You need me tonight to make it easy

Hi Guys :)

Új történettel érkezem, és bevallom, ilyen hosszút még sosem írtam, erre igazán büszke vagyok. 

Aki szemfüles volt, észrevehette, hogy az Above the clouds-ban Louis megtisztította a földet, az In the darkness there's light-ban együtt a vizet, akkor épp itt lenne az ideje, hogy Harry a levegőt uralja. Tehát ez a három történet egy "csokorba" tartozik.

Lenne egy kérdésem: Hányan vagytok Larry shipperek? Kíváncsi vagyok, hogy mennyi igény van itt Larry történetre, amiket Narrysként ugyan, de szívesen írok. Szeretném, ha jeleznétek nekem, hogy aszerint gondolkozzam a további történeteken.

Jó olvasást ehhez a történethez!

xoxo Lora  

 

You need me tonight to make it easy

Ilyen voltam és én nem bántam. Ha akartam se tudtam volna változtatni azon, aki voltam. 17 éves voltam csupán, volt egy szerető édesanyám, aki természetesen mindenről tudott. Én jól éreztem magam a bőrömben, senki se tudott arról, hogy mi, illetve ki vagyok. Láttak egy maszkot rajtam, melyet az iskolában viseltem, és senkinek sem mutattam meg az igazi arcom. Magam sem tudom miért, ez így maradt. A középiskolában én voltam a menő, akinek a társaságát keresték. Aki ugyan éltanuló volt, de kisugárzása, valamint a kinézete miatt az összes lágy az ő nevét sóhajtozta. A maszk nem engedte, hogy elmondjam, megmutassam, ki is  vagyok valójában: tulajdonképpen egy bohóckodó, nevetős kamasz, aki próbálgatja a szárnyait ebben a világban. Mint mindenki más. Mégis az iskolában nem nevettem, flegma voltam, ám sosem tiszteletlen. Keveset beszéltem, kizárólag akkor szólaltam meg, mikor az szükséges volt. Igaz barátom nem igen volt, csupán egy, aki tökéletes ellentétem volt, már amikor az iskolában voltunk: Nevetős, vicces, aki sokat fecseg, mindenki szereti azért, amilyen. Mert őszinte, kedves és olyan, mint egy lelőhetetlen duracelnyuszi. A lehető legjobb értelemben. Niall Horan a neve, szőke hajú kék szemű. Talán ő ismer igazán, előtte gyenge az álcám, néhány titkot rábízok, amiket tényleg megtart, nem ad tovább. Igaz barát.

De az igazi titkot senki nem tudja. Nincs ki átlásson rajtam, aki belém lásson, hogy megmondja, ki is vagyok igazából. Magam sem tudom, hogy miért, hogyan, de különleges képességeim vannak. Szárnyalok, legközelebbi bizalmasaim a repülő madarak: sasok, gólyák, fecskék, s kis cinegék. Nincs szárnyam, egyszerűen csak megtörténik. Nem kértem, de ezt kaptam.

Szerencsére anya remekül kezeli, sokkal inkább büszke, minthogy azt mondja, elrontott gyerek vagyok. Tulajdonképpen egész jól megvagyok így. Nem panaszkodhatom.

 Állatokat gyógyíthatok, ha szeretnék, s felrepülhetek messzire, rám nem hatnak a fizika ostoba szabályai. Az univerzum számomra nem elérhetetlen, bármikor odamehetek, ha szeretnék. Nem érzem ott a hideget, ugyanúgy lélegzek, mint a Földön. Ha magam alatt vagyok, nem teszek mást, mint repülök, messzire, akár a szél. Mintha én is az lennék. Érzem, amit ő érez. Számomra a levegő nem oxigén, széndioxid és egyéb kémiai anyagok egyvelege, nem egy gáz csupán. Hanem valami, ami érez, gondolatai vannak, saját akarattal rendelkezik. Ilyenkor különlegesnek érzem magam, valaki olyannak, aki számít valamit ebben a világban. Elkiabálnám a világnak, mennyire boldog vagyok ilyenkor, de nem teszem. Nem tehetem.

***

-Harry, Harry gyere gyorsan!  - hallottam meg Niall sürgető hangját, ahogy felém rohant az udvaron.

- Mi történt? – kérdeztem aggódva.

- Mindjárt elmondom, csak gyere már! – ragadta meg a kezem, s húzni kezdett végig az udvaron. – Van egy új srác, és mindjárt halálra verik a szerencsétlent. Nem áll le, csak Te segíthetsz. Muszáj, különben itt bajok lesznek – sürgetett, ez pedig elég rosszul hangzott. Ekkora idiótákat. Már saját erőmből futottam, ahogy bírtam, s mikor megláttam a jelenetet, teljesen elborzadtam.

- Brad, engedd Őt el! – kiáltottam rá, mire megállt a mozdulatban, s egy durva mozdulattal a földre lökte a srácot. Mindenhol vérzett, nem látszott ki a sok sérüléstől.

- Ez nem a te dolgod, Styles! – mondta a haragtól eltorzult arccal.

- Brad, mit ártott ő neked? Hagyd békén, menj innen! – szóltam rá erélyesen, mire megvillant a szeme. A körénk gyűlt tömeg félve várta a végkifejletet, fogalmuk sem volt, hogy ebből mi fog kisülni.

- Te nekem nem parancsolgathatsz! – kérte ki magának. – Azt csinálok, amit akarok, ebbe nincs beleszólásod. Nem tetszett a képe, hát csinosítottam rajta. Tán baj? – vigyorgott gonoszan. – Egy rossz buzi, nem kell ő a világnak – állította, nekem pedig ezzel be is telt az a bizonyos pohár. Különös képességemnek köszönhetően egy szempillantás alatt szüntettem meg az 5 méter távolságot, s lendületből egy vastag fához préseltem, ami mellette állt.

- Ha még egyszer meglátlak a közelében, esküszöm kinyírlak, megétetted!? Jól tanuld meg, hogy kivel hogyan beszélsz, különben nem menekülsz. Egy félresikerült csótány vagy, az ilyenek nem kellenek a világnak. Most pedig takarodj, és kerülj el minél messzebb, ha jót akarsz magadnak. Engem és a fiút is – sziszegtem neki, és láttam a fején, hogy igazán kevés oxigént kap. Mindenki hallhatta, síri csend ült a diákok közt.

- Azt mondtam takarodj! – kiáltottam rá utoljára, s messzire löktem. Fülét-farkát behúzva menekült el, én pedig nem foglalkozva senkivel a fiúhoz mentem.

- Húzzatok arrébb! – dörrentem a tömegre, s leguggoltam a reszkető testhez.

- Hé, nem lesz baj – mosolyogtam rá kedvesen, magam sem tudom, hogy miért voltam ilyen nyílt neki. A véres, izzadt tincseit kisöpörtem az arcából, ő pedig nehezen ugyan, de feltárta gyönyörű kék szemeit. – Mindjárt itt a segítség – suttogtam, de tudtam, magam is meggyógyíthatnám, ha nem lenne ekkora tömeg. Reszketegen bólintott, szemében kicsi félelem vegyült a bizalommal. Egyelőre harcolt a kettő egymással, de idővel minden elválik.

- Utat! Utat! Itt a mentő! – jött ki az igazgató eloszlatva a tömeget, s valóban érkezett szirénázva a kocsi.

- Vele megyek, igazgató úr – néztem bátran a szemébe, nem fogadtam el nemleges választ. Az igazgató tudta ezt, s egy sóhajtással bólintott.

- Vigyázzon rá, Mr Styles – kért, én pedig felszálltam a kocsiba, mint egy kísérő, s megfogtam a srác kezét. Láttam ijedt tekintetét, azt se tudta igazán, hogy mi történik, de tudtam, hogy én biztos pontot jelentek neki.

A kórházban egyből elvitték, hogy ellássák őt, én pedig türelmesen ültem, hogy mikor mehetek be hozzá. A nevén gondolkoztam, amit nem is olyan rég mondott el egy ápolónő. Louis. Louis Tomlinson. Sokáig agyaltam a kifejező tekinteten, ami teljesen magával ragadott, sose láttam még ahhoz foghatót.

- Harold Styles? Bemehet a beteghez – szólt ki az egyik ápoló, s az utolsó dolgokat elvégezve lelépett, hogy a többi beteggel foglalkozzon.

- Szia – léptem be halkan hogy semmiképpen se ijesszem meg, s mosolyogva néztem rá. – Jobban vagy? – kérdeztem, bár láttam, hogy mennyire kába a belé diktált gyógyszermennyiségtől. Sokkal hatékonyabban meg tudnám őt gyógyítani, ha nem itt lennénk, hisz furán venné ki magát egy varázslatos felépülés ilyen rövid idő alatt. Így kénytelen vagyok nézni, ahogy mérget diktálnak bele.

- Köszönöm – bólintott, hangja varázslatos volt, de nem mert rám nézni. – Ezt is, meg, hogy... hogy megmentettél – csuklott el a hangja, valószínűleg elképzelte, hogy mi lett volna, ha nem érek oda időben.

- Nincs okod hálára, igazán. Bárki megtette volna, aki nem olyan idióta, hogy néz, mint a hülye – húztam el a számat visszaemlékezve a sok marhára. Ő csak bólintott, de még mindig nem emelte fel a fejét.

- Louis... miért nem nézel rám? – léptem közelebb az ágyhoz, s kedvesen megfogtam a kezét.

- Én... nem akarom, hogy láss. Te... menő vagy – suttogta, a hangja remegett, s éreztem, hogy legszívesebben csak elhúzná a kezét az enyémből.

- Engem nem érdekelnek a rangsorok és egyéb hülyeségek. Szeretném látni, hogy jól vagy-e – mondtam komolyan, ő pedig reszketegen bólintott, s lassan felemelte a fejét. A sebeket szépen fertőtlenítették, de a zúzódásokkal nem igazán tudtak mit kezdeni. Szeme viszont csillogott, igazán tetszett.

- Hol fáj nagyon? – kérdeztem aggódva, mire zavartan rám nézett.

- A hasam meg a bal karom – mondta, én pedig bólintva a karjára helyeztem a szabad kezem. Koncentráltam, s igyekeztem enyhíteni a fájdalmát. Láttam, ahogy megkönnyebbülten hunyja le a szemét, majd mikor a fájdalma elmúlt, érdeklődve, kíváncsian felnézett rám. Épp mondani akartam valamit, de alig észrevehetően megráztam a fejem, s a hasára helyeztem a kezem. Ott is megismételtem a műveletet, és megéreztem, hogy a végén egy kicsit megremeg.

- Jobb? – mosolyogtam rá kedvesen.

- Igen, de... hogy csináltad? – kérdezte döbbenten, mire halkan felnevettem.

- Azt mondják egy kedves, emberi érintés sok mindent enyhít. Most prezentáltam – hazudtam, bár nem éreztem miatta jól magam. De enyhíteni kellett a fájdalmán, nem bírtam látni azokat a grimaszokat, amikor akkor mutat, ha megmozdul. Van benne valami különleges, amit nem tudok hova tenni.

- Köszönöm... de nem értelek. Miért segítettél? Miért...miért? Hisz elmondta, hogy mi vagyok – hajtotta le a fejét, kezét kihúzta az enyémből, inkább a takarót kezdte el nézegetni.

- Mert senki sem érdemel ilyet. Könyörgöm, majdnem megölt téged! – háborodtam fel egy pillanatra, de mikor összerezzent, visszavettem a hangomból. – Csak nem akartam, hogy szenvedj. Természetes, hogy ott segítek, ahol tudok – simogattam meg az arcát. Nem tudom miért, de szükségem volt a puha bőre érintésére. Annyira vonzott magához! – A szüleid jönnek érted majd? – kérdeztem tőle lágyan.

- Nincsenek szüleim – mondta hideg hangon, mire megmerevedtem.

- Sajnálom. Megengeded, hogy hazavigyünk mi? Amíg felépülsz – mondtam, mire felkapta a fejét.

- Tessék? – nézett döbbenten.

- Figyelj, amint kiengednek innen, haza nem mehetsz. Ápolásra szorulsz. Szeretném, ha addig hozzánk költöznél. Anya is nagyon szívesen látna – mondtam kedvesen, ő pedig megrettenve nézett rám.

- Én nem hittem, hogy te ilyen vagy – rázta a fejét döbbenten, mire elmosolyodtam. Az elmúlt két órában valóban többet mosolyogtam mint az iskolaidő alatt bármikor, és sokkal nyitottabb lettem. De csak miatta.

- Amennyiben ezt pozitív dologként mondod, örülök. Sokan nem tudják, hogy ki vagyok valójában – vontam vállat egyszerűen. – És nem szeretném, ha neked rossz lenne – mondtam végül. – De persze nem kényszerítelek semmire, mindössze szeretném, ha minden rendben lenne veled – néztem komolyan, ő pedig bólintott.

- Azt hiszem, nincs más megoldás – bólintott.

Egész idő alatt mellette voltam. Az ápolók nem tudtak kirángatni mellőle. Szerettem volna, ha valamennyire felenged, hogy ne érezze kényelmetlenül magát a jelenlétemben. Annyira nem sikerült, de már nem tartott tőlem, rájött, hogy nem akarom én őt bántani. Elég hamar búcsúznom kellett, hisz lejárt a látogatási idő. Természetesen előtte elkértem a telefonszámát, hogy majd tudjam értesíteni, ha megérkeztem, hisz mondtam neki, hogy minden nap suli után benézek hozzá. Egy hetet kell bent lennie.

- Aludj jól – simítottam meg a karját kedvesen, direkt úgy, hogy közben az energiám a fájdalmait enyhítse.

- Te is, Harry – mosolyodott el a nap folyamán először, én pedig eleget tettem az ápolóknak és leléptem.A szél még utánam hozta a megkönnyebbült sóhajukat.

Hazaérve szembesítettem anyut a helyzettel, aki természetesen egyből beleegyezett, hogy velünk legyen Louis, amíg felépül.

- Persze, szívem. Csak óvatosnak kell lenned, tudod – nézett rám aggódva.

- Tudom, anya – bólintottam. – Most megyek, megírom a házim – adtam egy puszit az arcára hálásan, mire elmosolyodott.

- Szólok, ha kész a vacsora – simította meg az arcom, én pedig bólintottam, s felrepültem a lépcsőn. Egyre többet csinálom ezt mostanában, sokkal könnyebb és izgalmasabb, mint járni.

Mikor mindennel készen lettem, a vacsora még nem volt készen, így unatkozva ültem az ablakomba, ami a kertre nézett. Nem féltem a magasságtól, hisz imádtam, tudtam, hogy nem esnék le. Viszont a friss levegő, a madarak társasága megnyugtatott. Már igazán hűvös volt, most értünk bele a Decemberbe, de még neme esett le az első hó. Két hét múlva pedig karácsony. Hitelen ötlet vezérelt, mikor a kezembe vettem a telefonomat.

„Alszol? xx Harry” – írtam az üzenetet Louis-nak.

„Nem, nem tudok aludni” – Tudtam, hogy nincs a szobájában senki, ott egyedül van, így úgy döntöttem, hogy felhívom.

- Szia – szóltam bele, mikor felvette.

- Szia, Harry. Meglepett, hogy hívtál – vallotta be kissé félénken.

- Miért? – mosolyogtam magam elé, a madarak pedig, akik remekül elszórakoztak eddig a vállamon és a párkányomon, kíváncsian felém fordultak.

- Engem nem szoktak hívni – mondta, egy pillanatig pedig kínos csönd állt be közénk.

- Hát akkor szokj hozzá, mert én foglak – közöltem vele vigyorogva, mire halkan felkuncogott.

- Hálás vagyok érte, mert nagyon unalmas itt egyedül. Még a tv se működik – mondta.

- Vigyek be valamilyen könyvet? Még reggel beszaladhatok iskola előtt. Milyet szeretnél? Meg viszek teát, ami tuti segít! – lelkesedtem be. Nincs családja, nincsenek barátai. Csak én vagyok, aki elláthatja ilyenekkel. – Meg, ha ideadod holnap a lakáskulcsod, viszek be neked ruhát – javasoltam, de nem akartam, hogy azt higgye, kihasználnám és tönkretenném a házát, vagy hasonló.

- Rendben – mondta csöndesen. Hallottam, hogy anya kiált, hogy kész a vacsora, így mennem kellett.

- Kész van a vacsora, mennem kell. Ha este végképp nem tudsz aludni, mindenképpen hívj fel, rendben? Én biztos ébren leszek – mondtam kedvesen.

- Rendben. Jó étvágyat! – mondta, én meg letettem a telefont. Nagyon kedves srác volt, igazán szimpatikus.

Az este már nem hívott, így reggel, mikor felkeltem, kipihenten öltöztem fel, szedtem össze egy táskába pár cuccot, amit be tudok neki vinni, majd elindultam. Szerencsére másnap nem volt iskola, de tudtam, hogy az időmet a kórházban fogom tölteni.

- Jó reggelt! – léptem be, mikor a szoba ablakánál megnéztem, hogy fent van- e már.

- Szia, Harry – nézett rám.

- Hoztam pár könyvet, játékot, magazint és hasonlót – mosolyogtam rá, s kipakoltam az említett tárgyakat az ágya melletti kis szekrényre, majd előhúztam a termoszt, amiben a tea rejlett. Tényleg segít, ezerszer jobban, mint az ostoba gyógyszerek.

- Köszönöm – bólintott hálásan. – A kulcs a táska zsebében van – mutatott a ledobott táskára, ami a suliban is nála volt, én pedig kivettem a kis tárgyat, s megvártam, míg lediktálja a címet. Elmondta, hogy mi mindent hozzak, én pedig felírva azokat a telefonomba bólintottam. Örültem, hisz úgy tűnt, hogy kezd bennem bízni, noha tudtam, ez az érzés elég törékeny még.

- Rendben, suli után jövök. Tegnap beszéltem anyával, süt neked sütit délutánra – kacsintottam, mire elpirult.

- Miért? – kérdezte bizonytalanul.

- Mert nem lehet kórházban lenni süti nélkül! Hidd el, anya sütije mindenre megoldás! – nevettem fel halkan, majd megsimogatva a karját elindultam a suliba. Szívesebben repültem volna, hisz sok ideje nem volt már lehetőségem úgy igazán, de tudtam, hogy hamarosan pótolhatom végre.

- Csá, haver, mi helyzet a sráccal? – csapódott a suliban rögtön mellém Niall, én pedig ösztönösen felvettem az álcám, de mikor a szőke fürtök tulajdonosára néztem, megenyhült az arcom.

- Jobban van. Egy hétig tartják bent – magyaráztam, ő pedig bólintott.

- A szülei... – kezdte volna, de közbevágtam.

- Nincsenek neki, ha kiengedik, hozzánk jön – mondtam gyorsan, mire nagy meglepődésemre megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ennek örülök. Egyik nap bemehetek veled hozzá? Megnézni, hogy mi a helyzet vele – kérdezte, mire halványan rámosolyogtam.

- Persze. Ez kedves tőled – mondtam, ő pedig felnevetve fél karral átölelt.

- Tudod milyen vagyok – vont vállat vigyorogva. – A srác biztos jófej, ha téged is megnyert. Látom rajtad – kacsintott, mikor látta értetlen fejem.

- Egyébként Louis a neve – mondtam, ő pedig bólintott. Épp odaértünk a teremhez, így beülve kezdődhetett is a nap.

Az egyik óráról elkért az igazgató, hogy megkérdezze, mi is történt pontosan, és, hogy mi a helyzet Louis-val, én pedig készségesen válaszolgattam neki.

Az iskola után gyorsan hazamentem, fogtam a doboz sütit, egy táskába raktam, majd Louis kulcsát fogva elszaladtam a megadott címre, és összeszedtem a szükséges cuccokat. Hamar a kórházhoz értem, s hallottam az ápolók sóhajait, de nem tudták elrejteni az apró mosolyukat. Örültek, hogy Louis-nak végre van társasága.

- Hé, szia, Louis! – nyitottam be hozzá, s leraktam mellé a táskát. – Mindent elhoztam, és a süti se maradt ki – nyújtottam felé a dobozt, mely tele volt az anya-féle csokis sütivel.

- Köszönöm, Harry – hajtotta le a fejét kicsit vörösen, amiből sejtettem, hogy nincs ehhez hozzászokva.

- Ugyan, nincs semmi, amit meg kéne köszönnöd – mosolyogtam, s leültem az ágya melletti székre. Láttam, hogy fájdalmai vannak, de jobban volt, mint tegnap.

- Harry, kérdezhetek valamit? – nézett rám azokkal a gyönyörű kék szemeivel, én pedig mosolyogva bólintottam.

- Akkor, ott, hogy kerültél oda? – kérdezte utalva arra az...incidensre utalva.

- Niall szólt, hogy baj van, és mutatta az utat – vontam vállat egyszerűen.

- A szőke, kék szemű? – nézett felhúzott szemöldökkel.

- Ő lesz az – nevettem.

- Át tudnád neki adni, hogy köszönöm? – kérdezte, de én csak a fejem ráztam.

- Valamelyik nap bejön, hogy megnézze, hogy is vagy. Majd te el tudod neki mondani – mosolyogtam rá lágyan, ő pedig félszegen bólintott.

Aznap nem sokat voltam nála, mert jött egy orvos, hogy mindenféle hülye vizsgálatot csináljon, így elbúcsúzva tőle hazamentem, hogy megírjam a házim. Mivel nem volt sok dolgom utána, lementem anyához.

- Figyelj, nem gond, ha elmegyek egy kicsit repülni? Nagyon rég voltam már fent – húztam el a számat, anya pedig bólintott.

- Menj csak, de ne maradj sokáig – simította meg az arcom, én pedig boldogan adtam egy puszit az arcára, és már otthon sem voltam. Elszaladtam a parkig, ahol már senki sem volt, s az egyik fára felröppenve készültem felszállni. Mellém madarak szegődtek, izgatottan rázogatták a szárnyaikat: tudták, hogy mi fog következni: verseny.

Boldogan szálltam fel, s mint a szél, repültem egy szántóföldig, messze a várostól. Az ég szürkülni kezdett, hamar sötét lett. Ez engem nem zavart, kitűnően láttam sötétben is.

Felrepültem az első felhőig, átrepültem rajta, majd körbe-körbe szálltam, nem törődve azzal, ami a szilárd talajon van, ami ott vár. Szívesebben mentem volna magasabbra is, de nem tettem, inkább a kórházat céloztam meg. Tudtam, hogy engem nem látnak, hisz volt egy olyan jó képességem is, ami láthatatlanná tett. Mikor benéztem a megfelelő ablakon, láttam, hogy Louis alszik már. Kinyitottam az ablakot, bemásztam a meleg kórterembe, s odaléptem a nyugtalan testhez. Nyugtatólag megsimítottam a homlokát, de nem használtam semmit, csupán megérintettem. Sejtettem, hogy nem sok része volt életében ilyesfajta gondoskodásban, így csupán ennyi is elég neki. Arca kisimult, újra békés lett. Elmosolyodtam, s egy puszit adtam az arcára, de nem fedtem fel magam. Mosolyogva mentem ki az ablakon, becsuktam az magam után, s leszálltam a magas épületről. Felültem egy fa egyik ágára, s a sötétségből figyeltem a várost. Onnan fentről minden szebbnek tűnt, minden jobb, békésebb volt. Mikor úgy éreztem, elég volt, hazaszálltam, s fázva mentem be a jó meleg házba, ahol anya még pakolgatott, de láttam, hogy alváshoz készülődik.

- Jó éjt, Harry – mosolygott, én pedig viszonozva a gesztust felszaladtam a szobámba.

***

Az egy hét gyorsan elröppent, Niall és Louis pedig egész jól összeismerkedtek. Itt volt az idő, hogy a kórházból kiérve beszállva a kocsimba hazamenjünk.

- Nem bánod, hogy hozzánk jössz? – néztem rá egy kicsit aggódva, ahogy beindítottam a motort.

- Hogy bánnám, Hazza? – nevetett, én pedig szintén elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy már cseppet sem feszeng a közelemben, hogy végre teljesen megnyílt nekem. Nem félt, vagy hasonló. Péntek volt, másnap semmi iskola, tehát volt okunk örülni.

- Ja, anyu palacsintát csinál otthon a tiszteletedre – mosolyogtam rá, s eközben elindultunk.

- Sose láttam még, de imádom azt a nőt – nevetett, én pedig erre elvigyorodtam.

- Hamarosan látod már.

Sóhajtva parkoltam le a ház előtt, s megfogva Louis táskáját, amiben mindent elhoztunk, kiszálltam.

- Itt is vagyunk – mutattam körbe ő pedig mosolyogva bólintott. Bementünk, anya pedig egyből elénk jött.

- Sziasztok, fiúk! – nézett szeretetteljesen, s előbb engem, majd Louist ölelte meg, aki nem igazán tudott ezzel mit kezdeni, hisz ilyenben még nem volt része.

- Öhm... Jó napot! – köszönt illedelmesen, anya meg csak nevetve a fejét csóválta.

- Ugyan, Louis, Anne vagyok – mondta, kedves barátom pedig bólintott. – Pakoljatok le, aztán gyertek, mert kész a palacsinta – kacsintott, én pedig mosolyogva megfogtam Louis karját és elkezdtem felfelé húzni. Bevezettem a szobámba, s rámutattam az ágyra.

- Nos, ott fogsz Te aludni. Én pedig ott – mutattam az ágy mellé kialakított alvóhelyre.

- Én igazán nem akarlak a helyedről kitúrni – rázta a fejét, de én csak nevettem.

- Nekem tökéletes ott - néztem rá megnyugtatóan, s kedvesen megsimítottam az arcát. Szerettem érezni a bőre puhaságát, ráadásul ilyenkor mindig elpirulva lehajtotta a fejét és zavarba jött. Én persze ilyenkor remekül szórakoztam.

- Lemegyünk? – kérdeztem halkan, mire csak bólintott.

Míg fürdött, én gyorsan megnéztem az orvosi papírjait, amit majd a suliban is le kell adni, így megnézhettem az adatait is. Csodálkozva láttam, hogy egy hét van a szülinapjáig, egészen pontosan annyi, amennyi karácsonyig. Gondolatban már tervezgetni kezdtem az ajándékokat, ami megfelelne neki, de úgy döntöttem, hogy majd később agyalok rajta.

Elgondolkodva nyitottam ki egy kicsit az ablakom, még a hideg ellenére is, hisz imádtam a szelet. Az nekem nem volt hűvös, a szobába beérve a szellő is meleg lett, én pedig tudtam lógatni a lábam.

- Jesszusom, Harry, megőrültél!? Gyere vissza! – ijedt meg Louis beérve a szobámba, én pedig elegánsan beugrottam a szobába.

- Haha, bocsi, sokat szoktam ott ülni – vigyorogtam kínosan.

- És ha leesel? – Szeme szúrós volt, amin jót derültem, jól esett, hogy aggódott értem.              

- Sose estem még le, pedig mióta itt lakunk, ott ülök. Nem lesz semmi bajom – ráztam a fejem mosolyogva, és egy imádott, kíváncsi cinege akkor látta a megfelelő időt, hogy beröppenjen. Fáradtan sóhajtottam, s kinyújtottam a mutató ujjam, hogy szokásához híven rászálljon.

- Oh, igen, bemutatom a kedves vendégünk. Ő itt Perci – mutattam a cinegére, aki kritikus szemmel szemezett Louis-val.

- Miért van egy madár a szobádban!? – nézett rám döbbenten, mire elvigyorodtam.

- Ellenállhatatlanságom és sármom az állatokra is kiterjed – vigyorogtam, mire hitetlenül felnevetett. – A madarak kedvelnek valami miatt, így sokat vannak erre – vontam vállat végül, ő pedig megértően bólintott.

- Annyiszor okoztál már nekem meglepetést, hogy ezen sem tudok fennakadni már – rázta a fejét szórakozottan, mire léptem egyet közelebb hozzá.

- Oh, tartogatok még számtalan meglepetést – vigyorogtam, s Perci-t felé nyújtottam. – Rajta, ismerkedj meg vele! – biztattam, mire kissé megilletődve kinyújtotta az ujját, a kis barátom pedig bármiféle félelem nélkül lépett át Louis-ra. Mosolyogva mentem el zuhanyozni, miközben azon gondolkoztam, mennyire megváltoztam. Csak Louis miatt. Én is megnyíltam, szerettem húzni az agyát és nem gondoltam többé a mások véleményére. Bár rossz volt a sok hazugság, tudtam, hogy talán egy nap beavatom a titkomba.

Mire visszaértem, az ablak be volt csukva, Perci is elment már, Louis pedig az ágyban ülve olvasgatott egy regényt. Rámosolyogtam, és az ágy mellé feküdtem. Egy kicsit még a neten nézelődtem, majd mikor láttam, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét, lekapcsoltam a villanyt.

- Jó éjszakát, Louis – mondtam mosolyogva, s láttam, hogy ő is mosolyog.

- Neked is, Harry.

***

A hétfő nem indult zökkenőmentesen. Reggel, miután felkeltünk, és lementünk reggelizni, anya már nem volt otthon, hisz elment dolgozni, mi pedig miután összekészültünk, elindultunk a suliba. Nem tetszettek Louis arcán az ottmaradt zúzódások, színes foltok. El akartam őket tüntetni, de nem tehettem, hisz azt nem bírtam volna kimagyarázni. Néha még fájdalom nyílalt a hasába ugyan, de ettől eltekintve jól volt. Az iskolába beérve Louis lehajtotta a fejét, s éreztem, ahogy ösztönösen közelebb mozdul hozzám. Fél karral átöleltem, hogy megnyugtassam, s ahogy a folyosón sétáltunk, láttam Brad-et egy ostoba talpnyalójával.

- Nézd már, Styles-nak barátnője van – hallottam meg, bár normál ember nem hallotta volna. De én nem voltam az. Hirtelen torpantam meg, s elengedve Lou-t, felé fordultam rezzenéstelen arccal, ami tudtam, sokkal ijesztőbb, mint bármi más.

- Nem értettem, mit mondtál, Brad – néztem fenyegetően, ő pedig elkerekedett szemmel, ijedten emelte rám a tekintetét.

- Én... – kezdte volna félve, de közbevágtam.

- Kérdeztem valamit! – dörrentem rá, mire ijedten rezzent össze.

- Semmit – rázta a fejét, mire idegtépően lassan közel léptem hozzá.

- Melegen ajánlom, hogy ne is mondj semmit, különben nem fogom vissza magam – sziszegtem neki egész közelről. Mindenki minket nézett, ő pedig meghunyászkodva bólintott. – Azt hiszem, tartozol Louis-nak valamivel – léptem arrébb, s láttam, ahogy szemébe harag gyúl, ám azt egyből felváltotta a félelem.

- Sajnálom – mondta halkan.

- Nem értettük sajnos – néztem jelentőségteljesen, ő pedig már remegett.

- Sajnálom! – mondta hangosabban, Louis pedig bólintott.

- Örülök, hogy találkoztunk – mosolyogtam rá, de tekintetem figyelmeztető volt továbbra is. A kíváncsi és félő tekintetek társaságában sétáltam vissza Louis-hoz, aki mellett Niall állt csodálkozva.

- Haver, ez nagyon állat volt! – tört ki belőle, mire elnevettem magam.

- Kösz – biccentettem vigyorogva, mikor beértünk a terembe. Igen, Louis az osztálytársunk volt. Hogy eddig miért nem vettem észre, magam sem tudom, de eleve most érkezett, tehát, annyira nem is meglepő. Holnap volt az utolsó napunk, hisz utána szünet volt az iskolában a karácsony miatt. Mi jól megvoltunk aznap, az ünnepek miatt az iskolában sem tanultunk sokat már, így viszonylag laza napunk volt. Kellett is a pihenés, hisz még ha nem is tudtuk akkor még, valami nagy következett!

Karácsony este már nagy izgalom volt nálunk. Napközben Louis és én karácsonyfát díszítettünk, ajándékot csomagoltunk és hasonló, hogy másnap reggel azokat oda tudjuk adni egymásnak, anya pedig csinálta az ünnepi vacsorát, valamint a kimaradhatatlan csokis süti is készen lett. Előre örültem, hisz tudtam, hogy Lou még csak nem is sejti, hogy tudom a születésnapja időpontját. Már igazán izgatott voltam, be voltam zsongva, ami eddig nem nagyon volt jellemző rám, de anya csak mosolygott, Louis pedig inkább aggódott, hogy túlpörgök. Niall is átjön hozzánk holnap, őt is megajándékozzuk, csak a napja nagy részét a barátnőjével tölti majd. Louis-nak terveztem a legnagyobb ajándékot. Úgy terveztem, hogy születésnapjára felköszöntöm aznap este, másnap pedig ajándékozásnál szintén... csak kicsit nagyobb ajándékkal. Értékesebbel. A vacsora jó hangulatban telt, anya szinte fiaként kezelte Louis-t, aki ugyan már felnőtt volt, mégis örült, hogy ilyet tapasztalhat. Mi is nagyon közel kerültünk egymáshoz, a bizalmába fogadott, megtudtam, hogy a szülei meghaltak mikor ő 6 éves volt, azután pedig árvaházba került, s mikor kikerült onnan, a ráhagyott pénzből saját lábra állt. Így került hozzánk az iskolába.

Miután vacsora után anyával is beszélgettünk, felmentünk, de nem kellett törődni a zuhanyzással, hisz azt napközben már elvégeztük. Felült az ágyra, én pedig követtem őt, s lenyúlva, a párnám alól előhúztam a dobozt, amit felé nyújtottam.

- Mi ez,  Harry? Holnap lesz karácsony – nézett rám zavartan, mire lágyan rámosolyogtam.

- Ma viszont születésnapod van – nyújtottam közelebb, ő pedig meglepetten fogadta el.

- Te tudod, hogy mikor van a születésnapom? – nézett csodálkozva, s látva az arcom elpirulva bólintott. – Köszönöm szépen – mondta az érzéseivel küszködve, én pedig ösztönzően mellé ültem, s a kezem a hátára vezettem.

- Rajta, nyisd ki! – mosolyogtam, ő pedig egy aprót sóhajtva igyekezett levenni a csomagolópapírt a dobozról. Felnyitva a tetejét meglátta, hogy mi is rejt az. Elgondolkozó mosollyal húzott elő belőle egy gravírozott kulcstartót, amire az volt írva, hogy „Barátok”.

- Köszönöm, Harry – tette le maga mellé, s felém fordulva szorosan megölelt. Ilyen hosszú, sokáig tartó ölelésünk nem volt, csupán egy- egy baráti hátba veregetés vagy hasonló. Nagyon jól esett tartani őt, éreztem, hogy akkor igazán szívesen szálltam volna. De nem tehettem.

***
A másnap is sok izgalmat rejtett. Reggel, mikor felkeltem, Louis már ült az ágyán, és minden ötödik pillanatban az órára pillantott. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem sokszor ünnepelte olyan körben a karácsonyt, ahol szeretik és figyelnek rá.

- Úgy nézel ki, mint egy 5 éves kisfiú – mondtam mosolyogva az álmosságtól kissé rekedtes hangon, s felülve kinyújtózkodtam, így tudtam, kilátszik a hasam, s a tetkóm, de nem érdekelt. Mikor egy pohár vízért nyúltam, észrevettem, hogy Louis nem néz rám, csupán lehajtott fejjel maga elé mered. – Minden rendben? – váltam aggódóvá rögtön, de ő csak bólintott.

- Persze.

- Lemegyünk? – kérdeztem, ő pedig bólogatva felállt, és magára kapott egy pulóvert, hogy ne fázzon.

- Jó reggelt, anya! – mosolyogtam a konyhában sürgő-forgóra, aki kedvesen pillantott ránk.

- Sziasztok, fiúk! Jól aludtatok? – kérdezte kíváncsian.

- Vártuk már ezt a napot – mosolygott Louis.

 - Oh, jut eszembe! Tegnap sajnos nem volt már rá időm, de ma reggel szerencsére kész lettem vele! Boldog születésnapot, Louis! – vett ki a hűtőből egy nagy tortát, amin még egy focilabda is volt.

- Köszönöm, Anne, ez sokat jelent – érzékenyült el, s szorosan megölelte anyát, én pedig csak a háttérből figyeltem.

- Jól van, gyerekek, irány a fa! Sok ajándék vár kicsomagolásra! – Nem kellett nekünk kétszer mondani: mintha verseny lenne, úgy sprinteltünk a nappaliban feldíszített fához, ahol valóban ott sorakoztak az ajándékok. Ezek szerint Louis is lejött valamikor, hogy iderakja az övéit. Először anya nézte meg az ajándékait, mi pedig csak mosolyogva néztük. Tőlem egy parfümöt kapott, Louistól pedig egy gyönyörű nyakláncot.

- Nagyon köszönöm! – ölelte meg Lou-t anyu, s egy puszit nyomott az arcára. Mosolyogva nyúltam egy dobozért, ami nekem volt címezve, s tudtam, ez anyától van. Gyermeki izgatottság ült ki az arcomra, kíváncsi voltam, hogy mit kapok. Mosolyogva lapoztam át a madarakról szóló könyvet, egy zacskó pedig a kezembe csúszott a könyvből. Kinyitva pedig megláttam egy levelet, ami gondosan össze volt hajtva, látszott, hogy nem sokat olvasták előtte.

- Ez mi? – pillantottam fel érdeklődve, anya szeme pedig elérzékenyült.

- A nagyszüleid írták neked, s haláluk előtt kértek, hogy ha elérsz egy bizonyos kort, karácsonykor adjam oda Neked. Én nem olvashattam el – csóválta meg a fejét, én pedig komolyan bólintottam. Mi lehet olyan fontos, amiről anya sem tudhat? Minden esetre mosolyogva néztem meg Louis ajándékát is. Szélesen mosolyogva vettem ki a dobozból egy bőrkarkötőt, ami olyan volt, mintha nekem találták volna ki. Úgy passzolt hozzám, mintha külön nekem méretezve készítették volna.

- Köszönöm szépen – öleltem meg szorosan. – Amint elolvastam a levelet, amit kaptam, odaadom a Te ajándékod, rendben? Azt nem tudtam betenni a fa alá – suttogtam a fülébe, s megéreztem, ahogy megremeg, de reméltem, hogy nem fázott nagyon.

Gyorsan szaladtam fel, s leülve a földön lévő kupacomra olvasni kezdtem.

„Kedves Harry!
Minden, ami veled történik, nem véletlen, a képességeidnek okai vannak. Tudjuk, sajnos nem találkozhattunk veled soha, mégis mi ott voltunk, mikor megszülettél, és milyen édes baba is voltál! Tudjuk, hogy most hol vagy, mi történik veled, bár Te és Édesanyád nem tudja, hogy miért vannak ilyen képességeid, mi igen.
Azért van, hogy segíts a világnak. A levegő szennyezett, ha nem teszel valamit, elpusztul minden. A Földnek szüksége van Rád. Sajnálom, hogy ilyen terheket kell a válladra raknom, de képességeid azért vannak, hogy segíts. Gyógyítottál már madarakat, ahogyan egy olyan embert is akartál, akit csupán mostanában ismertél meg. A Sorsotok egybe van fonódva, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Mutasd meg neki, hogy mire vagy képes, Ő el fogja fogadni. A nehéz időkben segíteni fog, ne félj, minden rendben lesz. Nagyapád és Én nagyon büszkék vagyunk Rád! Annyi mindent vittél már véghez, annyi élőlénynek segítettél már!
Ha pedig úgy érzed, nincs sehonnan se kiút, ne félj, Mi ott leszünk, és segítünk. Mert bár már az alső lépéseidnél tudjuk, nem lehettünk ott, fentről figyelünk téged.
Mert szeretünk, a szeretetnél nagyobb erő pedig nincsen. Vigyázz magadra és azokra, akik melletted vannak!
Szeretünk: Nagymamád és Nagypapád”

A betűk összefolytak, már semmit sem értettem, olyan zűrzavarossá vált minden. A nagyszüleim is rendelkeztek ilyen képességekkel? Sose láttam őket, mégis mindig nagy szeretetet éreztem irántuk, még látatlanban is, de nem gondoltam, hogy ennek nagy a jelentősége. Tudták, hogy az életem így fog alakulni, azért írták ezt a levelet. És Louis-ról is tudnak. De hogyan? Ez még nekem is teljesen abszurd. Valahogy mégis bíztam bennük.

Elzártam a levelet a fiókom legaljába, én pedig céltudatos léptekkel indultam lefelé.

- Louis, mennünk kell – jelentettem ki, mire értetlenül pillantott fel a kanapéról.

- Mi? Hova? – kérdezte értetlenül, de csak a fejemet ráztam.

- Majd mindent megértesz, csak gyere – kértem, ő pedig, bár nem értett semmit, elindult, hogy melegen felöltözzön, én pedig csak anyára néztem.

- Elmondom neki – mosolyogtam rá végül, ő pedig meglepetten rám meredt.

- Miért? Harry, ez nem jó ötlet – rázta a fejét.

- Ne aggódj, bízz bennem – nevettem halkan, nem éreztem félelmet, hisz tudtam, hogy nem lesz baj. Semmi baj. Bátran indultam én is a kabátomért, s mikor végeztünk, mosolyogva fogtam meg a kezét, s bezárva az ajtót a kocsimba szálltunk.

- Hova megyünk? – nézett kíváncsian.

- A karácsonyi ajándékod szeretném odaadni – mondtam, de a tekintetem nem szakítottam el az útról. Az út csendben telt, s mikor kiértünk a szántóföld mellé, ahol szinte sosincs senki, kiszálltam, s láttam Louis értetlen tekintetét, ahogy ő is kiszállt a kocsiból.

- Nem értem – rázta a fejét csalódottan, mire kedvesen elé léptem, s a jobb kezem a vállára simítottam.

- A karácsonyi ajándékom neked a bizalmam lenne. Egy olyan dolgot szeretnék elmondani, amit anyán kívül senki sem tud rólam – néztem komolyan, most nem volt helye a bohóckodásnak. – De arra kérlek, hogy ne fordulj el tőlem emiatt, rendben? – Csak egy bólintás volt a válasz, semmi több. Ő is felfogta a helyzet fontosságát. Egy sóhajtással odaléptem hozzá, s kezem az arcára helyeztem, ő pedig egy pillanatra lehunyta a szemét. Energiámat a még megmaradt sebeire koncentráltam, s elértem, hogy azok eltűnjenek, s a fájdalma végleg megszűnjön. Mikor elvettem a kezem, értetlenül nézett rám.

- Nézd meg a tükörképed – böktem a kocsi felé a fejemmel, ő pedig értetlenül megnézte magát az ablak üvegén.

- Harry... – szólalt meg reszketegen. – Eltűntek a horzsolások és a zúzódások az arcomról – jelentette ki, s a nagy, csodaszép szemeivel rám nézett.

- Igen – bólintottam.

- Te csináltad? – nyíltak el az ajkai, én pedig zárkózott tekintettel bólintottam.

- De még nincs vége – ráztam meg a fejem. Egy kis koncentrálásnak köszönhetően láthatatlanná váltam, ő pedig ijedten kiáltott fel.

- Harry! – nézett körbe félve, mire megjelentem pár lépéssel arrébb.

- Láthatatlanná válok, gyógyítok, és a madarakkal való kapcsolatom sem véletlen – ráztam a fejem, ő pedig érdeklődve, de kissé félve hallgat. – Mondd, mi volt gyerekkorodban az, amit mindig is meg akartál csinálni? – kérdeztem.

- R-repülni szerettem volna – vont vállat, én pedig lehunyva a szemem felemelkedtem a talajtól. Tudtam, hogy Louis elképedve néz, nem is igazán hitt a szemének.

- Ez nem lehet – rázta a fejét, elutasítva ezt az őrültséget, ami körbevette abban a pillanatban. Egy kicsit feljebb repültem, s egy elegáns bukfencet vetettem ott, majd leereszkedtem a földre.

- A nagyszüleim levelében az állt, hogy azért vannak ilyen képességeim, hogy segítsek. Meg kell tisztítanom a Földet, az ózonlyukkal, a légszennyezéssel, üvegházhatással kell foglalkoznom – mondtam lehajtott fejjel. – Azért mondtam el Neked, mert megbízom benned.

- És ez a legszebb karácsonyi ajándék – hallottam meg halk hangját egészen közelről, majd a karjait éreztem meg magam körül. Örültem, hogy elfogadott, hisz nagyszüleim nyugtató sorai ellenére is elbizonytalanodtam. Megkönnyebbültem öleltem át én is, közel éreztem magamhoz, közelebb, mint eddig bárkit.

- És mondd, felnőtt fejjel is szeretnél még repülni? – néztem rá felvont szemöldökkel, egy apró mosollyal a szám sarkában.

- Tessék? Harry... – kezdett volna ellenkezni, de láttam, hogy a szeme felcsillan a gondolatra. Habozás nélkül magamhoz húztam, hogy szilárdan tartsam, s egy pillanatra se engedve el kezdtem lassan emelkedni, hogy szokja. Szorosan ölelt, testünk egymásnak préselődött, de pontosan láttam rajta az izgalmat.

- Ez hihetetlen – suttogta elképedve, én pedig mosolyogva mentem magasabbra. Mikor már úgy érezte, nagyobb biztonságban van, engedett a szorításon, s csodálkozva nézett körbe. Kicsit gyorsítottam, magasabbra törtem, ő pedig lehunyt szemmel élvezte az utazást. Csak néztem arcát, milyen békés, milyen hihetetlen. Magam sem tudom miért, odahajoltam hozzá, s nyomtam a homlokára egy hosszú puszit – meglepődve pillantott rám, olyan volt, mint egy kíváncsi kisgyerek.

- Mi az? – pislogott kíváncsian, mire csak kedvesen elmosolyodtam.

- Semmi – ráztam a fejem, ő pedig zavartan lehajtotta a fejét. Vörös volt, remegett, ezért úgy gondoltam, hogy felmelegítem magunk körül a levegőt, ezért megálltam a levegőben, s csak lebegtünk, miközben én lehunytam a szemem. A szél készségesen lett melegebb és melegebb, Louis pedig meglepődve érezte, hogy a hó, mely a ruháján volt, lassan olvadni kezd.

- Nem szeretném, ha megfáznál – magyaráztam, ő pedig mosolyogva a nyakamba temette az arcát, miközben ölelt. Élveztem a helyzetet, boldog voltam.

Minden nap elvittem Őt repülni, maximálisan bízott bennem, mindig mást mutattam neki, megismertettem a madarakkal, így esténként, mikor egy kis időre ki volt nyitva az ablak, s meglátogattak a madarak, jól éreztük magunkat. Egyik este ott volt Perci, a kis cinege, de volt ott veréb, galamb és még egy jégmadár is megmutatta magát. Szerettem, ha különleges madarak is vannak körülöttem, bár mindegyik madárnak megvolt külön a maga különlegessége, egyikük sem volt ugyanolyan. Én értettem a mozdulataikból, gesztusaikból, hogy mit gondoltam, tehát remekül kijöttem velük.

- Úgy tűnik, szimpatikus vagyok neki – nevetett az ágyon ülve Louis, ahogy a galamb odaszállt a lábára, és nem mutatott hajlandóságot, hogy elmenjen.

- Az biztos – néztem mosolyogva.

- Van neve? – kérdezte felpillantva rám.

- Még nincs – ráztam meg a fejem. Azoknak a madaraknak, akikkel sokat találkozok, gyakran adok nevet, de csak olyat amit elfogad. – Mit gondolsz, mi illik rá? – kértem ki Lou véleményét.

- Kevin! – vágta rá rögtön, én meg felnevettem, de a madárra nézve látta, hogy neki nagyon is tetszik a név.

- Hát, Louis, ő itt Kevin – vigyorogtam, s megsimítottam a kis fejét, amit a szárnya rázogatáséval díjazott. Én inkább visszatértem a többiekhez, s a szárnyuk tövét vakargattam, mert tudtam, hogy imádják.

- Na, jól van, kifelé, majd holnap is jöttök, irány vissza a természetbe – szóltam az állatoknak, akik érezték, hogy itt az idő lelépni, de eléggé elégedetlenek voltak az ötlet miatt. Mikor végre kimentek, becsuktam az ablakon, s meleget csináltam magunk körül, s hasra vágódtam az ágyon, Louis mellett.

- Az a helyzet, hogy Kevinnek nem vagyok szimpatikus – közöltem, mire Louis értetlenül rám nézett.

- Miért? – kíváncsiskodott.

- Mert nem akar velem osztozkodni rajtad – vontam vállat könnyedén, Louis pedig hitetlenül felnevetett.

- Ha ez megnyugtat, nálad lakok, nem nála, tehát előnyben vagy – vigyorgott rám, én pedig fáradtan rámosolyogtam.

- Szerencsére – bólintottam, de nem akartam lemenni. Niallal is megvolt már az ajándékozás, este volt, már szívesen aludtam volna.

- Akarod, hogy átköltözzek a földre? Nyugodtan aludhatsz itt – nézett kedvesen, de csak megráztam a fejem.

- Nem, maradj csak, ne legyen neked kényelmetlen vagy hasonló. Már megyek is – tettem a kezem magam mellé, abban a reményben, hogy sikerül magamat feltolni, de Louis megérintette a karom, mire rápillantottam.

- Nyugodtan maradj itt. Elférünk mind a ketten – javasolta újra egy kicsit félénken, én pedig halványan elmosolyodva bólintottam. Felálltam, lekaptam a ruháimat, és pizsamát vettem fel, s az öltözési procedúra végeztével bedőltem az ágyba, s magamra húztam a meleg takarót. Mellettem Louis is mozgolódott valamicskét, majd ő is elhelyezkedett. A villany lekapcsolása után megtaláltam a legjobb helyzetet, s lassan álomba merültem. Reggel, mikor felkeltem, Louis még békésen aludt, és nekem se akaródzott kimászni a meleg takaró alól, viszont muszáj volt. Ideje volt tennem, amire a nagyszüleim kértek. Felöltöztem, s a kertben állva szétnéztem, s igyekeztem eggyé válni a természettel.

 Lehunytam a szemem, kiürítettem az elmém, hogy átlépjek egy olyan állapotba, ahol már nem érzem többé magam, Harry Styles nem létezik tovább. Én voltam a Földet körbevevő, életet adó levegő. Éreztem a madarak suhanását, a fák kapcsolatát velem, az embereket, akik magukba szívnak, s még csak eszükbe sem jut, mennyit jelent ez igazából nekik. Hogy tönkreteszik, ami alapfeltétele az életüknek. Minden szennyezett, hamarosan vége. Túl sok a gyár, túl sok az autó, az ostoba spray, amikkel emberek milliói fújják magukat naponta, károsítva ezzel a napsugárszűrő „berendezést”.

De  mit tudnék tenni? Csupán repülni tudok, láthatatlanná válok, és gyógyítok. Hogy kezdhetnék hozzá? Tanácstalanul tértem vissza a jelenbe, ötletem sem volt, mihez kezdhetnék. Elgondolkodva huppantam le a földre, nem törődve a napokban leesett hóval, s ahogy a levegő melegedett körülöttem, a hó is olvadni kezdett. Hallgattam a madarak beszélgetését,  a élet apró neszeit, ott, akkor minden békésnek tűnt. Részese voltam ennek, de nem éreztem jól magam ettől. Túl nagy teher egy fiatal számára. Örültem, amiért különleges voltam, de mit kell tennem valójában? Elkeseredett arccal néztem, ahogy előttem olvad a hó, beszívja a föld, s valami oknál fogva egy hóvirág hajtott ki abból a pontból, amit én néztem. Egy valami jutott eszembe: nagymama. Ő segített nekem. Néztem a folyamatot, majd lehunytam a szemem. Tudtam már, mit kell tennem. A légszennyezést, mit a gyárak, autók és egyebek okoznak magamba kell szívnom. Nem tudtam, hogy ez mivel jár, de csak nem akarhatnak a nagyszüleim rosszat nekem, ugye? Vettem egy nagy levegőt, s felrepültem, magasra, magasabbra, mint szoktam, s szárnyaltam, messzire, hihetetlen sebességgel, az egész Földet. Néztem a nagy országokat, majd a nagyobb, jelentősebb városokat: New York, London, Hong Kong, San Francisco, Moszkva. Lényeges számú lakossággal rendelkeznek, itt hatalmas igazán a szennyezettség. Szinte levegőt alig kaptam, elborzadtam ettől. Megacélozva magam indultam vissza, de félúton meggondoltam magam, s a lehető legmagasabbra mentem: fel az egekbe, s azon is túl. 

Az űr feketeségként vett körbe, csodáltam a Holdat, ahova nyugodtan tudtam menni, s ott lebegve figyeltem, csodáltam a Földet. Milyen hatalmas, milyen büszke. Néztem a Föld azon részét, ahol éjszaka honolt, minden olyan távolinak tűnt, mégis tudtam: semmi sem lehetetlen. Csak én vagyok, aki meg tud tenni ekkora dolgot, hát meg kell tennem, nincs választásom. Nyugodtan lebegtem arra, végigjártam a Holdat, elütöttem az időt, noha ott ennek a szónak nem volt jelentése. Nem tudtam pontosan, hogy mennyi idő van ott, ahol én lakok, tudtam, Louis aggódik értem, mégis, nekem fontos dolgom volt. Át kellett gondolnom, hogy mit fogok csinálni. Ideje volt alapul vennem mit is tudok: az olvadás, a vészes tengerszint emelkedés, az üvegházhatás mind-mind az ózonprobléma miatt van. Az ózonlyuk a vegyi anyagok, valamint a repülőgépek által kibocsátott üzemanyag miatt van. Tehát légszennyezés. Azt megszüntetve nem lenne kitéve ennek az ózonpajzs, így az regenerálná önmagát. Így egy csapásra sok legyet ütnék.

Valamiért mégis rossz érzésem volt emiatt. Nem éreztem ettől jól magam. Minden esetre fáradtan indultam haza a Földre, s mikor odaérkeztem, meglepődve vettem észre, hogy világos van. Azért elég sokáig voltam el, nem értettem, hogy ez miért van. Minden esetre fázósan bementem, de mivel anyát nem találtam lent, se Louis-t felmentem, s azon gondolkoztam, hogy merre lehetnek. Benyitottam a szobámba, de ott is csak a bevetett ágy várt. Értetlenül rogytam le, kimerült voltam, lábaim már nem bírták a súlyomat. Valamiért még sem tudtam lehunyni a szemem, nyugtalan lettem. Már épp nyúltam volna a telefonomért, mikor hallottam az ajtó csukódását odalentről. Összeszedve magam felálltam, s kitámolyogtam az ajtón. Hasam folyamatosan korgott, szemeim kopogtak az éhségtől. Mióta nem ettem már?

- Harry! – kiáltott fel Louis, mikor megpillantott, s nem törődve semmivel se, egyszerűen a nyakamba ugrott.

- Szia, Louis, mi a helyzet? – kérdeztem automatikusan átölelve a derekát, s mögé pillantva észrevettem anya könnyes szemét. – Mi a baj? – váltam aggódóvá azonnal.

- Harry, hol voltál? Négy napja eltűntél, már mindenhol kerestünk! – kérdezte, remegő hangon, én pedig elengedve Louis-t megöleltem.

- Nem, az nem lehet, reggel mentem el – ráztam a fejem. Oké, hogy elveszik az időérzék, de csaknem négy nap!?

- Harry, nézd meg, hogy hanyadika van – suttogta Louis, én pedig előkapva a telefonomat láttam, hogy harmincadika van. Csak értetlenül ráztam meg a fejem.

- Elmentem pár ország nagyvárosába, aztán pedig a Holdra mentem. Nem volt több három óránál – értetlenkedtem.

- Héhéhé, a Holdra? – akadt ki Louis. Oh, igen, ezt még nem említettem neki.

- Igen, rám nem vonatkoznak azok a szabályok, mint a többiekre, könnyedén lélegzek ott is, bármerre mehetek az űrben – válaszoltam sietősen, de ideges voltam emiatt, nem is kicsit.

- Oh, ez menő – bólintott.

- Na, jó, Louis, hiába jöttél rendbe, maradnod kell. Nem lehetsz egyedül – csóváltam a fejem. – Úgy néz ki, napokra fogok el- eltünedezni, de muszáj, sajnálom – néztem rájuk határozottan. – Most megyek, muszáj aludnom. Anya, mire felébredek, csinálnál nekem valamit enni? 4 napja nem ettem. Még egyszer sajnálom. – Arcom egy izma sem rezdült meg, én pedig felrepültem a szobámba, s a földön kialakított zugomba dőltem le. Már majdnem elaludtam, mikor valaki bejött a szobába, aki nagy valószínűséggel Louis volt. Valószínű, hogy azt hitte, hogy már alszok, én pedig nem mutattam az ellenkezőjét. Odasétált hozzám, leült mögém, s lassú mozdulatokkal kezdte simogatni a hátam, mintha mindig is ezt csinálta volna. Talán többször is tett így, míg én aludtam?

- Tudod, nagyon aggódtam miattad, Anne és én végigjártunk mindent, ötletünk sem volt, hogy merre lehetsz. Bevallom, már a legrosszabbra is gondoltam...- ismertem már annyira, hogy tudtam, épp elhúzza a száját. – Nem szeretném, ha hirtelen lenne vége mindennek – nyugodtan beszélt, mintha magával beszélne, azt hitte éppen alszok. – Olyan világban élsz, ami szinte fel sem fogható, mégis csodálatos. És...így is képes voltál olyanra fecsérelni az idődet, hogy nekem segíts. Ha te nem vagy... lehet, hogy nem lehetnék itt. És még csak nem is hiányoznék senkinek sem. De te... Itt van az anyukád, Niall, akik őszintén szeretnek, lányok tucatjai, akik folyton a nevedet sóhajtozzák, akiknek egy elérhetetlen alak vagy, akit bálványozhatnak. És itt vagyok én. Nem ismertél, mégis odajöttél, segítettél, szembeszálltál azzal a bunkó állattal, megmentettél engem. Hiába voltam elutasító kezdetben, te ott voltál, elérted, hogy megnyíljak, türelmesen vártál, most pedig te jelented számomra azt, ami sok ideig nem volt nekem. És ezt köszönöm. Nagyon fontos vagy nekem – suttogta, én pedig szorosan lehunyt szemmel próbáltam ezt feldolgozni. Szerencsére háttal voltam neki, nem láthatta arcom különös játékát.

- Már akkor, ott az iskola udvarán is meg szerettelek volna gyógyítani, de túl sokan voltak ott. Volt benned valami különleges, ami nem engedte, hogy figyelmen kívül hagyjalak a továbbiakban – mondtam halkan, mire ijedten rezzent össze. – Te is fontos vagy nekem – ültem fel komolyan, s mélyen a szemébe néztem. Egymással szemben voltunk, csak kutattuk egymás szemeit, próbáltuk kiolvasni onnan a titkokat, amiket azok rejthettek.

- Pihenned kéne, Harry – nézett rám. Csak bólintottam egy aprót, s magam sem tudom, hogy miért, lehúztam magammal, hogy mellettem legyen. Szerettem volna, ha ott van, magam sem tudtam igazán, hogy miért. Minden esetre tette, amire vágytam, ott volt, még akkor is, mikor az éjszakába nyúlva felébredtem. Mellettem pihent, keze a mellkasomon volt, ami megnyugtatott, jól esett. Nem akartam megzavarni a nyugalmát, ezért én sem mozdultam. Ránézve az órára láttam, hogy hajnali kettő van. Fáradtan elmosolyodtam, s Louis békés arcára néztem. Kisimítottam az arcából az odalógó rakoncátlan barna tincseket, s nyomtam egy puszit a homlokára. Álmában közelebb mozdult hozzám, de más reakció nem érkezett. Hiába voltam szörnyen éhes, nem mozdultam, inkább követtem Louis-t az álmok világába. Reggel, úgy éreztem meghalok, ha nem ehetek azonnal valamit, gyengének éreztem magam, így mikor láttam, hogy Louis nincs mellettem, felültem, de nyögve kaptam a fejemhez. Nyomott, fájt mindenem, s bár hiába éreztem magam nagyjából kipihentnek, az éhség teljesen kimerített. Szerencsére ekkor nyitott be halkan Louis egy tálcát egyensúlyozva.

- Jó reggelt! – mosolygott rám, mire fáradtan nyögtem egyet viszonzásképp, amin csak nevetett. – Hoztam egy kis energiát neked – mosolygott, s az ölembe nyomta a tálcát. – Gondolom ma is el akarsz menni, igazam van? – nézett rám kíváncsian

- Igen, muszáj. Viszont szeretném, ha velem jönnél – kértem nagy szemekkel, mire megilletődötten rám pillantott.

- Én? Miért? – kérdezte.

- Szeretnék egy kis társaságot. Meg hát, meglátogathatnánk New Yorkot – vontam vállat. - Vagy amit csak szeretnél – javasoltam, mire elmosolyodott.

- Én azt szeretném, ha megcsinálnád, amit kell, amit tudsz ma, aztán hazajönnék és aludnál egy nagyot – nézett rám jelentőségteljesen.

- Rendben – bólintottam, mire nyomott egy puszit az arcomra. Ez szokatlan volt tőle, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy rossz volt. Csupán meglepő. Reggeli után lementem, megölelgettem anyát, s felöltözve kimentünk Louis-val. Éreztem, hogy most jön a nagy falat.

***
- Szeretnél repülni egy kicsit? – kérdeztem mosolyogva Louis-t, mire felcsillanó szemekkel bólintott. Ahogy szoktuk, átkaroltam a derekát, ő a lábamra lépett, én pedig láthatatlanná téve magunkat kezdtem el emelkedni, de csak lassan, hogy legyen ideje szokni Louis-nak a növekvő magasságot. Imádtam, hogy ölelés közben a fejét a nyakamba temeti, megvárva, míg elérünk egy bizonyos magasságot, amikor körbe tud nézni. Szorosan ölel, de nem félve, csupán, hogy közel legyünk egymáshoz. Ezért szerettem vele repülni: mert akkor a karjaimban tarthattam. Mikor elég magasan voltunk, megálltam, s csak lebegtem, miközben néztem Louis szemét, ami csak úgy itta a látványt. Figyeltem, hogy vele milyen magasra mehetek, hisz ő és én nem úgy működünk, egy bizonyos magasságban már nehéz neki a légzés. De egy alacsonyan szálló felhő még épp a megfelelő magasságban volt, így odarepülve hagytam, hogy Louis megérintse azt, ami könnyedén csúszott ki az ujjai közül. Néztem az arcát, s igazából magam sem tudtam miért, szerettem volna, ha rám nézne ilyen csodálattal. Valószínűleg érezte, hogy nézem, így fejét felém fordítva kíváncsian pillantott rám. Közel voltunk egymáshoz, nagyon közel, én pedig többé már nem bírtam magammal. Ajkaim megtalálták az övét, kezem szorosan fogta a csípőjét, én pedig megszűntem létezni. Bár éreztem, hogy Louis milyen bizonytalan, mégis megnyitotta az ajkait, én pedig olyan mélységekbe vezettem, onnan a felhőktől, amiről eddig álmodni se mertem. Ajkaink elváltak egymástól, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy sosem volt még ilyen intenzív, hihetetlen élményben részem.

- Harry? – hallottam meg Louis kérdő suttogását, ami kijózanított, így a lehető leggyorsabb tempóban ereszkedtem vissza a földre, ahol gyorsan letettem Louist.

- Mennem kell – mondtam rá sem nézve, s kitörtem, messze-messze szálltam, nem számított semmi, csupán az ostobaság,a mit műveltem, ami újra meg újra lejátszódott bennem, amitől bizsergett az ajkam, s újabb csókért kiáltott. A fejemet fogva álltam meg a Holdnál, de tudtam, nem maradhatok itt sajnáltatni magam, ideje tenni a dolgom. Jóval lassabb tempóban indultam vissza, a szántóföldre, ahol szinte minden időmet töltöttem régen, hisz úgy gondoltam, hazai pályán talán eredményesebb lehetek.

Két méterrel a föld fölött álltam meg, s egy nagy levegőt vettem. Szemeim lehunytam, s eggyé váltam azzal, amit képviseltem. Éreztem, hogy hol van a legnagyobb probléma, s oda koncentráltam minden erőmmel. Éreztem, hogy valami elkezd belém áramlani, de mivel csak apró cirógatásnak tűnt, oda sem figyeltem. Nem tudtam, hogy mennyi idő telt el, de amint úgy éreztem, nem bírom tovább, nyögve zuhantam a földre, hisz kimerültebb voltam, mint valaha. Nem számított az idő, nem tudtam, hogy mennyi is telt el. Talán megint napok. Csak feküdtem ott, testem remegett, sose éreztem még olyan pocsékul magam. Mikor elég erőt gyűjtöttem, kezemet magam mellé raktam, hogy feltoljam magam, de az remegni kezdett az erőkifejtés miatt, én pedig egy eldobott bábként csuklottam össze. Összeszorítottam a fogam, s a szemeim, s ismét megpróbálkoztam lábra állni. Testem sikoltozott, de nem törődtem vele. A repülés gondolatától is ájulás kerülgetett, tudtam, hogy egy centit se lennék képes emelkedni. És ez még csak a szmog egy kicsi része volt. Hátra volt még annyi minden... Ki gondolta volna, hogy ez ilyen nehéz lesz!?

Lassú léptekkel jutottam be a városba, s ismét 20 perc gyaloglás után már megláttam a házunkat. Éreztem, hogy az erő pillanatokon belül elhagy, s amint a kertbe értem, tehetetlenül estem össze ismét. És ekkor tudatosult bennem: nincsen hó.

***
Lassan, erőtlenül nyitottam ki a szemeimet, nem tudtam hol vagyok. Mikor sikerült kivennem a szobám körvonalait, megnyugodtam. Olyan hiányérzetem volt, de egy pillanatig azt sem tudtam, hogy miért. Mikor rájöttem, kétségbeesetten vettem egy mély levegőt, hisz eddig az úgy tűnik elmaradt. Vadul köhögni kezdtem, úgy tűnt elfelejtette a testem. Mi a fene történt?

- Harry! – jött be ijedten anya és Louis, nekem pedig enyhült a köhögés, s nehezen ugyan, de felültem.

- Mi a jó ég történt velem? – néztem rájuk értetlenül, hangom rekedt volt, így levettem egy üveg vizet az ágy mellől, s ittam, mintha az életem múlna rajta. Talán így is volt.

- Miután hazahoztál, utána egy hétig nem jöttél haza. Borzalmasan aggódtunk. És mikor összeestél a kertben, és behoztunk, észrevettük, hogy nem lélegzel, de a szíved dobog. Így aludtál már csaknem két hétig – magyarázta Louis, én pedig szitkozódva álltam fel.

- A fenébe, mennem kell – kaptam fel valami ruhát, ami elég meleg, hisz ezek szerint már bőven Január volt. Bár nem volt olyan hideg.

- Még csak most ébredtél fel, kicsim – nézett rám anya aggódva, féltve engem.

- Én pedig még alig tettem valamit, mennem kell, nagyon sok a dolgom – ráztam a fejem.

- Iskola van, Harry – rázta a fejét Louis. Dühösen torpantam meg, s szikrázó szemekkel néztem rá.

- Vagy iskolába járok, vagy megmentem a Földet a pusztulástól. Szerinted melyik a fontosabb? – támadtam rá, bár tudtam, alaptalanul bántom, ezt bizonyította a fájdalom, ami felcsillant a szemében. Leviharoztam a lépcsőn, ettem pár falatot, de úgy ítéltem, jobb, ha a kertben maradok, hogy ha bármi baj van, vagy hasonló, ne legyen semmi komoly következménye.

Ismételten felrepültem egy kicsivel a föld fölé, de nem pazaroltam energiát arra, hogy láthatatlanná váljak. Gyűjtöttem magamba a szmogot, mindent, amit a gyárak, kocsik, repülők és minden egyéb kiad magából. Mikor úgy ítéltem, hogy elég lesz, ideje pihennem, fáradtan rogytam térdre, s láttam hogy már az estébe léptünk. De tudtam, hogy most nem voltak hetek, s napok. Figyeltem az időérzékemre. Egyből kezeket éreztem meg a hátamon, amik nyugtatólag simogattak, s tudtam, Louis van mögöttem.

- Sajnálom, hogy rád támadtam – mondtam halkan, nem is nézve hátra.

- Igazad volt. Nincs semmi baj. De most kérlek pihenj. Már én is érzem, hogy mennyivel tisztább a levegő – mondta, én pedig felállva lehunytam a szemem, hogy ismét átérezzem a helyzetet. Louis-nak igaza volt, valóban jobb a helyzet.

- Rendben – bólintottam, ő pedig boldogan elmosolyodott. Segített bemenni a házba, ahol leültetett a kanapéra, s hozott nekem vacsorát.

- Anne már elment dolgozni, úgy beszéltük, hogy én sem járok egy ideig iskolába, hogy inkább ott legyek veled, ha bármi történne – magyarázta, én pedig eltoltam magamtól a gyorsan kiürült tányért.

- Miért? – hunytam le a szemem fáradtan. – Hisz... 3 hete nem éppen okos dolgot csináltam – mutattam rá, de nem nyitottam ki a szemem. Ez így könnyebb volt. Mikor nem válaszolt, felpillantottam rá, s láttam, hogy a feje le van hajtva.

- Tudod, Brad csak azért vert meg, mert rájött, hogy hogyan érzek irántad – vont lassan vállat. – Azt te is tudtad, hogy meleg vagyok, de ő rájött, hogy ki iránt táplálok mély érzéseket – mondta halkan, de nem nézett fel.

- Oh – nyögtem ki a lehető leghülyébb dolgot, amit lehet. Láttam, hogy elhúzza a száját, de más reakció nem érkezett. Közelebb araszoltam hozzá, s a karjára tettem a kezem, s ösztönöztem, hogy nézzen rám. Mikor ez megtörtént, ráhajoltam az ajkaira, hogy lágy csókban forrjunk össze. Éreztem, hogy remeg, én pedig az ölembe húztam, hogy kényelmesebb legyen a csók. Sokáig tartott, tele volt érzelemmel, s mikor elváltunk, még néztem a lehunyt szemeit, s azt, ahogy a levegőt kapkodja. Mikor kinyitotta a szemét, kékségei csillogtak, apró, ám bizonytalan mosoly bujkált a szája szegletében. Úgy éreztem, most képes lennék tisztítani, képes lennék segíteni, így egy szó nélkül siettem a kertbe, ahol felrepülve csináltam egy bukfencet, s boldogan kurjantottam, majd lenyugodva egy helyben kezdtem lebegni, s kitárva a karom én lettem a levegő, amely körül vesz minket. Tudtam, az emberi porhüvely boldogan mosolyog, nekem viszont a lelkem lett szabad, ahogy szívtam magamba minden rosszat. Valami, mintha fénylett volna ott, ahol az emberek vannak, ám nem törődtem vele, szigorúan a feladatomra koncentráltam. Mikor a szívembe fájdalom nyílalt, megszakadt a kapcsolat, én pedig zuhantam lefelé, zuhantam, s csak a föld volt, mi elkapjon. Mindent megértettem. Az, amit magamba szívok, minden rossz, a káros anyagok engem mérgeznek belülről. Hirtelen minden boldog dolog oly’ távolinak tűnt, nem volt más csak a keserűség, amit a nagyszüleim iránt éreztem. Elárultnak éreztem magam, azt hittem, bízhatok bennük, de hazudtak nekem. Hát ez lenne az ára a Föld tisztaságának? Egy ember élete?

- Sajnáljuk, Harry – hallottam meg egy hangot, mire kinyitottam a szemem, de csak sötétség fogadott. Ott álltam egy fekete szobában, ahol az egyetlen fényforrás nagymama és nagypapa alakja volt.

- Hazudtatok nekem – sziszegtem nekik dühösen. Testem nem engedelmeskedett nekem, nem bírtam mozdulni. Nem számított, hogy nem is tudom, miként kerültem oda, mi történik valójában. Csak a gyűlölet létezett, ami belülről emésztett miattuk.

- Meg kell értened! Csak te segíthettél volna – szólalt meg a nagypapám, akit ugyan még sosem láttam, mégis tudtam, ő áll előttem. Hangja mély volt, tekintete bölcs.

- Ezért a halálba külditek az unokátokat? – kiáltottam rájuk, csak rohantam volna, el messzire, hogy sose lássam ezeket az arcokat, akik a vesztemet akarták.

- Ha az emberiség és közted kell választani, az emberiséget választjuk. Egy ember a maradék milliárdokhoz képest apró áldozatnak tűnik – mondta szigorú hangon a nagymamám, aki ellentétben a szavaival mégis féltéssel, aggódással pillantott rám.

- Akkor egy emberi élet semmiség? Nem ér semmit? – kérdeztem haragosan, elfordítottam a fejem, nem bírtam rájuk nézni.

- Talán van megoldás. Ne feledd a levél utolsó mondatait, Harry – mondta Nagypapa, s láttam, ahogy halványulni kezdenek. – Bár most úgy érzed, nem jelentesz nekünk semmit, tévedsz – mondta, majd valami csoda folytán előttem termettek, s még egyszer, utoljára egy csókot nyomtak a homlokomra.

- Fejezd be, amit elkezdtél. Hamarosan találkozunk – mondták, engem pedig elragadott a sötétség.

Mikor kinyitottam a szemem, a szabad, sötét eget láttam magam előtt. Meglepetten vettem észre, hogy hull a hó. A madarak nem csiripeltek, nem hallottam semmit. Minta megfagyott volna az élet. Lassan ültem fel, fogtam a fejem, s akkor rá is jöttem, hogy mi nem stimmel. Hatalmas légörvény volt körülöttem, s mikor leesett, hogy azt én idézem elő, gyorsan megszüntettem, így Louis odajutott hozzám. Ijedten ölelt magához. én pedig remegő karokkal öleltem vissza.

- Lou, szólnál anyának, hogy jöjjön haza most? Kérlek – néztem rá nagy szemekkel, ő pedig bólintott, de mielőtt elment volna telefonálni, betámogatott a házba. Lehunyt szemmel gondolkoztam, a haragom már rég elszállt.

„Ne feledd a levél utolsó mondatait” – ezt mondták.

Vigyázz magadra és azokra, akik melletted vannak!
Szeretünk: Nagymamád és Nagypapád” 

Ezek az utolsó mondatok. Azt a részt, hogy szeretnek, ki is lehet zárni, mert nyilvánvaló, hogy nincs így. Vigyázzak anyára és Louis-ra? Mi bajuk lehetne? Magamra nem tudok vigyázni, tekintve, hogy miattuk valószínűleg meghalok, tehát ebben sincs logika. Mire legközelebb kinyitottam a szemem, anya is ott volt, így egy nagyot sóhajtva előredőltem ültömben.

- Holnap reggel elvégzem az utolsó simításokat. Az emberek „mozgolódnak”, sejtik, hogy valami történt, hisz érezhető már. Már ők is cselekedni fognak. A szennyezettség holnap eltűnik, az ózonlyuk regenerálódik, az üvegházhatás megszűnik, így az olvadás és a tengerszint emelkedés is normális módon fog változni. De én ezt már nem láthatom. Holnap, miután végeztem elmegyek, és sose jövök többé vissza – ráztam meg a fejem. – Ma elbúcsúzok mindenkitől és mindentől, amitől kell, reggel pedig elmegyek. Sajnálom, nem tehetik mást – mondtam bátran, elszántan nézve rájuk, nem mondhattam nekik, hogy meghalok. Nem tehettem ki őket még nagyobb fájdalomnak.

- Miért? – kérdezte anya suttogva.

- Nem mondhatom meg, sajnálom – ráztam meg  fejem, mire összeszorította az ajkait.

- Hol van már az a fiú, aki mindent elmondott az anyukájának? – kérdezte, hangjába csalódottság, keserűség úszott.

- Az a fiú kénytelen volt felnőni – válaszoltam, mire a kezébe temette az arcát. Keserűen Louis-hoz fordultam, nem hagyhattam ezt az egészet szó nélkül.

- Sajnálom, hogy ilyen keveset lehettünk együtt. Ez szinte semmi – csóváltam a fejem szomorúan, mire összeszorított fogakkal bólintott. – Meg kell értened, hogy nincs más mód. Mennem kell – mondtam.

- Sose látlak újra? – kérdezte halkan, szinte suttogott. Csak a fejemet ráztam, mire láttam, összetört benne valami, de bólintott, tartotta magát.

- Rendben. Nem kérhetlek, hogy ne tedd, mert tudom, hogy meg fogod tenni. Csak... vigyázz magadra – kért, majd szó nélkül felviharzott.

- Anya, megmondanád Niallnak, hogy köszönöm? Amiért őszinte barátom volt és sose fordult el tőlem? – Megvártam, míg bólint, én pedig megköszönve neki láthatatlanná váltam,  s kikerültem az éjszakába. Mikor volt már, mikor csak akkor repültem, mikor szükségem volt egy kis szabadságra? Mikor szabadidőmben versenyeztem a madarakkal, élveztem, hogy más vagyok? Mintha ezer éve lenne már annak. Azzal, hogy Louis belépett az életembe, elindult a folyamat, amit a Sors nekem szabott ki. Nem én írom azt, ez születésemkor már eldöntött volt. Ki gondolta volna, hogy legnagyobb ellenségeim azok lesznek, akiknek inkább támogatni kellene engem? Mindegy is, akkor már nem számított. Elbúcsúztam a madaraktól, Perci-től, Kevintől, mindenkitől. A hó lehűtötte testem, ahogy a háborgó lelkem is. Mikor tettem egy nagy utazást a magasba, végigsimítottam a felhőket, hazamentem, s az ablakon át mentem a szobámba. Láttam Louis alvó testét, de a lámpa még égett. Talán engem várt. Levetkőztem, pizsamát húztam, s befeküdtem mellé. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig ösztönösen mozdult még közelebb, egész testünk egymásnak simult. Adtam egy óvatos csókot az ajkára, s én is álomba merültem.

***
Reggel, mikor felkeltem, tudtam: itt az idő. Felálltam Louis mellől, felöltöztem, s lementem, ahol anya már fent volt, de csak ült az étkező asztalnál, és kavargatta a kávéját.

- Köszönöm, anya – suttogtam, mire felkapta fejét. – Amiért ilyen tökéletes anya voltál – mosolyogtam rá, mikor láttam rajta, hogy nem érti, miről beszélek. Felállt, s szorosan megölelt, nem is akart elengedni.

- Tudod milyen érzés egy anyának, ha a gyereke örökre elszakad tőle? – Csak ráztam a fejem, s gyengéden eltoltam magamtól.

- Sajnálom – pusziltam meg az arcát, mire keserűen, könnyes szemmel elmosolyodott.

- Szeretlek, fiam – puszilt meg, én pedig úgy éreztem, mintha valami lágy szellő simogatta volna végig z arcom.

- Én is, anya. Mennem kell – mondtam, s mikor bólintott, felszálltam, s kirepülve a nyitott ablakon a szántóföldre repültem. Ugyanolyan volt, mint mindig. Nyugodt, mintha sose háborítanák. A madarak odaszálltak a közeli fák ágaira, nézték hogyan lesz vége a kedvenc emberüknek, aki mindig segített nekik. Szomorúan rájuk néztem, majd lehunytam a szemem, s felemelkedtem. Nem foglalkoztam a láthatatlansággal, tudtam, nem lesz tovább. Eggyé váltam a már majdnem tiszta levegővel, s azt, ami maradt káros anyag, mind magamba szívtam. Éreztem a szúrást a szívemnél, éreztem, hogy őrjítő vihar keletkezik körülöttem, hallottam egy különös hangot, de már nem érdekelt semmi. Minden bennem volt, a méreg eluralkodott a testemen. Nem voltam olyan messze a talajon, puhán estem le, kiáltani akartam a fájdalomtól, de nem tettem. Éreztem az esőt, a szelet, ami siratja Földi megtestesítőjét, s egy apró, szinte alig kivehető suttogást szállított a szél hozzám.

- Szeretlek, Harry. – Mintha Louis hangja lett volna. A fölöttem lévő felhőkből villámok csaptak le, borzalmas volt. Égzengés hallatszott, ami mintha az én torkomból tört volna elő, de már magam sem tudtam igazán. Szívem megszűnt dobogni, én pedig örökre lehunytam a szemem.

***
Mit is mondod Nagymama? Ne felejtsem el a levél utolsó sorait.

(...)a szeretetnél nagyobb erő pedig nincsen. – Milyen igaz. Van ebben igazság. Utat mutat a sötétségben, megváltoztat. Talán még jobbá is tesz. Kinyitva a szemem én is megláttam a fényt. A zavaros időkben mindig mutatja, merre kell menni.

Mosolyogva hagytam, hogy a szellő végigsimogassa az arcom, nem tekintettem rá ezek után sem ellenségként. Felálltam, újul energia volt bennem, mintha én is megtisztultam volna, ahogy körülöttem minden. Hogy mi történt? Magam sem tudom. Ott voltam, ahol lennem kellett. Nem láttak az emberek, nyugodtan sétáltam közöttük át, keresztül a városon, ahol elgondolkozva mentem be a házba. Láttam anyát, ahogyan sír, s láttam mellette Louis-t, aki a hátát simogatta.

- Sajnálom, Anne. Ott voltam, láttam mi történt. Lezuhant, vihar keletkezett, ő pedig eltűnt. Meghalt – suttogta, anyát pedig még jobban kezdte rázni a zokogás. Louis tartotta magát, de láttam, hogy mennyire nehezére esik.

- Meghalt volna, ha Te nem vagy, Louis – fedtem fel magam, mire anya ijedten sikoltott fel, Lou pedig hitetlenül elkerekedett szemekkel rám nézett.

- Harry! Mi történt? – ölelt anya meg szorosan.

- Mindent elmondok, csak egy kicsit szeretnék lepihenni – mosolyogtam rá, mire egy puszi nyomot a homlokomra, s bólintott. Lassan felsétáltam a szobámba, újra erőt vett rajtam a fáradság és kimerültség.

Mikor leültem az ágyra, Louis is belépett, s becsukta maga után az ajtót.

- Hogy érted, hogy ha én nem lettem volna, meghalsz? – kérdezte értetlenül.

- Beszéltem a nagyszüleimmel, ők mondták, hogy meg kell halnom. Hazudtak nekem, hogy csináljam meg, amit kell, de nem szóltak, hogy ez a halálomhoz vezet. Azt mondták, hogy van esély a túlélésre. Csak jussanak eszembe a levél utolsó mondatai. Az egyik azt mondta, hogy a szeretetnél nincsen nagyobb erő. Te pedig azt mondtad, hogy szeretsz. Így mentetted meg az életem. Ami azt jelenti, hogy már egálban vagyunk – mosolyogtam rá úgy, hogy kivillantak a gödröcskéim, mire megkönnyebbülten elvigyorodott. Odalépdelt hozzám, én pedig átölelve a derekát az ölembe húztam. Szorosan megölelt, kezeivel a nyakamnál ölelt, én pedig csak örültem, hogy ott van velem. Csak remélni mertem, hogy mindig ott lesz már.

Egy leheletnyit eltávolodott, hogy a szemembe nézzen, majd egy lágy csókot kezdeményezett, amibe hamar belevontuk a nyelvünket is. Élveztem az ajkaink játékát, hogy érinthetem, ahol csak akarom. Ez csodálatos volt. Megkönnyebbült voltam, s boldog. A Föld megtisztult, én pedig megtaláltam a szerelmet. A legigazabb, a legőszintébb és a legerősebb érzés valóban a szeretet.