Stuck in the middle of time

Sziasztok! Ez a történet most nem Narry lesz, hanem más, méghozzá egyenesen Zsoo-nak, akinek megígértem, hogy megírom. Szerencsére már most tudom hozni, remélem mindenkinek tetszeni fog!

Na, jó olvasást, ha tetszett, írjátok meg nyugodtan, Zsoo, remélem nem okoztam csalódást, és élvezni fogod! ;) 

    xoxo       Lora           

Köszönöm szépen, én remekül megvoltam. De tényleg. A családom mindenben támogatott, világszerte ismert volt a nevem, és a négy legjobb barátommal játszottam egy bandában. A szőke, Írországból jött fiúval, Niallel, a jószívű és segítőkész Liammel, a mindig- remekül- belőtt-hajú Zaynnel és a répaimádó idiótával, Louis- val. És elképesztően szerettem őket, hisz ők jelentették az életet nekem. De persze, persze, hogy nem lehet normális életünk, hisz valaminek mindig bele kell kavarnia. Hogy ez épp a menedzsment egy idegesítő ötlete, a rajongók túlzása, esetleg a média újabb és újabb hülyesége, az lényegtelen, hisz valami mindig van. Félreértés ne essék, mind imádjuk a munkánkat, de azért valakinek már igazán kiszúrhatná a szemét, hogy ez már így sok nekünk. De nem, persze hajtanak minket, nehogy nyugtunk legyen. Díjátadók, koncertek, turnék, megnyitók… Ez így egyszerre nagyon megterhelő. És eközben pedig legyen magánéleted is. És épp ez az! Odáig nem lenne baj, hogy találkozzunk barátokkal, menjünk haza pár napra, legyünk szerelmesek, ahogy minden ember… De, ha az én szívem valaki olyan felé húz, aki sosem lehet az enyém? Akivel lehetetlen lenne egy kapcsolat? Na, így pedig nem lehet szerelembe esni, ha a szíved foglalt.

- Min agyalsz, Harry? – huppant le mellém a kanapéra Loui, az én kedves lakótársam, s a karját lazán átvetette a vállamon.

- Az életen – húzódtam el tőle, s felálltam. Nem volt kedvem a társaságához, nem volt kedvem túlzottan semmihez.

- Valami baj van? – villant aggódás gyönyörű kék szemeiben… Nem, Styles fejezd be! Nem gyönyörűek a szemei! Oh, igen, beleszerettem a legjobb barátomba. Szép, mi?

- Nem, nincs semmi – ráztam meg a fejem, s egy hanyag mozdulattal kisöpörtem a szememből pár odalógó rakoncátlan tincset.

- Hazz, tudod, hogy nekem elmondhatod, bármi van – mosolygott rám melegen, de én egyszerűen csak megcsóváltam a fejem, s elfordulva a szobám felé vettem az irányt. Az ajtó hangosan csapódott be mögöttem, amint beértem a kuckómba, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. A kulcs halkan fordult a zárban, én pedig ledőltem az ágyra, s tekintetem szigorúan csakis a plafonra szegeztem.

Utáltam, hogy az, aki mindennél többet jelentett nekem, nem lehet az enyém. Nem vagyok hülye, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez a világ egyáltalán nem egy rózsaszín vattacukros tündérmese, vagy egy teljesen elcsépelt romantikus film. A kőkemény valóság viszont rosszabb bárminél, bár sokan szeretnénk naivan azt gondolni, hogy talán mégis van remény.

És így követtem el a legnagyobb hibát, amit nem kellett volna megtennem. Teljesen elzárkóztam a fiúktól, nem beszéltem velük, nem vettem részt közös programokon. Ha mégis beszélgettünk, a témát mindig eltereltem magamról, és általában csak semmiségekről esett szó. Láttam a fiúk szemében az aggódást, de mégsem érdekelt. Nem tudott érdekelni az ő fájdalmuk, hisz nekem is van, méghozzá elég nagy. Tudom, nem kéne ilyen önzőnek lennem, de ez nekem is elképesztően rossz. A legnagyobb hiba viszont az volt, hogy bár továbbra is Louis- val laktam együtt, szinte csak köszönőviszonyban voltunk. Féltem, ha megpróbálnám újra a legjobb barátot játszani, nem menne, átlátna rajtam, a vége pedig egy hatalmas nagy pofon lenne, ha épp nem tőle, akkor az élettől. Valószínűleg én jönnék ki belőle rosszul, így hagytam a fenébe.

Rossz volt látni, hogy amikor meglát, szemében fájdalom villan, s lesüti a szemét, mintha valami rosszat tett volna, pedig én voltam, aki hülyén cselekedett, de már nem tudtam mit tenni. Viszont biztos voltam benne, hogy ez az állapot csak romlani fog, így nem szólva a fiúknak felhívtam Pault, hogy találjon nekem valami munkát egy kis időre Amerikában, messze a fiúktól. Megígértettem vele, hogy nem mondja el a tartózkodási helyemet a többieknek, ő pedig tiszteletben tartotta kérésem. Annyira magam alatt voltam, hogy csak magányra vágytam.

A hotel maga fantasztikus volt. Volt egy lány, Violett, akit kirendeltek, hogy a környéket mutassa be nekem, én pedig egyből megkedveltem őt. A szimpátia kölcsönös volt, de tudtam, hogy semmi se lesz ebből az egészből, maximum egy jó erős barátság. A szívem már örökké Louisnál lesz, ez sose fog változni.

- Már megint elkalandoztál, Harry – mosolygott rám, miközben épp megint együtt kávéztunk. Nem volt túl sok munkám itt, szabadidőm viszont annál több, azt pedig szerettem vele tölteni.

- Ne haragudj – hajtottam le zavartan a fejem, hisz épp a legjobb barátom felé szaladgáltak gondolataim.

- Elmondod? Csak rád kell nézni, és mindenki egyből tudja, hogy itt bizony a szerelem a baj – mosolygott rám lágyan, barna szemében kedvesség csillogott. Nagyon szókimondó volt, ezt pedig tiszteltem benne, nem kellett félnem, hogy hazudik és becsap.

- Ennyire látszik? – húztam el a számat keserűen. Magamnak is épp elég nehéz volt bevallani, de másnak… talán lehetetlen.

- Hé, nyugi. Ha nem mondod el, az sem baj. De azért ugye tudod, hogy a szerelemért bármit meg lehet tenni? Lehet, hogy épp reménytelennek tűnik a helyzet, de talán ő is ezt gondolja veled kapcsolatban – vont vállat. – Derítsd ki! – mondta, de én csak a szemem forgattam.

- Ez nem ilyen egyszerű, Vi – sóhajtottam megtörten.

- Tudom, ezt neked kell érezned – mosolyodott el ismét, mire én csak egy újabb bólintással tudtam felelni.

Hetek, végül egy hónap telt el így, hogy nem tudtam a fiúkról semmit, és minden bizonnyal ők se tudtak rólam, és már hihetetlenül kezdtek hiányozni. Fura, de az apróságok hiányoztak a legjobban: mikor Zayn reggelente csak úgy hirtelen betoppan, mert úgy ítéli, hogy a mi fürdőszobánk jobb, mint az övé, ezért ott teszi rendbe magát, Niall, és a hasa folytonos korgása, Liam, aki mint egy tyúkanyó, mikor szúrósan néz ránk, ha összevitatkozunk Louival a TV-n, és Louis úgy általában. Mennyi alkalom volt, mikor egyikünk nem tudott aludni, és csak átsétáltunk a másikhoz, aki szó nélkül engedett be az ágyába! Mindent meg tudtunk beszélni, erre jövök én, és ez az érzés, amit szerelemnek hívnak az emberek, és minden felborul, minden a feje tetejére áll. Én pedig nem tudtam, hogy átengedjem magam az érzésnek, vagy nyomjam el erőnek erejével, s viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna. Mindkettő túlságosan is csábító, de vajon melyik a helyes? De az egy helyben toporgás sem megoldás, miközben szoborként állok az eszem és a szívem közt dúló harcban, mely tombol ott mélyen bennem. A lényeg, hogy teljes mértékben elbizonytalanodtam, és a sok kérdés már feszített belülről, így Violettet leültetve a hotelszobám ágyára elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta. Hogy beleszerettem a legjobb barátomba, hogy mennyire hiányzik a banda, hogy valószínűleg nagyon haragszanak rám, amiért szó nélkül léptem le, de megállíthatatlanul folytak belőlem a szavak azzal kapcsolatban is, hogy mennyire nem tudom, hogy mit kéne tennem, hisz a banda jövője forog kockán. Vi nem szólt bele, szótlanul hallgatott végig, majd a szóáradatom végén pár percig maga elé meredt, hogy összeszedje a gondolatait.

- Na, jó, figyelj ide! – kért határozottan, felőlem pedig csak egy bólintás érkezett válaszként. – Ne játszd itt a szűzlányt, Harry, mert nem ilyen vagy. Már nem azért, de hülyeség, amit csináltál, nem kellett volna lelépned ilyen miatt – rázta meg a fejét komolyan. – Évek óta legjobb barátok vagytok, beszélned kellett volna velük, legalább annyit, hogy el kell menned, mert erre van szükséged, de semmiképp se kellett volna szó nélkül lelépned – dobolt az ujjaival a térdén, szavait láthatóan jól megfontolta.

- Mégse állhatok oda a legjobb barátom elé, és jelenthetem ki, hogy szeretem – csóváltam meg a fejem, mire ő felnézett a szemembe, és lassan bólintott.

- Ez így van, de egyszer szembe kell nézned a fiúkkal, és vele, te is jól tudod. És nem lenne jobb elmondani neki most? Hisz ez már sok neked, Harry, tisztán látom rajtad – pillantott rám aggódva, mire elfordítottam a fejem.

- Nem mehetek így vissza Londonba. Pontosan tudom, hogy haragszanak rám. De ne aggódj, mindenképp kitalálok valamit – bólintok egyet őt is és magamat is meggyőzve állításom igazáról, noha a kivitelezésről még nincs ötletem.

Két nap telt el, s rájöttem, hogy az élet nem ad nekem időt, hogy kipattanjon az isteni szikra, hisz az események felgyorsultak. Délelőtt elmentem a parkba, s miközben élveztem a nyári szellőt, hallgattam a madarak lágy, dallamos csicsergését. Hamarosan viszont senkivel sem összetéveszthető nevetést hallottam, mire a park túloldalára néztem, s négy igencsak ismerős alakot fedeztem fel. Niall épp Zayn mellett ült a padon, nekem háttal, velük szemben pedig Louis és Liam álltak, és beszélgettek. Egyből ledermedtem, miközben azon gondolkodtam, hogy álmodom-e. Nem, én még nem állok készen a találkozásra! Láthatóan nagyon jól szórakoztak, és élvezték, hogy alig vannak a parkban, nekem pedig belefacsarodott a szívem, hogy nem lehet velük, és nem lehetek részese ennek a pillanatnak. Épp nevettek valamin, mikor Louis halványan mosolyogva a tekintetével végignézett a parkon, de a pillantása megakadt rajtam. Az idő megállt körülöttünk. Nem számított a mókus, aki épp leszaladt a fáról, nem voltak madarak, akik énekeltek a világnak, nem létezett idő se. Csak mi, ahogy tekintetünk mélyen egymáséba fonódott, s a kék csodák mélyén döbbenetet, hitetlenséget, és mérhetetlen szeretet láttam felcsillanni. Ajkai szavakat formáltak, ám hang nem jött ki rajtuk. A fiúk is észrevették Louis döbbenetét, így a két fiú felállt, s szembefordultak velem, ahogy Liam is áthatóan rám nézett. Nem tetszett a helyzet, hisz négy egy ellen volt. Tudtam, hogy a szemet a lélek tükrének is mondják, de ilyen mély érzelmekre nem számítottam, amikre a szemükbe nézve leltem. Nem bírtam már, túl sok volt. Lehajtottam a fejem, s lassú, megfontolt léptekkel szeltem át a parkot, hisz Violettnek igaza volt: Ideje szembe nézni velük.

- Sziasztok – emeltem fel a fejem, s úgy döntöttem, nem fogok gyengének mutatkozni, mert nem lehetek gyenge.

- Úgy hiányoztál, Harry – ugrott végül Niall a nyakamba, bár nem ezt a reakciót vártam. De nem tudtam mit csinálni, egyből visszaöleltem, miközben csak halványan elmosolyodtam. Amint elengedett, valahonnan egy Twix csokit halászott elő, és a kezembe nyomta, hisz tudja, hogy szeretem. Nos, ha Niall kaját ad, az nála a feltétlen szeretet jele, tehát miatta nem kellett aggódnom. Zayn viszont kissé más módját választotta annak, hogy ő mit gondol. Először csak egy hatalmasat belevert a vállamba, aztán viszont szorosan megölelt, de nem mondott semmit. Bár, nem is kellett, a tettei mindent elmondtak helyette. Liamre néztem, aki csak elgondolkozva figyelte az arcom, majd egy szeretetteljes mosollyal az arcán megcsóválta a fejét.

- Egyedül azért nem haragszom, mert láttam az előzményeket, ami idáig vezetett – mondta végül, s ő is egy szoros ölelésbe vont. Végül Louis-ra néztem, aki csak lehajtotta a fejét, s kicsit hátrébb is állt a többiektől. Értetlenül néztem fel a fiúkra, akik mint a hülyék, kezdték el mutogatni, hogy menjek már oda hozzá. Én eleget tettem a kérésüknek, s odasétáltam hozzá, s közel álltam meg. Láttam, ahogy élesen beszívja a levegőt, majd ki, ezt pedig annak tudtam be, hogy nem vágyik a közelségemre.

- Ne haragudj, kérlek – suttogtam halkan, mire láthatóan megtört, hisz egy gyors mozdulattal a teste már az enyémnek feszült, a fejét pedig a vállamba fúrta. Egyből átöleltem a derekát, hogy közel húzzam magamhoz, miközben küzdöttem a vágy ellen, hogy beletúrjak a hajába, s csókoljam meg egyből. Hosszú pillanatokig élveztük így egymás társaságát, majd elengedtem. Ezzel egy időben egy kedvesen mosolygó Violettet láttam meg, akinek egyből intettem, így felénk kezdett sétálni. Amint odaért, mosolyogva álltam mellé, s mutattam be a banda tagjainak.

- Fiúk, ő itt Violett – közöltem, mire Liam értetlenül meredt rám, Zayn pedig összevonta a szemöldökét.

- Te eljöttél Amerikába csajozni? – kérdezte hitetlenül, mire a kedves barátnőm hangosan felnevetett.

- Dehogy is! Én csak körbevezettem őt, és barátok lettünk. Meg amúgy is, az ő szíve már foglalt – vigyorodott el, mire szúrósan rámeredtem.

- Mi lenne, ha elvinnéd Niallékat enni? Biztos nagyon éhesek. – A fiúk már kezdtek volna ellenkezni,(kivéve Niallt, akinek felcsillant a szeme) de folytattam még a mondandómat. – Én szeretnék visszamenni Louis társaságában a hotelbe – mondtam végül, a fiúk pedig innentől kezdve meg se szólaltak, csak bólintottak, én pedig megfogtam Lou kezét, s a hotel felé kezdtem menni.

- Nekem miért kell jönnöm, Hazza? – kérdezte kíváncsian, de kezét nem vette ki a kezemből.

- Beszélgetni szeretnék – vontam vállat, s több szó nem is esett köztünk az út alatt. A hotelbe beérve egyből felmentünk a megfelelő szintre, ahol végre bemehettünk a hűvös szobába.

- És több mint egy hónap után miért lett kedved hirtelen beszélgetni velem, miután teljes mértékben ignoráltál és kerültél, valamint szó nélkül távoztál tőlünk? – nézett rám elkeseredett és vádló hangon, amik túlságosan is a szívembe martak.

- Tudom, hogy mindent elrontottam, oké? – ültem le az ágy szélére, ő pedig a szemben lévő fotelbe ült le. A kezembe hajtottam a fejem, nem bírtam ránézni. – Túl sok minden történt, nekem pedig magányra volt szükségem, mert már nem bírtam tovább otthon – magyaráztam.

- De mit tettem, Harry? – hallottam meg elkeseredett hangját. – Kerültél, úgy viselkedtél velem, mintha valami szörny lennék, vagy nem is tudom. Mégis mit tettem, amiért megutáltál? – Annyira szomorú, annyira megtört volt a hangja, hogy felkaptam a fejem, és ránéztem. Megragadtam a karját, és magamhoz húztam, s szorosan öleltem. Így konkrétan az ölemben ült, de én nem bántam.

- Soha, de soha az életben nem lennék képes utálni téged, érted? – jelentettem ki határozottan, miközben a közelsége elbódított, és én pedig mélyen beszívtam az illatát. Kezeit erőtlenül felvezette a vállamra, s tökéletesítette az ölelést. Annyira jól esett ez így hirtelen. Közelebb éreztem magamhoz most, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Olyan jó volt ismét közel lenni hozzá, ismét érezni, hogy fontos vagyok neki. – Csak át kellett gondolnom a dolgokat.

Ő megnyugodva, kisimult arccal elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni, én pedig boldogan merültem el a mélységekben.

- Elmondod, hogy miért voltál olyan elutasító velem? – kérdezte halkan, mire egyszerűen csak megráztam a fejem.

- Inkább megmutatom – mondtam én is lehalkítva a hangom, s kissé előrébb dőltem, az ő szeme pedig meglepetten kerekedtek ki. Valószínűleg pontosan tudta, hogy mit akarok, de a legnagyobb megdöbbenésemre csak lehunyta a szemét, én pedig kapva az alkalmon, könnyedén és lágyan simítottam az ajkaimat az övéire. Ajkait egyből megnyitotta, én pedig nem késlekedve átcsúsztattam a nyelvem a szájába, hogy az övével együtt édes táncot kezdjenek járni. Tökéletes volt. Ahogy a keze a tarkómra vándorolt, hogy ne húzódjak távolabb, valami csodálatos érzéssel töltött el. Kezeimet a derekán tartottam, miközben belegondoltam, hogy talán mégis lehet ez a történet boldog végű. Talán nekem is kijárhat a boldogság.

Mikor a levegő véget vetett a csóknak, ő csillogó szemekkel húzódott el, miközben halvány mosoly bujkált az ajkán. Ez már sokkal inkább hasonlított arra a Louis-ra, akit megismertem. Az örökösen vidám, bohóckodó Louis, akit én hihetetlenül szeretek.

- Tudod, ha ezt egy hónappal ezelőtt megcsinálod, akkor se lett volna ellenvetésem – mosolygott rám vidáman, mire felnevettem.

- Jobb később, mint soha, nem igaz? – vigyorodtam el én is, ő pedig valamennyire megkomolyodott, s homlokát az enyémnek döntötte.

- És ez most azt jelenti, hogy együtt vagyunk? Járunk? – nézett rám kissé talán félve is, és láttam rajta, hogy mennyire fura is ezt kimondania.

- Én nagyon szeretném ezt az egészet – bólintottam határozottan, mire boldogan nyomott lágy csókot az ajkaimra. Ekkor beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülünket, amik egyre közelebbről hallatszódtak, ráadásul hangos nevetés is társult hozzá, így egyből tudtuk, hogy a többiek érkeznek. Louis egyből kiszállt az ölemből, engem pedig megcsapott az üresség egy pillanatra, de ez elszállt, mikor odaült mellém, s megsimította a karom.

A fiúk nevetve érkeztek meg Violett társaságában, aki csak mosolyogva hallgatta a három fiú ökörködését. Mikor lenyugodtak, kényelmesen helyet foglalt mindenki, de Violett még kérdőn rám pillantott, mire csak halványan bólintottam válaszként. Erre csak felsikkantott, s boldogan a nyakamba vetette magát. Mindenki csak döbbenten nézett, de én csak elnevettem magam, s eltoltam magamtól.

- Ez fantasztikus! Hihetetlen! Annyira örülök nektek! – mondta elérzékenyülten, mire mellettem Louis is megvilágosult, és mosolyogva ráébredt, hogy Violett pontosan tudott róla.

- Öhm… valaki elmagyarázná? – kérdezte Zayn felhúzott szemöldökkel, mire én csak a kék szemű szerelmemre pillantottam, aki mosolyogva belekezdett.

- Hát, nem nagy sztori, egyszerűen csak összejöttünk Hazzával – mosolygott. A reakciók teljesen pozitívak voltak, Liam mindentudóan elmosolyodott, Zayn csak szeretetteljesen megcsóválta a fejét, Niallnek meg felcsillant a szeme.

- Most azonnal elmesélitek, hogy mi volt! Mindent tudni akarok! – közölte, mi pedig elmondtuk röviden, hogy miként is történt ez az egész, azzal a lendülettel pedig én is megosztottam velük, hogy miért mentem el olyan sietősen.

- De ti hogy tudtátok meg, hogy hova jöttem? – kérdeztem tőlük értetlenül, mire csak mosolyukat visszafogva lehajtották a fejüket.

- Hát… utána néztem ennek- annak – vallotta be Liam, mire egyszerűen csak felnevettem.

- Te elkezdtél nyomozni? – hitetlenkedtem, de mindeközben remekül szórakoztam rajta.

- Pusztán tekintettel voltam a banda, és a kettőtök jövőjére, és határozott lépéseket tettem a megvalósításra – jelentette ki diplomatikusan, mire mindenki elnevette magát.

- Egyébként holnap reggel indulnunk kell, Haz. Várnak Manchesterbe egy díjátadóra – informált Lou, mire szomorúan Violettre kaptam a tekintetem. Ő is elhúzta a száját, hisz mindketten tudtuk, hogy akkor hamarosan eljön a búcsú ideje. Szomorú volt ebbe belegondolni, hisz nagyon jóban lettünk, igaz barát volt.

A reggel túl hamar jött el, hisz igazán szívesen aludtam volna még egy kicsit Louis karjaiban.

- Hé, Hazz, ideje felkelni – szólongatott kedvesen simogatva az oldalam, de én csak egy nyögéssel mélyebbre fúrtam az arcom a mellkasába, hogy kizárjam azt az igen zavaró égitestet, ami nagyon úgy tűnt, nem akar kevésbé világítani a kedvemért.

- Harry, nem fogunk rád várni, ha nem kelsz fel – fenyegetett meg, és épp kibontakozott volna az ölelésből, de én szorosabbra fontam a karjaimat körülötte.

- Most kaptalak meg, ugye tudod, hogy nem foglak elengedni téged… úgy mondjuk soha? – néztem rá, mire felnevetett, s egy puszit nyomott a homlokomra.

- Ettől függetlenül fel kell öltözni, Drága – mondta lágyan, én pedig szomorúan elengedtem, hisz beláttam, hogy tényleg ideje lenne felkelni.

A repülőhöz Vi is kijött velünk. Amikor eljött az ideje, viszont szomorú volt a búcsúzkodás.

- Ugye nem felejtesz el? – mosolygott rám szomorúan.

- Dehogy. Ha te nem vagy, mi sem lennénk – mutattam Louis-ra és magamra, ő pedig bólintott. – Én nagyon hálás vagyok mindenért, és remélem, találkozunk még – néztem rá komolyan. – Ha Amerikában járunk, meglátogatlak, rendben? – mosolyodtam el halványan, mire ő is hasonlóan cselekedett. Gyorsan megölelt, majd a páromhoz fordult. A párom. Ezt nagyon jó érzés kimondani.

- Aztán csak okosan – mosolygott rá. – Ha tudnád mennyit szenvedett… - forgatta meg a szemét, mire felháborodva néztem rá, de a fiúk csak elnevették magukat. – Tehát ne engedd el őt – komolyodott el, Louis pedig mosolyogva bólintott, s megölelte a lányt.

A repülőn ülve, kinézve az ablakon pedig belegondoltam, hogy az életem mégse olyan gyors, olyan nehéz, mint gondoltam. Azt csinálhatom, amit szeretek a három legjobb barátommal, és a szerelmemmel, akit mindennél jobban szeretek, és aki most épp a vállamon alszik az arcán egy apró mosollyal. Talán rólam álmodik? Meglehet. Egy biztos: Szerencsére már nem csak az álmainkban szerepelhet a másik.