Let's play the game - avagy a blognak vége

Heey, sziasztok!
Zsoo történetével érkezem, ezennel az utolsóval. Gondolom sejtették már néhányan, hogy nem vagyok formában, de ez van :) Itt is szeretnék most tényleg búcsút mondani ettől a blogtól, ami tényleg, örökké a részemmé vált. Most ez így alakult. Egy nap, talán visszatérek ide, és az is biztos, hogy az írást nem hagyom abba. Akad olyan kért történet, amit nem írtam meg, azt nagyon sajnálom, de ígérem, hogy azt külön eljuttatom a célszemélyeknek, de erre a blogra egy ideig nem fog semmi se érkezni.
Szóval ezzel a Ziam történettel szeretnék mindent megköszönni. Hogy azt a sok fantasztikus embert megismertem, és részese lehettem mindennek. Puszilok mindenkit, biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozunk! :)

xoxo Lora 

 

- Gyerünk már, srácok! Adjatok bele mindent! - Hiába noszogatott minket az edző, nem igazán ment semmire sem. Egyszerűen nem voltunk toppon, és ez meg is látszott az eredményünkön. A két hat főből álló csapat a játszma végén lepacsizott a háló alatt, majd mind odamentünk az edzőnkhöz.

- Srácok, ti ennél sokkal jobbak vagytok! Mi a fene van veletek? - Összenéztünk a többiekkel, majd inkább lehajtottuk a fejünket. Ami azt illeti, idegileg teljesen ki voltunk készülve. Igyekeztük felhúzni a jegyeinket, elvégre nagyon sok számított; mind mentünk volna egyetemre, de képtelen voltunk egyszerre versenysportot űzni, megtanulni mindent, és fenntartani az átlagunkat. Legtöbbünknek otthon gondjai voltak, vagy nem is volt családi háttér, ami megfelelt volna. Igazából igyekeztük egyben tartani a szét esni készülő illékony nyugalmat és egyensúlyt. Mondanom sem kell, nem jártunk óriási sikerrel.

Bólintottunk gyorsan az edzőnek, és lementünk az öltözőbe. Nagyon jól felszerelt öltözőnk volt, mindig rendesen ki volt takarítva, és padlószőnyeggel is rendelkezett. Így természetes volt, hogy a csapatból hárman azonnal levetett pólóval, izzadtan le is feküdtek.

Nem segített semmi, csak meredtek maguk elé, és gondolkoztak. Én is elég mélyen a gondolataimban voltam.

- Hé, haver, ideje kijönni az álomvilágból, mert megy a busz - kezdett el csettintgetni a szemem előtt Zayn, mire felmosolyogtam rá, és felálltam, hogy levéve a pólóm nekiálljak öltözni. Zayn, a legjobb barátom ott várt az ajtóban, majd játékosan megforgatta a szemét, mikor melléérkeztem.

- Gyorsabb is lehetne. Ha miattad késsük le a buszt, eskü meghúzom a hajad - morogta, én pedig csk nevettem a könnyed fenyegetésén.

Igazából úgy lett, ahogy jósolta; a buszt természetesen lekéstük, így várhattunk 40 percet.

- Várd meg, hogy hazaérjünk, meghúzom a hajad - dünnyögte a bajsza alatt, én viszont csak zavartan vállat voltam, és bocsánatot kértem. Egy sóhajtással besétált a pár méterrel arrébb lévő plázába, engem pedig ott hagyott, hagy fázzak meg. Nem hívott, hát nem mentem. Leültem inkább a buszmegállónak a padjára, zsebre dugtam az átfagyott kezeimet, és belevacogtam a sötétségbe.

Mikor megéreztem, hogy valaki leül mellém, felpillantottam, és Zayn meleg barna szemeit láttam meg magam előtt. Egy gőzölgő papírpoharat tartott felém, és a citromos forró tea azonnal megcsapta az orrom.

- Köszönöm - vettem el tőle, ő pedig csak szó nélkül leült mellém. Lassan kezdtem kortyolgatni a forró folyadékot, miközben én is magam elé bámultam, akárcsak Zayn.

Ő is figyelte a szállingózó havat, ami kis pelyhekben kezdett neki az égből, épp csak érzékeltük. A gondolataim viszont messzire repültek.

Mind Zayn, mind az én szüleim úgy döntöttek, hogy nem kérnek belőlünk, így azt mondták, hogy bérelnek nekünk egy házat, ahol éljünk közösen. Támogatnak minket anyagilag, de ők már "felneveltek", ne legyünk többet a nyakukon. Hát rendben, nem is vagyunk.

Zaynnel élni igazából egy élettapasztalat. Vannak furcsa szokásai, amivel meg kellett barátkoznom, de egyébként nagyon jó vele élni.

Mindig együtt tanulunk a nappaliba, aztán megvacsorázunk, majd elvonulunk aludni. Ez ilyen ki nem mondott megegyezés köztünk.

Mindent együtt csinálunk azóta. Sportolni is együtt kezdtünk még el régen, azóta viszont rengeteg dolog történt. Családi viták, veszekedések, majd végül ez a döntés, ami miatt most itt vagyunk.

Na, ne mintha bántam volna!

Csak ne lenne ennyire nehéz koncentrálni arra a rohadt versenyre! Annyi minden van most, egyszerűen csak nem jön össze semmi.

- Liam, mozgás! - szólt Zayn, mikor előttünk lefékezett a busz, így felszántunk rá, és lehuppantam az ülésre, csak lehunytam a szemem.

Idegileg és érzelmileg is teljesen ki voltam. Az idegi kavalkád még okél, de az érzelmi... Új keletű érzelmeim roppantul nem segítettek. Az a bizonyos kiépített világ bennem nem volt okés. Elkezdtem vonzódni a férfiak iránt, és ez megrémített. Vagyis, nem. Egy rohadt férfi iránt vonzódok, aki nem mellesleg a legjobb barátom, a lakótársam, és edzéstársam. Szuper.

- Nem igazán vagy ma toppon, haver - jegyezte meg, mikor leszálltunk a buszról 20 perc utazás után.

- Tudom, de csak aludnom kell. Holnap semmi bajom nem lesz - mosolyogtam, ő pedig csak bólintott, és mikor megérkeztünk, kinyitotta az ajtót, majd be is ment a fürdőbe. Sóhajtva pakoltam le, és mikor Zayn kijött, én magam is mentem, hogy lezuhanyozzak. Gondolkodás nélkül dőltem be az ágyba, még csak nem is vacsoráztam. De nem érdekelt különösképpen.

Másnap tudtam, hogy mit is akarok.

Először a versennyel kellett kezdenem valamit, és aztán magánélet.

Zayn még aludt, mikor én körbetelefonáltam. Tudni illik, nem is olyan messze van egy tornaterem, és így hétvége lévén mehettünk gyakorolni. Muszáj volt nyernünk a versenyen, ehhez pedig az kell, hogy gyakoroljunk. Zaynt nem keltettem fel, de készítettem ki reggelit neki, majd mentem is. Átöltöztem, magamra vettem a lábszárvédőmet és kisiettem a tornaterembe. A hálót felraktunk, majd miután belemelegítettünk, felálltunk, hogy gyakoroljunk. Egy ember felvette a bíró szerepét, és ő fújta meg a sípot. Az én "titkos" képességem a lecsapásban rejlett, menthetetlen labdákat adtam.

Mikor feladta nekem az egyik csapattársam, felugorva lecsaptam, és tényleg nem lehetett mit kezdeni vele. Izomgörcsig játszottunk, az alkarunk vörös volt, sok bedagadt ujj is lett, ám nem törődött vele senki. Nyerni kellett.

- Szólhattatok volna, srácok! - érkezett meg Zayn, de nem volt igazi rosszallás a hangjában. Mosolyogva fogta meg a labdát, pattintott párat, majd átnyitott a hálón túlra. - Remélem, megengeditek, hogy én is játsszak.

Természetesen engedtük.

És ez sokáig így ment. Mindent beleadva gyakoroltunk, és nem törődtünk egyelőre mással. A versenyre busszal indultunk az iskola elől. Az edző a kisbusz elejéből tartott még egy gyors hegyi beszédet, majd lehuppanva megmasszírozta az orrnyergét, hogy lenyugtassa a lüktető fejét.
Mi pedig elbeszélgettük az időt. Szerettük egymást mind, jó kis csapat voltunk, így bármikor képesek voltunk együtt hülyülni. Nem izgultunk, elvégre mind igazán felkészültünk már erre a versenyre. Tisztában voltunk ennek a versenynek a súlyával, és épp elég volt mindenkinek ennyi, hogy komolyan vegye. De az utazás telhetett jókedvűen, nem?
Zayn mellettem ült, egy fülhallgatóval hallgattuk a régi klasszikusokat, a legújabb popslágereket, a megunhatatlan rockbandákat...az út végeláthatatlannak tűnt. A többiek előre hajolva hozzánk képeket készítettek, szórakozva mesélték az élményeiket, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Mikor viszont a kisbusz begördült a sportcsarnok parkolójába, ők is lecsendesedtek természetesen. Sporttáskákkal a vállunkon vonultunk be, és miután regisztráltuk magunkat, mehettünk is átöltözni. Volt időnk bemelegíteni, az edző mondott is pár szót, és ment, hogy megnézze, milyen csappattal fogunk együtt játszani.
- Na, gyertek srácok! - szólt Zayn, mi pedig egy kört alakítva ránéztünk. - Fiúk, egyet tudok mondani: élvezzük! Most nem otthon vagyunk, oké? Itt nincsenek problémák, azt mind otthon hagytuk. Ne legyenek gátlásaitok, ne törődjetek azokkal a dolgokkal, amik eddig visszatartottak. Csak mi. Csak az ellenfél. Semmi más - mosolygott, mi pedig egy csatakiáltással helyeseltünk, és egy ölelésben forrtunk össze.
Két perc volt még a kezdésig. Gondolva egy nagyot Zaynt félrehívtam egy félreeső kis folyosóra, ami különösen megnyugtatóan hatott, elvégre nem volt hangzavar a nézők miatt. Kíváncsian nézett rám, de szemeiben csupán szórakozottság lapult meg bátran, ahogy engem figyelt.
- Ugye mondtad, hogy ne törődjünk azzal, ami otthon van, igaz? - figyeltem a tekintetét, figyeltem, de nem értettem. Mintha erre elzárkózott volna. Minden esetre folytattam. - Szeretném, ha ennek nem lenne negatív következménye, de mindjárt odaállunk a hálóhoz, és ezt itt mindenképpen meg szeretném tenni - mondtam halkan, és igyekezve lecsillapítani a szívem, Zayn tarkójára simítottam a kezem, hogy egy apró puszira húzzam magamhoz. Ajkain pár pillanat erejéig érintkeztek csupán, de elég volt nekem. Ő pedig somolygott.
- Tudod, Liam, reméltem, hogy a kis beszédem végre megadja neked a löketet - óvatosan mosolygott, én pedig felvont szemöldökkel, szinte vádlón pillantottam rá.
- Álnok vagy, Malik. - Rögtön tudtam, hogy mire gondol.
- Csak reméltem, hogy kezdeményezel - mosolygott, és egy apró, gyors csók után a pálya felé vezényelt. Értettem a jelzést, ideje volt játszani!
Miután az összes meccsünknek vége lett, nyugodtan rogytunk le a székekre. Nehéz volt, de végeztünk. Voltak nyert, voltak vesztett szettek, de magunkhoz képest remekül teljesítettünk, és ez volt a lényeg. Úgy játszottunk, mint a profik, és erre a jelen lévő bennfentesek is felfigyeltek.
Nem, nem nyertünk. De lehetőséget kaptunk ösztöndíjra, és ha minden jól megy, bekerülünk egy olyan iskolába, ahonnan már csak a Hold a cél. Az iskolánk büszkélkedhet a második helyezettnek járó serleggel, mi pedig jövővel a zsebünkben. Addig viszont sok mindent helyre kell tenni.

Nem mindenkinek jött rendbe az élete. Van, ami maradt olyan, amilyen volt. Dan, a feladónk elvesztette a szüleit, így most neki kell segítenie a húgának, aki szinte alig fogta fel ezt az egészet. A nagyszüleik ott vannak nekik, de erősnek kell maradnia.
Ugyanúgy vannak bajok otthon, ugyanúgy megvan mindenkinek a maga kis baja.
Ahogy nekem is. A családom nem vesz rólam tudomást, de a legjobb barátommal lakok együtt, aki már egyben a szerelmem is. Talán az élet nem mindig egy habos torta, de mindig akad valami, ami fényt hoz bele. Csak találd meg, és ne félj, minden rendben lesz!

Kedveseim, ezzel búcsúzom. Mindent köszönök nektek.