4. rész ~ MYOB

Sziasztok!

Itt is van a következő rész, ezúttal Harry gondolataival J Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok erről, várom, hogy ki mit gondol, mi lesz ebből a történetből...Várom a véleményeket!
Jó olvasást!

xoxo Lora

Harry:

Nem volt túl sok időnk pihenni, de igyekeztünk kihasználni azt az időt, ami volt. A hotelnél fékezett a busz, mi pedig áttörve a rajongókon, akik a hotel előtt vártak, felmentünk a szobáinkba. Liam természetesen egyedül volt, ezt külön kérte még a turné előtt.

Zayn szobája volt mellette, és sorban mindenkié. Nem minden szállodában férünk el ilyen kényelmesen, lesz, hogy hárman, vagy négyen fogunk együtt aludni, de már megszoktuk, tehát nem is bántuk igazán. Ha Liam nem lenne olyan, amilyen, egész jó turné lenne. De igazán. Így viszont csak négyen tudunk szórakozni.

A koncert után mindenki gyorsan elfoglalta a szobáját, s biztos voltam benne, hogy mindenki kinyúlt azon nyomban, hogy a fejük a párnára esett. Én egy ideig még forgolódtam, hiába voltam szörnyen álmos, nem igazán jött álom a szememre. Gondolkoztam azon, hogy írok valakinek egy SMS-t, hogy ébren van-e, de elvetettem végül ezt az ötletet, hisz mégse szerettem volna felrázni őket az álmukból. És nem volt vészes, hamarosan egyébként is sikerült elaludni.

A reggel sajnos túl hamar ért utol minket, semmi kedvem sem volt felkelni, hogy a busz újabb állomásra vigyen minket. De a telefonom idegesítő hanga bizony nem hagyott aludni, így kénytelen voltam felöltözni, fogat mosni, s a táskámmal együtt lemenni az üres étkezőbe, hogy a srácokkal megreggelizzek. Vagyis Liamen kívül mindenkivel.

- Nagyon nyúzott vagy, Haz, minden oké? – nézett aggódva Lou, mire elmosolyodva bólintottam.

- Persze, csak rosszul aludtam.

- Ha ez megnyugtat, én is. Szólhattál volna – mondta Niall, mire csak vállat vontam.

- Azt hiszem, már mindegy – fordultam a reggelim felé, s mint aki sose evett, úgy fogtam neki. Ma este lesz egy koncertünk, de a sok utazás miatt a következő két nappal később. Fáradt voltam, csak aludni akartam, de tudtam, hogy a buszban ha nem is sokat, de valamennyit tudok majd pihenni. Felpakoltuk a táskáinkat, s mi is felszálltunk. Szerettük ezt a buszt, nagyon hangulatos volt, egyedül az volt zavaró, hogy Liam az egyik helyiségbe bezárkózott, és nem, semmi életjel nem jött felőle majdnem az egész úton. A fenébe is! Egy banda voltunk, nem engedhettük, hogy szétessen ez az egész miatta. Tönkretesz minket. Ott ültünk, a telefonjainkba menekülve, semmi kommunikáció nem volt köztünk, hála Liamnek, aki ugyan velünk volt, közel, mégis oly’ távol, hogy fizikai képtelenségnek tűnt akkor, hogy elérjünk hozzá. Falakat húzott maga köré, erőseket, amiket képtelenek voltunk ledönteni. Normális, ha az egyetlen vigaszunk a koncert, mert akkor úgy viselkedik, ahogy eddig tette? Oh, a fenét, Liam! Dühös voltam rá, de ezt kívülről nem látszott, hisz nem akartam felesleges köröket futni a kérdésekkel. A helyzet, hogy ő pótolhatatlan nekünk, egy testvér, épp ezért fáj ez az egész. Nélküle semmi sem ugyanaz. Érdekes, hogy most jöttünk ezzel rá, hogy mennyit jelent nekünk. Ahogy körbenéztem, eszembe ötlött, hogy nélkülük mennyire más lenne ez az egész. Ha minden a pénzről szólna, akkor megfontolandó lenne az egyéni karrier, de itt jóval többről van szó. Nem volt véletlen az X-Faktor.

Nem látták bennünk azt, hogy egyedül képesek lennénk erre az egészre. Simonnak talán igaza volt. Adott egy esélyt, mi pedig éltünk vele, és azt hiszem, sose bántuk meg. Többek voltunk, mint egyszerű banda. Egy család, aki együtt zenél. Félelmetes belegondolni, hogy mi lenne nélkülük. Csinálnám ugyan, de fele ennyi lelkesedéssel. Vannak hagyományok, amik összekötnek, a koncertek előtt a „csapatkiáltás”, a hülyülések az öltözőben, hogy még a koncert előtt 5 perccel sehol sem vagyunk, mert szórakozunk. Ki gondolta volna, hogy ennyit fogunk egyszer egymásak jelenteni?

- Hé, Hazza, min agyalsz ennyire? – kérdezte Lou kíváncsian, mikor elrakta a telefonját, s átült mellém az ágyra.

 - Ugyan, semmin – legyintettem egyszerűen, de nem hitt nekem, hanem befogta a többieket, hogy segítsenek neki kiszedni belőlem.

- Ne már, mondd el! – mondta Zayn, tekintete biztatással volt tele.

- Rajtunk – vontam vállat végül, mire megfagyott a levegő. Feszülten vártak folytatást. – Mármint tudjátok, egy csomó ideje együtt vagyunk, és nézzétek meg, hogy hova jutottunk! Turnézunk a világ körül, együtt. Ez más, mint legutóbb, nem? Egyrészt Liam miatt, másrészt meg annyit fejlődtünk azóta! Na, meg azon agyaltam, mennyivel másabb lenne solo-ban nyomni, mint így, bandában – mondtam egy könnyed mosollyal.

- Ha azt mondod, hogy kitaláltad, hogy te úgy szeretnéd folytatni, hatalmasat fog csattani a kezem az arcodon! – fenyegetett meg, mire hangosan felnevettem.

- Egy fenét, csak veletek zenélek – nyugtattam meg vigyorogva, mire megkönnyebbülten bólintott.

- Tény, hogy szar Liam nélkül – szólalt meg tétován Zayn. – Figyeljetek, ha esetleg nem jövünk rá, hogy Liamnek mi a fene a baja, megéri aztán folytatni? Mármint, értitek, a turné után, miután ennek vége, és semmi változás, elképzelhető, hogy annyi a bandának? – nézett fel, hangja komoly volt, elgondolkodó, őszintén megfontolta ezt a lehetőséget.

- Talán, Zayn – bólintott Niall is komolyan, Louis és én pedig keserűen összenéztünk.

- Hiányzik Liam. Nélküle valóban nem ugyanaz. Ha ti sem, akkor én se folytatnám szívesen – rázta a fejét Louis elhúzva a száját.

- Gyerekesen ostobák vagytok – lépett be unottan Liam, minden előzmény nélkül. Hát ez remek. Mindent hallott.

- Köszönjük a tájékoztatást – szórt Zayn szeme szikrákat, úgy nézett ki, nála kezdett a pohár betelni.

- Ez a banda nem azért alakult, hogy ilyen hamar a süllyesztőbe menjen – rázta a fejét könnyedén, arca rideg volt. Ez nem Liam, egészen biztosan nem.

- Csakhogy ez a „banda” lassan már a funkcióját sem tudja tisztességesen betölteni – vágta rá Zayn, talán sose volt ilyen mérges. Liam összeszorított fogakkal meredt rá, olyan volt, mintha tekintetével üzenni próbálna nekünk, de nem értettük. Nem értettünk mi már semmit.

- Mert nem akarjátok eléggé – adta fel végül, s kisétált a helyiségből, nem hagyva mást maga mögött, mint minket a kétségeinkkel és értetlenségünkkel együtt.