It was just luck (+18)

Hey!
Itt vagyok egy hosszabb one shot-tal, amit Blue-nak írtam sok-sok szeretettel. Ismét egy hibrid sztori, ám most Larryben.
18-as részeket is tartalmaz, remélem, hogy tetszeni fog nektek! :)

xoxo Lora  

Az egész család eljött a temetésre. Mindenki ott volt, aki valaha is közel állt a Nagypapámhoz. Barátok, rokonok. Távoliak, s közeliek.

Mindig is közel álltam hozzá, bár az elmúlt két évben nem sokat tudunk találkozni. Én az egyetem miatt nem mehetettem hozzá, hisz teljesen más városban voltunk, ő pedig igen idős volt, hogy ennyit utazzon.

- Jól vagy, Harry? – állt mellém anyu, mikor a temetés után a család összegyűlt anyáéknál.

- Hogy lennék jól, mikor furdal a lelkiismeretem? Sokkal több időd eltölthettem volna vele, a nem vagyok ilyen lusta – csóváltam a fejem szomorúan, a szívemet mintha hatalmas, erős kezek markolnák, annyira fájt. Annyi mindent elszalasztottam!

- Harry, oka van, hogy az egyik legnagyobb kincsét rád hagyta: tudod, van neki egy macskája. Imádta, ő volt az élete. Tudod, az a macska volt neki ott mindig, hogy ne legyen magányos. Fent van a régi szobádban, ma már hazavihetnéd – mondta, én pedig csak bólintani voltam képes. Viszont elég volt tíz perc, hogy tudjam: ideje menni. Elegem lett ebből a nagy tömegből, szerettem volna egyedül gyászolni. Vagyis a macska társaságában. Felmentem, megfogtam a ketrecet, s a táskát, ami mellette volt, s kimenekültem a fekete ruhába öltözött rokonoktól.

Betettem a ketrecet hátulra, és benéztem, hogy milyen macskának vagyok mostantól a boldog tulaja. Gyönyörű cica volt, de legnagyobb meglepődésemre kék szemei voltak. Ez nagyon szokatlan, de nem törődtem vele. Kicsit tartott tőlem, de beszéltem hozzá, hogy szokja a hangom. A táskában minden fontos dolgot megtaláltam, s mellette egy levelet is.

„Kedves Harry!

Rád hagyom Louist, a macskát, de hidd el, nagyon sok minden rejlik benne! Különleges társad lehet. Tudod, mikor nálunk vagyunk/voltunk, mindig a Te kirakott fényképedett nézte, azelőtt aludt el mindig. Valami összeköt vele.
Bármi történik, ne hagyd el őt, hisz nem ezt érdemli. Nála tisztább lelkű lény nincs a földön. Neki melletted a helye!

Ez volt minden, amit Nagyapa írt. Bár nem értettem belőle semmit, de bólintottam, s beindítottam a motort.

3 órát utaztunk, tudtam hogy ez idő alatt Louis is elszundított hátul. Igyekeztem óvatos lenni, hogy ne zötykölődjünk nagyon, reméltem, hogy ez sikerült is.

Hazaérve megfogtam a ketrecet és a táskát, s kinyitva az ajtót megkönnyebbülten lélegeztem fel.

- Hát Louis, üdv itthon – mondtam halkan, s kinyitottam a hordozó ajtaját, a szép cica pedig kíváncsian elszaladt, bár meg- megcsúszott a kövön. Mosolyogva mentem a konyhába, csináltam magamnak egy bögre teát, s összehúztam magam a kanapén. Beesteledett addigra, az idő is lehűlt, bár bent a házban kellemes meleg uralkodott szerencsére. Átfázott testemre tettem egy plédet, s egyik kezemmel kisöpörtem a hajamat a szememből, s a következő pillanatban, mikor felnéztem, már csak egy pár gyönyörű kék szem meredt rám.

- Szia, pajti – mosolyogtam rá kedvesen, s felé nyújtottam a kezem, amit óvatosan szagolt meg. Tekintetében pajkosság és kíváncsiság égett, majd lenyugtázva, hogy nem vagyok rá veszélyes, a tenyerembe bújt, majd felugrott az ölembe, hogy összegömbölyödjön a hasamnál. Mosolyogva éreztem, hogy elfogadott, ami elégedettséggel töltött el.

- Tudod, a Nagypapám azt mondta, hogy van benned valami különleges. Nem értem, hogy mire mondhatta. Mármint gyönyörű cica vagy, de nem hiszem, hogy erre mondhatta – ráztam a fejem könnyedén, miközben gondolkozva simogattam az apró kis testét.

Füle mozgott a hangomra, s rám emelte végül szemeit. Váratlanul leugrott az ölemből, s a szoba másik végébe szaladt, a sarokba. Láttam rajta a félelmet. Kíváncsian néztem, ahogy összehúzza magát a legtávolabb pontban, de egyszer csak megváltozott. Eltűnt a macska test, helyette egy 20 éves körül lévő srác állt előttem. Feje tetején macskafülek, a háta alján hosszú, barna farok. Kihúzta magát, a farka büszkén lengett mögötte, miközben tekintetét lehetetlenség volt kiolvasni. Talán túl sok dolgot élt már át ahhoz, hogy megtanulja: nem szabad érzelmet kimutatni.

- Köszi Papa, már meg sem lepődök – néztem fel a plafonra, miközben magamban ezer kérdést tettem fel a megboldogult Nagypapámnak. Igazán szólhatott volna, hogy egy félig macska, félig ember van a házában. De komolyan.

- Oké, szóval erről beszélt. Volt egy macskája, aki nem volt igazából a macskája. Minden tiszta – bólintottam, de igazándiból közel sem volt ilyen érthető számomra.

- Nézd, tudom, hogy ez kiakasztó, de kérlek, ne üss meg, rendben? Akkor inkább dobj egyből az utcára, kérlek. – Először nem is a mondatok tartalmára figyeltem, sokkal inkább a különleges hangra. Mintha egy földöntúli lény szólt volna hozzám, egyszerűen csodálatos volt. Ám mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is mondott, csupán  keserűséget éreztem.

- Eszemben sincs megütni téged, vagy kidobni. Louis, Nagypapám azt mondta, hogy jöhetsz hozzám, akkor így van. Saját akaratod van, ha nem érzed jól magad, nyugodtan elmondhatod, én egyik döntésed ellen sem fogok tenni – mondtam komolyan, ő pedig meglepetten hallgatott.

- Tessék? – lépett egy nagyon kicsit bizonytalanul, tekintetébe érzelmek tértek vissza.

- Itt saját akarattal rendelkezel. Nem tudom, hogy az eddigi helyeken mit lehetett neked, de itt nyugodtan tehetsz azt, amit szeretnél – mosolyogtam rá barátságosan. Szemöldökét gyanakvóan összehúzta, s egyenes háttal nézett rám.

- Akár így is maradhatok?  Emberként, ha szeretnék? – kérdezte óvatosan, mire határozottan bólintottam. – Nagypapádnál macska lehetettem. Természetesen megértem, könnyebb eltartani egy macskát, mint egy tinédzsert – gondolkozott el, majd visszatérve ismét rám nézett. – Akkor... maradhatok? Veled? – bizonytalanodott el teljesen, mire sóhajtottam, hisz nehéz döntést kellett hoznom.

- Az én otthonom a tiéd is – bólintottam, ám az igencsak váratlanul ért, mikor hirtelen egy test simult hozzám. Louis karjai körbefogták a nyakam, a farka rám kulcsolódott, s olyan szorosan bújt hozzám, amennyire csak tudott.

- Köszönöm, Harry – suttogta.

- Nincs mit köszönnöd, Lou – mosolyogtam, s egyik kezem a derekára, a másikat a fejére helyeztem, ahogy ölelt. Meglepett a közvetlensége, de a macskák is ilyenek sokszor. Szeretetre éhesek. Nem volt ebben semmi meglepő.

- Gyere, Louis, együnk valamit – javasoltam mosolyogva, ő pedig bólintott, s szorosan mellettem jött, de a farkával még mindig ragaszkodott hozzám. Mármint azzal, ami hátul van.

Megvacsoráztunk, és épp ideje volt ágyba térni. Nem lehettem olyan kegyetlen, hogy a kanapéra kényszerítsem, ami ugyan nem volt olyan kényelmetlen, de azért mégis elég bunkóságnak tartom.

- Figyelj, aludhatsz nyugodtan az ágyamban, rendben? – mosolyogtam rá, de csak megrázta a fejét.

- Mindig macskaként alszok, tehát elférhetünk mind a ketten. Amúgy is elég nagy az ágyad – mosolygott, én pedig bólintva elmentem zuhanyozni. Mikor visszaértem, megmutattam mindent Louis-nak, hisz nem igazán tudta ezeket a dolgokat. Mikor magára csukta az ajtót, belezuhantam az ágyba, s csak néztem a plafont. Agyaltam, hogy Nagypapa miként volt képes elrejteni Louist előlünk, a család elől. Persze megértem, nem mindenki fogadta volna jól a tényt, de valakinek csak elmondhatta volna. Miért rám hagyta? Talán mert én jobban kezelem ezt, mint más tehetné, nem tudom.

- Harry...? – hallottam egy bátortalan hangot, mire a fürdőszoba felé néztem, ahol Louis állt erősen markolva a törülközőt.

- Igen? – ültem el kíváncsian.

- Kaphatnék... kaphatnék egy alsónadrágot? – hajtotta le a fejét, úgy tűnt, biztos benne, hogy a válaszom nem lesz.

- Persze – álltam fel, s a fiókomból előhúztam egyet, fogtam az ollót, s egy lyukat vágtam, hogy a macskafarka nyugodtan mozoghasson. Odaadtam neki, ő pedig pironkodva vonult vissza a fürdőbe, hogy felvegye magára. Mikor bejött ismét, én még mindig ott ültem, ő pedig egyszer csak ismét macska volt. Felugrott az ágyra, s kitaposva magának a helyet az ágy legtávolibb pontjában lefeküdt. Mosolyogva figyeltem a ténykedését, később viszont kénytelen voltam felkuncogni.

- Louis, nem kell az ágy szélén lenned. Nyugodtan idebújhatsz hozzám – mosolyogtam rá lágyan, mire felemelte a fejét, s óvatosan közelebb jött. Nézte, hogy hogyan reagálok. Végül hozzábújt a meztelen mellkasomhoz, s elégedetten hunyta le a szemét. Olyan aranyos volt, hogy képtelen voltam nem mosolyogni rajta. Kezemmel a fejét kezdtem simogatni, amit hangos dorombolással díjazott. Tudtam, álomba merült, s lassan én is követtem őt.

Reggel, mikor felkeltem, tudatosult bennem, hogy miért nem hallottam az ébresztőm idegesítő csörgését: hétvége van. Louis viszont nem volt mellettem, se mint macska, se mint ember. Értetlenül keltem fel az ágyból, s kimentem a konyhába. Louis ott volt, épp palacsintával ügyeskedett.

- Hát te mit csinálsz? – néztem szórakozottan, ahogy egy picit kidugott nyelvvel próbálkozik.

- Gondoltam... reggelit csinálok. A Nagypapád elmagyarázta, hogy hogy kell, próbálom neked kivitelezni – tette le a palacsintasütőt, majd félve rám nézett. – Nagyon... nagyon haragszol? – kérdezte félve, mire halványan mosolyogva megráztam a fejem, s közelebb mentem hozzá.

- Dehogy haragszok, Lou. Ami azt illeti, ez nagyon kedves tőled – mosolyogtam, s megöleltem. Rögtön visszaölelt, s nem is engedett egy jó darabig. Átvettem tőle a palacsinta készítését, miközben minden féléről beszélgettünk. Mesélt nekem, ahogy én is neki.

A sok-sok palacsinta kész lett, én pedig megterítettem, s kiraktam néhány finomságot, amit lehet beletenni.

Alig vártam, hogy kiderüljön, mi lesz ebből az egészből!

Teltek a napok, hetek, majd hónapok. Tökéletesen ismertük már egymást, Louis sem volt már annyira félénk, viszont annál nagyobb mókamester. Minden rendben volt, semmi gond nem akadt köztünk.

Egyik éjszaka viszont valami más lett. Megváltozott.

- Harry? – jött ki a fürdőszobából Louis, tisztán, szárazan már.

- Hm?

- Aludhatnék veled? – kérdezte, mire már épp válaszoltam volna, hogy eddig is úgy tett, de bizonytalanul folytatta még. – Mármint, mint ember.

- Persze – mosolyogtam rá, ő pedig befeküdt mellém, én meg rögtön átfogtam a derekát, s magamhoz húztam.  Meglepetten szusszantott, de a fejét a mellkasomra helyezte, s fél karjával ő is átölelt.

Halványan elmosolyodtam. A macskafarka ismét átfogott, jelezve hogy hozzá tartozok. Én sem gondoltam másképp. Elválaszthatatlanokká váltunk, valahogy természetes állapot lett nálunk ez. Különlegesnek tartottam Őt. És...vonzódtam hozzá. Hogy miért? Nem tudom. De a szívem üzent, én pedig nem tudtam harcolni tovább. Louis édesen szuszogott mellettem, én meg lágyan simogattam a dereknál, míg el nem aludtam én is.

Onnantól kezdve minden éjszaka így aludtunk. Ő hozzámbújt, én öleltem.

Egyik este, mikor már azt hittem, alszik már, egyszer csak felült, s kifordult az ágy szélére, s lelógatta a lábát.

- Mi a baj, Lou? – kérdeztem aggódva, s gyorsan mögé ültem, s a meztelen hátára simítottam a kezem. Hirtelen húzódott el, s ahogy felugrott, a fejét a falnak vetette, hogy lenyugtassa magát.

- Nem bírom ezt, Harry – rázta a fejét elkeseredetten, hangja tele volt keserűséggel. Felálltam, de nem mertem ismét megéríteni. – Utálom, ami itt van – bökött a mellkasára, s le a hasára, s felém fordult.

- Mi van ott? – kérdeztem nyugtatónak szánt hangon, de dühösen elfordult.

- Nem tudom! A gyomromban idegesítő dolgok vannak, érzések, de nem tudom, hogy miért! Mintha melegség áradna szét a mellkasomban...mintha égne az arcom! Mi ez, Harry?! Mi a baj velem!? – kérdezte dühös kínnal, nem értve, mi történik éppen.

- Louis, nyugi – nyugtattam. – Szerelmes vagy – mosolyogtam rá kedvesen, nem mutatva, mi is játszik bennem belül.

- Nem, az nem lehetek! – rázta a fejét elhűlve. – Nem lehetek beléd szerelmes! – tiltakozott hevesen, a szívem pedig őrült iramot vett fel, féltem, hogy tudom-e vele tartani a lépést.

- Ugyan miért nem? – kérdeztem halkan, talán meg sem hallotta halk szavaim.

- Mert ostobaság! – állította határozottan, szemében vad tűz égett. Fülei mozogtak, nem nyugodtak egy pillanatra se. – Nem azért vagyok nálad! Nem szabad! Egy ostoba macska vagyok csupán – ült le elkeseredetten az ágyra, arcát a kezébe temette.

- Sokkal több vagy annál, Lou – térdeltem le elé, nem érdekelve, hogy most kisebb vagyok nála. – Ha talán ediggi életedben nem is tehetted, most végre hallgass a szívedre, rendben? – simítottam meg az arcát, amint elértem, hogy felemelje a fejét. Felemelkedtem, s az ajkaimat lehunyt szemmel simítottam az övéire. Azok puhák voltak, sokkal jobb volt az bárminél. Felvette a mozgást, amit kitartóan végeztem, s támasztónak a vállamba kapaszkodott, míg én az ágyra tenyereltem, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom.

- Csak kövesd a mozdulatokat, rendben? – mosolyogtam rá, egy egészen picit válva el tőle, s ismét birtokba vettem az ajkait. Kicsit feljebb tereltem az ágyon, hogy elférjünk, s miután végigsimítottam a felsőtestén, apró puszit hintettem el a nyaka minden pontjára, hogy megtudjam, hol is van a legérzékenyebb pontja. Bár apró sóhajok folyamatosan törtek ki belőle, egy halk nyögés kiszaladt a száján, mikor megtaláltam a megfelelő helyet. Fogaimmal óvatosan megkarcoltam, majd szívni kezdtem, amit különbnél különb hangokkal díjazott.

Mikor visszatértem az ajkához, kicsit elfordult, s átfordítva minket ő csókolta végig a nyakamat, hamar megtalálva az én gyenge pontom. Leutánozva, amit tőlem tanult, kiszívta, majd egy aranyos puszit nyomott rá, reménykedve, hogy mindent jól csinált. Mikor bizonytalanul rám nézett, biztató pillantás volt mindössze a feleletem, mire lejjebb merészkedve a mellkasomat járta be, különböző ponton érintve az ajkával, s kezeivel. Jeleztem neki, hogy nagyon is tetszik, amit csinál, amiért elégedett volt magával.

Ismét átfordultunk, hogy én legyek felül, s melegen rámosolyogtam. Szemében tanácstalanság csapongott, nem tudta, hogy mi fog történni. Kedvesen megszabadítottam az alsójától, ami valljuk be, nem volt könnyű folyamat a barna macskafarok miatt, de sikerült. Egyik kezemmel megtámaszkodtam mellette, míg másikkal a mellkasát simítottam.

- Most, Louis, szeretkezni fogunk – mosolyogtam rá, neki pedig összeszaladt a szemöldöke.

- Az mi? – kíváncsiskodott.

- Ha két ember szereti egymást, tettekkel is bizonyítja. Lehet ezt érzelem nélkül is végezni, pusztán a vágy hajtása miatt, ám mi ketten lágyan fogjuk ezt csinálni – magyaráztam, ő pedig bólintott, jelezve, hogy megértette. – Több esetben így születik a gyerek. De ahhoz egy nő és férfi kell – folytattam.

Én magam is megszabadultam a a boxertől, ami még rajtam volt, s láttam, hogy odalent, Louis szerszáma igencsak akcióképes. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt még nem fedezte fel magán, mint örömforrást. Ujjaimat rákulcsoltam, ő pedig az új ingertől hátradobta a fejét, s nyögött egyet. Miközben a kezemet mozgattam, az éjjeliszekrény fiókjából előhúztam minden szükséges kelléket. Egy pillanatra se hagyva abba a ténykedést, felemelkedtem hozzá, s édes, lágy csókokkal ajándékoztam meg, amit próbált viszonozni, ám neki túl sok volt az inger.

Másik kezemet idő közben belemártottam a tubusba, ami síkosítót rejt, s az ujjamat a bejáratához vezettem.

- Ez egy kicsit fájni fog, de szükséges, rendben? – kérdeztem, ő pedig bólintott, de szeme szorosan össze volt zárva, hogy jobban érzékeljen mindent, ami éri. Egyből el kezdtem tágítani, a másik kezem még mindig a hosszán mozgott. Folyamatosan tágítottam, majd mikor késznek nyilvánítottam, magamra húztam az óvszert, s a bejárathoz igazítottam.

- Kezdetben egy kicsit talán fájni fog, de ne aggódj, elmúlik hamar, élvezni fogod – adtam egy lágy csókot neki, ő pedig rám mosolygott, s bólintott. Óvatosan hatoltam bele, ő pedig a kezével a karomba markolt, szemeit összezárta.

- Mindjárt jobb lesz, szívem, ne aggódj – adtam puszikat a nyakára, a mellkasára, s a kulcscsontjára. Mikor láttam, hogy a fájdalom nagyjából elmúlt az arcáról, megmozdultam, s a lehető legnagyobb gyönyört szerettem volna neki okozni. Intenzívebbé váltak a lökések, ő pedig ezt hangos nyögésekkel viszonozta. Egy ügyetlen csókot adtam az ajkaira, s lassan megéreztem, nem kell sok.

- Harry – nyöszörögte, én pedig rájöttem, hogy azt akarja elmondani, hogy el fog menni.

- Csak engedd ki – suttogtam a fülébe, mire megint felnyögött, s elélvezett, aminek hatására én sem tudtam tovább tartani. Kihúzódva belőle kidobtam az óvszert, s fáradtan dőltem bele az ágyba, Louis mellé.

- Hogy érzed magad? – kérdeztem, ahogy végigsimítottam a mellkasán, mire hozzám bújt, s a fejét a mellkasomba fúrta.

- Ilyet még sosem éreztem. Fantasztikus volt – mondta könnyedén, s ásítva próbált még közelebb férkőzni hozzám.

- Ennek nagyon örülök – mosolyogtam rá szeretetteljesen.

- De most mi lesz velünk? Úgy értem... továbbra is maradhatok? – nézett félve, mire összevontam a szemöldököm.

- Miért ne maradhatnál? – kérdeztem értetlenül, nem értve, hogy mire gondolhat vajon.

- Hát... erre kellettem, nem igaz? A Nagypapádon kívül minden „gazdám”-nak kellett valami, amit miután megkapott, kidobott az utcára, vagy továbbadott másnak – suttogta elkeseredetten. Egy pontot kiválasztott a plafonon, teljesen elhúzódva tőlem. – Vagy több ilyet is akarsz? – nézett rám, mint aki már beletörődött a sorsába.

Elszörnyedve hallgattam, amit mondott, kétségbeesetten meg akartam nyugtatni.

- Louis, ne légy bolond! – szóltam rá egy kicsit mérgesen talán. – Nem azért feküdten le veled, hogy kielégüljenek a vágyaim, hanem azért, mert szeretlek! Azt hittem, hogy Te is akarod! – mondtam, ő pedig csak elfordította a fejét.

- Mit számít, hogy én mit akarok? – kérdezte halkan.

- Nekem mindennél többet – ültem fel, s gyengéden magam felé fordítottam a fejét. – Louis, nem kihasználni akartalak, hanem örömet okozni – suttogtam neki halkan, az ajkaira. – Nagyon sokat jelentesz nekem, érted? – döntöttem a homlokomat az övének.

- Köszönöm, Harry – suttogta, s most ő maga emelte fel a fejét egy csókért, amit természetesen nem utasítottam vissza.

- Maradj velem mindig, rendben? – kértem halkan, mikor elváltunk.

- Nagyon szeretnék – bólintott, én pedig elmosolyodva újra, meg újra apró csókokkal illettem tökéletes ívű száját.

Mikor a fejét a mellkasomra helyezte, s átölelt még a macskafarkával is, tudtam, ő is hozzám tartozik. Egymásé vagyunk.