartó álmukból. Ez viszont nem zárta ki azt, hogy hatalmas viharokkal illessen minket az ég: a munkából hazafelé igyekeztem, voltam oly’ meggondolatlan, hogy gyalog indultam reggel útnak, így elkaphatott engem is a vihar hazafelé.

Mikor végre hazaértem, s a kaput kinyitottam, beleütköztem valamibe. Kertes házam volt, de egyedül laktam. Egy doboz volt, ami a megállíthatatlanul zuhogó esőben teljesen szét volt már ázva. És egy apró, barnásszürke macska volt benne. Körülnéztem, bár felesleges volt. Senki nem volt kint ilyen égszakadás alatt. Ösztönösen fogtam meg a dobozt, s vittem be a meleg házba, hisz csak nem hagyhattam kint ott, a kertben.

És az volt az a perc, mikor minden megváltozott.

Kivettem a cicát a kartondobozból, s egy törölközővel áttöröltem vacogó testét. Álmosan pislogott, teste vékony volt, valószínűleg sok-sok ideje nem evett már.

-Hé, szia, kishaver – tettem le egy kialakított takarókupacra, rögtön megállapítva, hogy egy kandúrról van szó. – Éhes vagy? – mosolyogtam rá. – Keresek neked valamit enni – simogattam meg óvatosan a fejét, mire egy egészen picit lehunyta a szemét. Lefeküdt a kialakított helyre, én pedig könnyedén lépkedtem a konyhába, hogy a hűtőbe mászva szerezzek valamit. Felnyitottam egy tonhal konzervet, remélve, hogy szereti. Visszamenve a szobába viszont nem az várt, amire számítottam.

- Mi a... – Még időben haraptam el a mondatom végét, hogy ne káromkodjak egy cifrát. Ahol az előbb még egy cica feküdt, most egy nagy, zöld szemű, göndör hajú srác ült. Mikor megszólaltam, ijedten kapta rám a tekintetét. Bár nem megszokott, hogy korombeli srácok kerüljenek a házamba, már meg sem lepődtem. Miért? Hisz nem természetes!?

Fején sapka volt, de a barna haja kikandikált alóla.

- Megkérdezhetem, hogy mi a fenét keresel a házamban? És hova a fenébe tűnt a macska!? – akadtam ki, mikor végül rájöttem, hogy nem álmodom. A srác beharapott ajkakkal nézett félre, s védekezőleg felkapta a kezét. Egy lépést tettem felé, mire felpattant, de ennek következtében a sapka leesett a fejéről.

Macskafülek voltak a feje tetején.

- Szent szar...- nyögtem fel kínomban, mikor a farkát is megláttam. Ne gondoljon itt senki rosszra! A háta aljánál, a feneke fölött macskafarka volt...hosszú, barna. – Te vagy a macska – döbbentem le, ahogy a fejemet az ajtófélfának döntöttem. Fenébe! Hogy a fenébe lehet ilyen!?

A srác egyszer csak nem volt ott, helyette az előbb behozott kiscica meredt rám rémült tekintettel, s befutott az ágy alá.

- Hé, nincsen semmi baj, gyere vissza – vettem lágyra a hangom rögtön, ahogy eszembe jutott a smaragdszínű, félelemmel teli szempár. – Nem szeretnélek bántani – mondtam nyugodtan, s letérdelve belestem az ágy alá. Az apró macsek összegömbölyödött a legtávolibb pontban, remegett a félelemtől. – A konyhában vár a tonhal. Szereted a tonhalat? Kérlek, gyere ide, szeretnélek megfürdetni és megetetni – beszéltem hozzá folyamatosan, hangomban annyi gyengédség volt, mint még soha. Sikernek könyveltem el, hogy a kiscica - vagyis a fiú -, bizonytalanul ugyan, de megmozdult, végül óvatos, kimért léptekkel kezdett felém jönni. Halványan mosolyogtam, s a kezemet előrenyújtottam. Félve megszaglászta, de fél szemmel rám sandított, keresve a támadási szándékot rajtam. De nem volt. Kicsit még közelebb jött, s engedte, hogy óvatosan megsimogassam az apró fejét. Körültekintően, figyelve rá felvettem, s a mellkasomhoz tartottam, ahogy a macskákat fogni szokás. Kivittem a konyhába, ahol letettem a konzerv mellé, amit már előzőleg a földre helyeztem. Először csak megszaglászta, majd meg is kóstolta, de végül mint aki még sosem evett, kezdte az egészet befalni. Mikor végzett, megnyalta a száját, majd nagy, félő szemekkel rám nézett.

- Megtennéd, hogy... emberré válsz? – Furcsa volt ilyet mondanom, elvégre... az ilyen azért elég fura.

A cica felugrott a székre, s végignézhettem, ahogy lassan ember lesz ismét. Szemében még mindig volt egy kicsi tartás, nem tudta, hogy mit várjon.

- Tudsz beszélni? – A válasz csak egy apró bólintás volt. – Mi a neved? – mosolyogtam rá ösztönzőleg, mire lehajtotta a fejét.

- Harry. – Hangja meglepően mély volt, pedig jobban elnézve fiatalabb is volt, mint én.

- Hány éves vagy, Harry? – kérdeztem.

- 18 – motyogta, én pedig bólintottam.

- Én Niall vagyok, 21 éves – mosolyogtam rá lágyan. – Szeretnél lefürdeni? – kérdeztem, ő pedig félénken bólintott. Óvatosan megfogtam a kezét, s a fürdőszoba felé húztam. Megengedtem neki a vizet, hogy ne legyen túl forró, de azért meleg legyen, s jó nagy habot csináltam bele. Ő féléken levetkőzött, de az alsónadrágját nem merte levenni. – Elfordulok – mosolyogtam, s elfordulva még a szememet is eltakartam. Hallottam, hogy beleült a vízbe, én pedig visszafordultam felé. A kezembe vettem a sampont, s a kezemre téve egy kicsit Harry haját kezdtem el mosni, amitől dorombolás-féle hangot hallottam. Elmosolyodtam a gondolatra, de végül lemostam a hajáról, vigyázva, hogy ne menjen a szemébe sampon, majd megvakartam a füle tövét, amit láthatóan imádott.

Gyorsan kimentem, hogy hozzak neki valamit, amit felvehet, majd míg felöltözött, nekiálltam vacsorát csinálni. Két főre.

- N-Niall? – hallottam meg a tétova, mély hangot, mire kíváncsian felé fordultam. – Nem akarok teher lenni – hajtotta le a fejét, nem nézett rám.

- Nem vagy az, Harry – csóváltam meg a fejem elmosolyodva. Ő elpirulva leült a székre, ami a pult mellett volt, s a kezét nézte. – Hogy lettél... ilyen? – kérdeztem kíváncsian, de félve, hátha érzékeny témát érintek.

- Így születtem – mondta még mindig elfordulva. – Csak a testvéreimnek találtak gazdát, de én nem kellettem senkinek – szorult ökölbe a keze. Ezt képtelen voltam elhinni. Igen, valószínűleg...hibrid, de ha a testvéreit örökbefogadták, akkor Őt miért nem? Hisz elképesztően aranyos cicaként is. Nem csak félig-emberként. – Kidobtak az utcára abban a dobozban. Ez volt a jobbik verzió, hisz a családban a felnőttek vízbe akartak fojtani. Az egyik gyerek mondta, hogy az beteges, és ezért inkább az utcára tettek – mondta keserűen, fájdalommal telve. Tudtam, ha nem lenne az emberi önbecsülése, elsírná magát. – Egy idős néni tett be a kertedbe, azt hiszem, a szomszédod. – Erre muszáj volt halványan elmosolyodnom. Mrs. Gane pontosan tudja, hogy szeretem az állatokat.  – Sajnálom – hajtotta le ismét a fejét, bár eddig sem nézett a szemembe.

- Nem, Harry, ne butáskodj! – ráztam a fejem kedvesen, s amint bekapcsoltam a leves alatt a tűzhelyet, odaléptem hozzá. – Nekem nem baj, hogy itt vagy! Tényleg! – mondtam, kezemet a füle tövéhez helyeztem, s vakargatni kezdtem. Szemét lehunyta, a hosszú macskafarka is megmozdult, s lustán mozgott. Igen, kivágtam a ruháját, hogy kényelmes legyen neki.

- Köszönöm, Niall – mondta.

- Harry...Miért nem nézel a szemembe? – Fogtam meg az állát, s felemeltem, ő viszont lehunyta a szemét.

- Azt...azt nem szabad! Én egy állat vagyok, nem tehetek ilyet – mondta fájdalmasan összeszorítva a szemét. Lassan magamhoz húztam, s megöleltem. Nagyon rossz volt így látni.

- Hazza, most nálam vagy. Én pedig nagyon szeretném látni a szép szemeidet. Nem állat vagy. Velem egyenrangú – simogattam a hátát, ő pedig a fejét a vállamba fúrta, ahogy kieresztette a tüdejében tartott levegőt. Karjaival szorosan átölelt, a farkát pedig szintén körém csavarta. Sejtettem, hogy soha, senki sem tett vele még ilyet.

Úgy tűnt, nagyon jól érezte magát mellettem, egy idő után viszont kénytelen voltam elhúzódni, hisz meg kellett kavarnom az ételt.

- Mesélsz nekem a testvéreidről? – néztem kíváncsian, ő pedig félénken bólintott.

- Az egyik legközelebbi testvérem Zayn volt. Nagyon aranyos macskának mondják, és emberként is nagyon helyes – vont vállat. – Nagyon szerettem őt. Egy kedves bácsi fogadta örökbe, tudom, hogy jól bánik vele. A többiek nem voltak velem sosem kedvesek. Nem igazán szerettek engem. Nem tudom, hogy miért – vont vállat, én pedig bólintottam, jelezve, hogy értem, amit mond.

Hamarosan kész lett a leves, én pedig megterítettem, majd odatoltam a kiszedett levest Harrynek. Furcsállva nézte a kanalat és a levest, én pedig vártam, hogy megmondja, mi a baja.

- Mi az? – kérdeztem, mikor semmit sem mondott.

- Szabad az asztalnál ennem? – nézett először rám teljesen, bele a szemembe. Halványan elmosolyodtam, s bólintottam. – És... – pirult egy picit. – Megmutatod, hogy hogy kell ezzel ennem? – fogta meg furcsán a kanalat. Halkan felnevettem, majd odaültem mellé.

- Természetesen – bólintottam, s a kezét megfogva beállítottam, hogy miként is fogja a kanalat. Mertem egy picit a kanállal még mindig azt fogva a szájához emeltem, amit ösztönösen megnyalt. Felkuncogtam, ez nagyon aranyos volt. – Vedd be a szádba a kanalat, és úgy nyeld le a levest! – mosolyogtam rá lágyan, ő pedig komolyan bólintott, de segítettem neki. Ez alkalommal jól csinálta.

- Köszönöm – mondta halkan, s megnyalta az arcom, ami közel volt hozzá. Ismét felnevettem, ő pedig nem értette, hogy mi olyan szórakoztató.

- Ha emberi alakban vagy, akkor ezt ne csináld – ráztam a fejem. – Az emberek így csinálják – nyomtam egy puszit az arcára, ő pedig elpirulva bólintott.

- Sajnálom – hajtotta le a fejét.

- Semmi baj, nem tudhattad – ráztam a fejem mosolyogva, s visszaültem a helyemre, hogy én is elkezdjek enni.

Fogalmam sem volt még, hogy ebből mi lesz.

A hetek teltek, én dolgoztam, mint eddig. Minden ugyanolyan volt. Kivéve, hogy Harry az életem részévé vált. Otthon várt, mikor hazaértem, megismerkedett Louis-val és Liammel, akik bár döbbentek voltak, nagyon könnyedén fogadták, hogy egy félig macska van a házamban.

Vettem Neki játékokat, hisz teljes macska alakjában nagyon szeretett játszani, én pedig szerettem szórakoztatni őt piros fényekkel a falon, amit gyorsan rántok el, s bojtos végű botokkal. Ruhái is voltak - bár pólók közül szívesebben hordta az enyémeket. Nem tekintett rám gazdájaként, hanem egyfajta társként gondolt rám. Szörnyen ragaszkodó volt. Amikor otthon voltam egy hosszú nap után, s csak lefeküdtem a kanapéra, hogy tv-t nézzek egy kicsit, rendszerint macskaként gömbölyödött össze a mellkasomon, s élvezte, hogy fel-le mozdul, amint levegőt veszek. Nagyon szívemhez nőtt, sosem tudtam rá haragudni, vagy hasonló.

Kíváncsi volt az új dolgokra, amiket örömmel mutattam meg neki, bár az elvont fogalmakkal néha nehéz volt. Nem tudta, mi az a szomorúság, álom, szépség, tehetség, szakértelem, hasonlók. Ha hallott valamit, rákérdezett.

Az egyik szombaton, este felé, már vacsora után nem kapcsoltam be a tv-t, hogy elüssem az időt. Harry macskaként az ölemben kuporodott, de nem aludt, a fülei reagáltak minden apró hangra. Mégis, az egyetlen, ami betöltötte a szobát, a dorombolás kellemes hangja volt. Lustán élvezte, hogy simogatom a hátát, de fejét a kezemhez nyomta, nyilvánvalóan kérve, hogy azt simogassam. Tettem, amit szeretett volna, de végül az arcomhoz emeltem, s megpusziltam a fejét. A dorombolás hangosabb lett, én pedig felkuncogtam. Megnyalta az arcom, majd emberré vált. A fotel hirtelen szűk lett, de nem foglalkoztam vele. Harry konkrétan az ölemben ült, s szorosan átölelt. Egyik kezemmel a csípőjénél cirógattam, míg a másikkal a hajába túrtam, s ott simogattam, hisz imádja. Ő átölelte a nyakam, a fejét pedig a vállamon nyugtatta.

- Niall? – kérdezte halkan, mire lehunyt szemmel feleltem.

- Hm? – mormogtam, s érzékeltem, ahogy a fülemhez hajol.

- Szeretlek – suttogta, a karjaim pedig megszorultak körülötte.

- Honnan ismered ezt a szót, Haz? – kérdeztem idegesen.

- Louis mondta el, mikor megkérdeztem, hogy mi ez, amit érzek – húzódott el nagy, csillogó szemekkel. – Innen jön – bökött a mellkasára. – Mindig, mikor a közeledben vagyok, mintha pillangók repdesnének a hasamban. Tudod, olyanok, amiket az udvaron szoktam kergetni! – mondta lelkesen. – És szeretném, ha mosolyognál! Annyira szeretem, mikor mosolyogsz rám! Mikor átölelsz, az valami fantasztikus! – A szép zöld íriszei valóban úgy csillogtak, mint még sosem. – Louis azt mondta, hogy ez a szeretet egyik fokozata. Ami különleges helyzetekben alakul ki, de nem mindig fordul elő. Ő is szerelmes Liambe! Ő is olyat érez, amit én, csak Liamnél! – jelentette ki büszkén, én pedig nem győztem ámulni. Nagyon szépen fejezte ki magát, maga a tartalom pedig egyenesen letaglózott.

- És azt tudod, hogy mi az a csók? – néztem rá óvatosan, most valahogy máshogy éreztem magam, hogy az ölemben ült. Arca hirtelen zavarttá vált, majd elgondolkozóvá.

- Liam egyszer említette, de nem emlékszem – rázta a fejét szomorúan, hogy talán csalódást okozott. Lassan feléhajoltam, s lehunyva a szemem összeérintettem az ajkainkat. Meglepett nyögést hallatott, mire elkezdtem mozgatni az ajkaimat, amit ő leutánzott, feltehetőleg élvezte. Nyelvemmel megsimítottam az ajkait, mire azok szétnyíltak, így könnyedén táncra hívhattam a nyelvét. Gyorsan tanult, én pedig lassú, és türelmes voltam. Őszintén megmondom; csodálatos volt.

Mikor elfogyott a levegő, elváltunk, ő pedig összeráncolt szemöldökkel nézett rám, értetlen volt.

- A csók a szerelem kifejezésének egy módja – mosolyogtam rá halványan. – Pontosan ez, amit mi most csináltunk.

- Ez... nagyon tetszett! Meg...megtennéd még egyszer? – nézett rám félve, én pedig szélesen elmosolyodtam, s ismét birtokba vettem a szép ívű ajkait. Hihetetlen érzés volt őt csókolni, s ölelni, egészen különleges. A tapasztalatlansága csak még vonzóbbá tette Őt a szememben. A füleit megvakargattam, amitől dorombolni kezdett. Ha ember, ez nagyjából egyenlő a nyögéssel, ami ezért elég szórakoztató tény.

- Akkor Liam és Louis is szoktak csókolózni? – nézett rám kérdőn, mikor elvált tőlem.

- Nagy valószínűséggel igen – bólintottam mosolyogva, ő pedig mindent értve bólintott. Ha lehetett, még közelebb húzódott hozzám, így ágyékunk összesimult, hisz mindketten alsónadrágban voltunk csupán. Az alsóajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy nyögést. Ráértem még neki elmagyarázni azt a dolgot is, ami a későbbik folyamán biztosan megtörténik közöttünk is.

Nagyon örültem, hogy Ő az enyém, most már igazán. Erre pedig meg volt az okom:

Ő más volt.

Ő különleges.