In the darkness there's light

Hi! :)
Ez Zsoo kérésére íródott, mikor felajánlottam, hogy szívesen írok kérésre, ő volt az első, aki lecsapott a lehetőségre.
Nem mondott semmit, csupán annyit, hogy legyen egy természetfeletti Larry. Hát, azt hiszem, ez megfelel ennek, noha kissé színesítettem egy kicsit.
A teljes szabadság miatt elengedtem a fantáziámat, élveztem, hogy írhatok. Azt hiszem, ilyenkor érzi az ember, hogy milyen ha ír. Hatalma van, felemel, ő írja meg az élet forgatókönyvét. Új világot teremt.
Zsoo, őszintén remélem, hogy tetszik neked, elégedett vagy az eredménnyel. A többiknek is jó olvasást, remélem nem baj, hogy ennyit kellett erre várni, hisz egy ideje már mondom, hogy hamarosan hozom. Hát, most itt van! :)

xoxo Lora   

In the darkness, there’s light

Más a világ, nem olyan, mint amilyennek az emberek naivan gondolják. Leragadtak az ősi históriáknál a jóról és a rosszról, de ez nem ilyen egyszerű. A nagyobb hatalmak egy és ugyanazon célt szolgálták mindig, és ugyanazt fogják mindig: Az egyensúly fenntartását. Mert nincs élet Nap és Hold nélkül, amik bár ellentétes erők, mégis ketten megalkotják az egészet, ami kell az egységhez. Mert van ég és föld különbség, mégis a kettő között terem és fejlődik az élet. Ahogy a fehér és fekete együtt új színt alkot. Hát nem egyszerű? Mind a kettő kell az Élethez, elengedhetetlen. Hogy milyen képben jelenik meg, nem tudhatjuk. A Gonosz és a Jó egy helyen létezik, nem ellenségek, nem barátok. Tudják, hogy a másik nélkül nem élhetnek, hogy az érem egyik, s másik oldalai. Sokan vannak mind, ugyanazokkal a célokkal, ám más eszközökkel. Teremtenek, pusztítanak, adnak és vesznek el. Nem könnyű őket felismerni, de köztünk járnak. Mindenhol ott vannak óvva minket és az Egyensúlyt, melyre az életüket tették. A Gonosz nem feltétlen olyan, mint a képzeletünkben. Nem pusztít, nem vesz, ragad, rosszat tesz. Csupán más eszközöket alkalmaz.

A Jó és Rossz együtt jön létre, egyet alkot, két élőlény, két test, ám egy lélek. Együtt járnak köztünk, és ha látják, ha tudják, hogy egy embernek választani kell, ők választás elé állítják. Elmondják a lehetőségeket, megmutatják milyen is lehetne, s a halandón múlik, hogy melyik utat választja. Majd tovább állnak. Ők azok az erők, amiket mi el se tudunk képzelni.

***

- Hé, Hazza, te nem unod már itt magad? – robbant be a közös házukba egy barna hajú, élénk kék szemű 19-nek tűnő srác. Az említett, kinek barna göndör haja, s igéző zöld szemei voltak felnézett egy számára hihetetlenül izgalmas könyvből, ami a múltról, az ősi időkről szólt, s a lakótársára nézett, aki azért jóval több volt annál. A lelki társa. Együtt jöttek létre a Hatalomból, időtlen idők óta ott voltak egymásnak.

- Mire gondolsz, Louis? – húzta fel a szemöldökét kíváncsian, s félretette a könyvet.

- 98 éve nem kaptunk munkát. Gondolhatod. Egyetlenegyszer nem küldtek le az emberek közé. Bár tudnám miért!? – huppant le mellé a kanapéra szomorúan. Harry apró mosollyal figyelte a másik felét, aki a legtöbbet jelentette neki. A másiknak igaza volt. Mióta megteremtették őket, nem engedték, hogy dolgozzanak. Talán azért, mert ők mások voltak, mint a többi páros. Ők nem kötelességből voltak együtt, mert a Sors együtt szabta ki az útjukat, hanem mert ők szerették egymás társaságát. Különbözőek voltak, igen, de ez sose állt közéjük. Míg Louis szerette a sötét színeket, addig a gondolkozása is olyan volt. Nem akarta könnyen észrevenni a dolgok jó oldalát, sötét gondolatai voltak, ám Harry társaságában más lett. Megnyílt, valahogy más lett a szemében a világ. Harrynél ugyanígy. Kissé naiv volt, mindenkiben megtalálta jót, de Louis megtanította vele, hogy a világ nem olyan jó, mint ahogy ő azt gondolja. Ők ketten szintén egy egészet alkottak.

- Majd lesz valami – mosolygott félénken Harry, Louis pedig elhúzva a száját bólintott.

- Elmegyünk sétálni? – kérdezte Louis kíváncsian, Harry pedig bólintott. Szürke házak mindenhol, az volt az egységes szín. A házak maguktól változtak. Melyik házban mi uralkodott: inkább Jóság, vagy Gonoszság. Harry és Louis háza a tökéletes középponton volt. Nem nyomták el a másikat, a másikra támaszkodtak, hallgattak egymásra, ha annak volt ott az ideje.

- Valami nem stimmel, Lou – ráncolta a szemöldökét Harry aggódva, s tudatán kívül is összevonta a szemöldökét.

- Mire gondolsz? – kérdezte kíváncsian.

- Itt senki se olyan, mint mi… Nézz körbe! Annyi kapcsolat van a Társak közt, hogy csak dolgozni járnak együtt, de ott se beszélnek. Idegenekként élnek, pedig egy a lelkük… Ezt nem értem – csóválta a fejét csalódottan, és a helyzet tényleg olyan volt, mint amilyennek leírta.

- Harry… Épp ezért vagyunk mi különlegesek! – állította meg az utcán lágy mosollyal az arcán. – Talán mi erre rendeltettünk, nem igaz? Ki kell várnunk, hogy mit tesznek velünk a Teremtők. Nekünk jóban kell lennünk. Ha nem ölelhetnélek meg, vagy csak nem beszélnénk, az szörnyű lenne nekem – vallotta be Louis, akitől ez nagy dolognak számított, hisz ő sose beszélt az érzéseiről.

- Köszönöm, Louis – ölelte meg a göndör a másikat, ez szörnyen sokat jelentetett neki. A kék szemű szorosan tartotta, sokáig álltak ott, míg nem vakító fénnyel megjelent mellettük valaki. Fehér szárnyai voltak, amit csak azok kaptak meg, akik valami olyat tettek, amire büszkék lehetnek. Mellette a Társa is ott volt, ki pedig Fekete szárnyakkal rendelkezett. Ahogy illik, egyből meghajoltak előttük, a tisztelet ezen gesztusa kötelező volt.

- Harry Styles, Louis Tomlinson, kövessenek minket – szólalt meg mély hangon a Jó. Ők voltak a legfőbbek, a Teremtők legnagyobb segítői. A két – hozzájuk képest nagyon – fiatal összenézett, a Louis pedig egyből észrevette, hogy Harry meg van ijedve, hogy vajon mit akarhatnak. Lágyan a Társa kezeire simította a sajátját, az ujjaikat pedig összekulcsolta. Közelebb húzta magához a zöld szeműt, hisz pontosan tudta, hogy erre van szüksége. Mindig ezt tette. Ösztönösen biztonságot nyújtott. Ők ugyan nem látták, de a két szárnyas szeretettel rájuk pillantott, majd összenéztek. Szemükben megértés, tudás villant, pontosan tudták, hogy mi folyik itt.

- Szerinted hová megyünk? – kérdezte Harry halkan a barátját, erősen szorítva a kezét.

- Nem tudom – vont vállat tanácstalanul a kék szemű. Sokáig sétáltak, olyan részeken, ahol a két fiatal még sose járt. Egy nagy kastély tárult a szemük elé, csodálatos volt. Szótlanul követték a két megbecsült lényt, míg egy óriási terembe nem érkeztek. Egy asztalnál egy idősebbnek tűnő, bölcs lény állt, hátán szárnyak. Jobb oldalon fehér, bal oldalon fekete. Elképedve nézték az idős Jó- Rossz keveréket, semmi sem jött ki a torkukon. Ösztönösen térdeltek le, hogy fejet hajtsanak, de mély hang kérte őket arra, hogy álljanak fel.

- Harry, Louis, nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket! – jött feléjük barátságos mosollyal, próbálta levenni a két fiú válláról a feszültséget.

- Ne féljetek már! – mosolygott. - Aaron vagyok, a Társak védője – mutatkozott be. – Bevallom, még sose jártak felém, jó érzés látni titeket – nézett szeretetteljesen, ám Louis és Harry semmit sem értett.

- Ne haragudjon… nem maga az, aki… - kezdte Harry, de mielőtt kimondhatta volna, amit akart, elharapta a mondatot. Nem akarta megbántani a férfit.

- De, Harry, én vagyok – mosolygott. - Mielőtt a Társam meghalt, egybeolvadt velem, sose akart elszakadni tőlem. Tudjátok, hogy van ez: Ha az egyik meghal, a kötelék miatt meghal a másik is. Nem akarta, hogy kövessem őt, azt mondta, még nem jött el az ideje. Hát a testében lévő lelkünk belém olvadt, ezzel ő maga is a részemmé vált – bólintott Aaron, pontosan tudva, hogy mit szeretne Harry kérdezni. Teremtésük óta figyelte a párost, de csak most ért meg a pillanat, amire évezredek óta várt.

- Különlegesek vagytok, fiúk – mosolygott szeretetteljesen, mire a két fiú értetlenül összenézett. – Mások vagytok, és ez nagyon jó. Ti többek vagytok, mint Társak, még ha nem is tudjátok most, hogy ezt mire is értem. Épp itt az ideje, hogy rájöjjetek, mire vagytok képesek! – emelte fel a kezeit, s különös tűz tört elő a fáklyákból. Aranyszínű, ami megújulásnak számított a fehér-szürke-fekete után. Aaron mosolygott látva az értetlenséget a fiúk arcán, úgy nézett rájuk, mintha a tulajdon fiai lennének.

- Harry, gondolj valami igazán szépre, hunyd le a szemed – kérte lágyan, a göndör hajú pedig lehunyva a szemét eleget tett a kérésnek. Igyekezett találni valamit magában, amire gondolhat, de nem lelte meg a megfelelőt. Aaron mosolyogva beszélt hozzá, végig ott volt, tudta, mi történik.

- Nézz mélyen magadba, keresd meg a legmélyebb vágyadat. Nem látja senki, csak te, rendben? – biztatta, Harry pedig a szíve legmélyére ért. Mikor megtalálta, amit meg kellett, érezte, hogy szétárad benne valami különleges melegség, ami végigjárta az egész testét. Öntudatlanul is elmosolyodott, s kinyitotta a szemét. Aaron büszkén állt, Louis viszont döbbenten nézett először a barátja, majd a saját mellkasára, ahonnan különös kékes derengés áradt.

- Mi történik? – kérdezte döbbenten a Sötétség képviselője, s szorosan behunyta a szemét. Szemöldöke össze volt ráncolva, olyan volt, mintha valamiféle filmet látna maga előtt. Ezzel egy időben Harry ugyanezt élte át. Egyszerre lett vége mindennek, s teljesen automatikusan néztek egymásra.

- Én… - kezdte tétován Louis.

- Tudom, hogy mire gondolsz – bólintott Harry. Mind a ketten döbbenten Aaronra néztek, nem értették ezt az egészet.

- Mi történt? – kockáztatta meg a kérdést Louis, aki most veszített az örökös magabiztosságából.

- Mikor Harry a legmélyebb vágyára gondolt, az felismerte a Társad lelkében ugyanazt a titkos imát. Egybeolvadtatok– mondta egyszerűen, amivel csak még jobban összezavarta a fiatalokat. – Tudom, úgy tudjátok, egy lelketek volt eddig is, de nem. Ez nem egészen így van – rázta meg a fejét a bölcs. Azon gondolkozott, hogy miként is tudná ezt rendesen elmagyarázni. - Most a tudatotok is egyesült. Van egy hármasság, a lelki, szellemi és fizikai kapcsolat, és a Társak csak a lelki kapcsolattal rendelkeznek. Ám ti most már szellemi kapcsolatban is vagytok egymással. Ezt semelyik pár sem tudja elérni, csak az, akik között más fajta viszony van, mint az általános. Ti majd rájöttök, hogy ez mit is takar – kacsintott jókedvűen, ősz szakálla pedig engedelmesen mozdult meg, ahogy az idős ember elmosolyodott.

- Bocsánat, de… fogalmunk sincs, hogy mit is vár el tőlünk. Megmutatta, hogy miként kerülhetünk egymáshoz közelebb, valami célja van velünk. De mi ezzel nem tudunk mit kezdeni – rázta meg a fejét Louis, aki gyorsan végiggondolta ezt az egészet.

- Ne aggódj, Louis, nem lesz baj. Olyan képességeitek vannak, amik másnak nincsenek – rázta meg a fejét, mire Harry összevonta a szemöldökét. – A feladatotok pedig egyszerű: meg kell óvni egy fiatal fiút, aki nem tud dönteni a két barátja közt. A lényeg, hogy beépüljetek közéjük, és elérjétek, hogy ne kelljen választania. Ne aggódjatok, mindent elmondok nektek! – mosolygott, mikor találkozott a kissé meglepett, ám elszánt tekintetekkel.

***

Niall. Niall Horan a fiú neve. Írországból származó átlagos srác, aki sokat eszik, gitározik, és a hangjára nagyon büszke. Az egyik barátja Liam, akit hatalmas szíve miatt szeretik, mindig ott van, amikor kell, segít mindig, ha tud. Igazán jóságos, szerethető ember. A másik barát Zayn, aki viszont a rosszaságra hajlik, van, hogy bajba keveredik, de ő is tudja, hol a határ. Különbözőek, de biztos vagyok benne, hogy ha olyanok lennének, mint mi, akkor Társak lennének. Niall az összekötő kapocs kettejük közt, de nehéz neki a két barátja közt dúló örökös harc, ezt pedig teljes mértékben megértem.

- Minden megvan, fiúk? – mosolygott ránk Aaron, mi pedig bólintva felmutattuk a borítékot, amiben azok az okmányok rejlettek, amikre szükségünk lesz a Földön, az emberek közt. – Helyes. Mindent megtanítottam nektek, amiknek hasznát vehetitek, és ne feledjétek: ha valami baj van, csak koncentráljatok erősen, én pedig megpróbálok segíteni. De jegyezzétek meg, hogy nem tudok mindig megjelenni, hisz nem vagyok már olyan fiatal – mosolygott bocsánatkérően, mi pedig csak legyintettünk.

- Mi nekünk az is elég, hogy tanított minket. Nagyon hálásak vagyunk – hajtotta meg a fejét Louis mellettem, én pedig szintén ezt tettem. Tudtam, hogy Louis-nak nagyon sokat jelentett Aaron, a tanítónk, különösen sokat beszéltek az utóbbi időben. Ebből pedig az következett, hogy kevesebb időt töltött velem. Ez nagyon zavart, hisz sosem voltunk sokáig egymás nélkül, most mégis ez történik. De kénytelen voltam elzárni előle ezeket a gondolataimat, valamint érzéseimet, mert nem szerettem volna, ha lelkiismeret furdalása lenne, vagy hasonló. Nem tehetek erről, mindig magam elé helyezem az ő érzéseit, mint a sajátjaimat, hisz ő jelent nekem mindent. Nélküle más vagyok, valaki olyan, aki könnyű célpont lehet másoknak.

- Mehetünk? – lépett mellém kék szemű barátom, s megfogta a kezem. Egy aprót bólintottam, s lehunytam a szemem, s tudtam, hogy Louis mellettem ugyanezt teszi. Az új képességünkkel bárhova el tudtunk jutni, csupán csak gondolni kellett rá. Ez könnyen hangzik, de valójában nagyon nehéz. Nagyon sokat kellett gyakorolnom, míg Louisnak egyből ment. Nem neheztelhettem rá emiatt, láttam, hogy tényleg akarja.

Mikor megérkeztünk egy ház előtt, amiben mi fogunk lakni, mindent alaposan szemügyre vettünk. Elsősorban a színeket, a tárgyakat, amikről csak sokat hallottunk, ám sosem találkoztunk velük. Minden teljesen újnak hatott a számunkra, mindig fedeztünk fel új dolgokat.

- Hallod, Hazza, holnap kezdődik az iskola – kacsintott rám Louis.

- Már alig várom – forgattam meg a szemem.

- Ne légy már ilyen szarkasztikus, ez nagyon izgalmas! Végre kaptunk feladatot! – villantott rám egy mosolyt, de én csak a fejemet csóváltam. Valamiért… nem tudom, rossz érzetem volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Volt egy olyan érzésem, hogy ez mindent megváltoztat köztünk, ezt pedig nem szerettem volna. Ő a legjobb barátom, a Társam, aki tényleg a legtöbbet jelentett nekem, nem akartam elveszíteni. Bármennyire is koncentráltam, hogy ezeket elrejtsem előle, mégis átszivárgott hozzá valami.

- Harry, ne butáskodj – simította a kezét az arcomra. – Mindig melletted leszek, ezt biztosan tudom – adott egy puszit a homlokomra. Örültem, hogy ott volt velem, ezért csak szorosan megöleltem, ő pedig kicsit megdöbbenve fogadta azt. Eddig valóban nem sűrűn ölelkeztünk vagy hasonló, hisz tudtuk, hogy szeretjük egymást, mostanában mégis szükségessé váltak ezek az érintések. Magam sem tudom, hogy miért, de ő sem, mégsem számított. Én élveztem ezeket a gesztusokat, és egyáltalán nem éreztem ezt hibának. Ez így volt rendben, legalábbis szerintem, és Louis-on se vettem észre, hogy zavarná, csupán csak döbbent. A berendezett házunk rendezte a személyiségünket, mindkettőnkből volt benne egy kicsi, ami meghozta oda azt a harmóniát, amire nekünk szükségünk van. De 98 évesen eljátszani, hogy 17 vagy… kicsit nehéz vállalkozás. De ilyen is kell, ezért élünk. Vagyis ezért jöttünk létre.

- Megyek, lepihenek – mondtam sóhajtva, egy kicsit kifárasztott ez a fajta utazás, nem ment olyan könnyen nekem.

- Megyek én is – mosolygott rám Louis, így együtt indultunk el a szobánkba.

- Jó pihenést – szóltam oda neki, s egyszerűen csak ledobtam magam az ágyra, s már aludtam is.

Reggel hamarabb keltem, mint Louis, így lementem a konyhába, hogy elüssem az időt, hisz még legalább egy óránk volt, az iskola pedig alig 5 percre volt tőlünk. Csináltam neki és magamnak reggelit, s leültem az asztalhoz, hogy csak szemezzek a kajámmal és a reggeli narancslevemmel. Erőt akartam gyűjteni a továbbiakhoz.

- Szia! – jött be a konyhába Louis lendületesen, reggelhez képest egész aktívan.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá. – Csináltam reggelit – böktem a tányérja felé, amit hálás mosollyal díjazott.

- Angyal vagy – mosolygott rám szeretetteljesen.

- Csak Jó – vontam vállat. Ő csak nevetett, s elkezdett jóízűen falatozni. Gyorsan végzett, s mikor felszaladt a táskánkért szélsebesen jött le.

- Indulhatunk? – állt mögém, s nyomott egy puszit a fejem búbjára, miközben megszorította a vállam. Egy sóhajtással felálltam, s bólintottam. Louis izgatott volt, de ahogy közeledtünk, visszafogta magát. Ő Rossz, a természete miatt bizalmatlan, csak miattam valamivel nyíltabb, mint a többiek.

- Gyerekek, két új osztálytársatok érkezett ma, fogadjátok őket szeretettel. Louis Tomlinson és Harry Styles – mondta el a nevünket az egyik tanárnő, mi pedig beléptünk a terembe. Én élénk pillantással néztem végig az osztályon, Niallt, Liam-et és Zaynt egyből kiszúrtam. Egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemem, s tudtam, hogy mellettem Louis ugyanígy tesz. Elemeztük őket, az érzéseiket, mindent, amik Ők maguk. És már mindenre rájöttünk. Összemosolyogtunk Louis-val, s mentünk, hogy leüljünk valahová. Én Zayn mellé ültem, Louis pedig egyedül ült le, méghozzá Niall és Liam melletti padban. Már tudtuk, hogy mit kell tennünk. Én nekem Zaynt kell „puhítanom”, elérni, hogy elfogadjon magában mindent, ami elindíthatja a folyamatot akár Liamben is. De ez mindkettejüktől függ. Zaynben a Jó és Rossz oldal kitartóan hadakozott egymással, nem fogadták el egymást, ezért volt önmagában visszahúzódó ám mégis hirtelen haragú Zayn. A Jó része viszont felismert engem a közelben, és kitartóbb lett. Mintha egy csatában érkezne az erősítés. Zayn természetesen ebből semmit sem vett észre, egyszerűen csak kíváncsian pillantott rám, élénk érdeklődés csillant a szemében.

Louis viszont mindezt érzékelte, ám mivel neki nem volt célja, ő nem reagált Zayn rossz oldalára. Ő inkább Liamnek szentelte a figyelmét. Benne a Jó volt fölényben, csak egy kevés rosszaság volt benne, ami nem is igazán gond, de igencsak hamar szimpatikussá vált a számomra. Szimpatikus volt, noha maga Zayn sem volt ellenszenves így elsőre. Niall pedig... nos, ő mosolygós volt, szinte mindig nevetett, szerethető volt, ezt képességek nélkül is meg lehetett volna mondani. Akár a napfény. Előre tudtam, hogy nagyon jóban leszünk idővel, csupán idő kell.

A nap gyorsan elröppent, szinte csak Niallal beszéltünk, akinek tudtam, nagyon szimpatikus vagyok, ahogy Louis is, aki ugyan kevesebbet beszélt, önmagát adta, Liam és Niall mégis gyorsan jóban lett vele. Zayn viszont bizonytalan volt. Felém jobban közeledett, mint Louis-hoz, amit mind a ketten megértettünk.

- Merre laktok? – mosolygott ránk már az udvaron Niall kíváncsian. Mögötte egy kicsivel Liam volt, mellette pedig Zayn ácsorgott zsebre dugott kézzel.

- Közel, három utcányira – mutatta Louis az irányt, Niall pedig bólintott.

- Úgy hallottam, hogy most költöztetek ide. Szeretnétek, ha megmutatnánk a várost? Már ha Liamnek és Zaynnek is van kedve – mosolyodott el halványan, s érdeklődve a barátaira nézett.

- Nekem rendben – vont vállat Zayn.

- Nagyon szuperül hangzik – mosolygott Liam, én pedig önkéntelenül is viszonoztam a mosolyt.

- Akkor rakjátok le a táskátokat, és 10 perc múlva itt találkozunk az iskolánál, rendben? – nézett ránk mosolyogva a szőke hajú, ír fiú, mi pedig bólintottunk, s egy intéssel hazaindultunk.

- Szimpatikusak – gondolkoztam el, Louis pedig bólintott mellettem.

- Nekem is. Figyelj, este nem megyünk le a partra? Úgy értem, mindig is ki akartam próbálni, hogy ilyen a víz, és most van lehetőségünk. Aaron szerint lélegezni is tudunk a víz alatt! Szuper lenne! – nézett rám kérlelően, én pedig egyszerűen bólintottam.

- Persze, semmi akadálya. Izgalmas lesz – mosolyogtam rá, ő pedig hálásan megölelt, s kinyitotta a házunk ajtaját.

A fiúk már az iskola előtti szökőkútnál ültek, a kép, ami elénk tárult elszomorított: Liam a jobb oldalon ült, a nap tökéletesen világította meg az arcát, míg baloldalon Zayn ült, a feje lehajtva, mélyen  gondolataiba temetkezett. Közöttük Niall ült, ki bár mosolygott, pontosan éreztem, hogy szomorú a helyzet miatt. Csak nem akar a két tűz között lenni.

- Sziasztok! – köszönt Louis mellettem, én pedig mosolyogva biccentettem.

- Sziasztok fiúk! – pattant fel Niall. – Készen álltok? – mosolygott izgatottan, mi pedig bólintottunk.

A város igazán aranyos volt. Nem volt igazán nagy, volt ugyan forgalom, de nem vészes mértékben az sem. Több park, zöld területek, szemetelés nem is volt annyira. Igazán otthonos városka volt, nekem és Louis-nak is tetszett. Séta közben Zayn mellé keveredtem, s a többiektől egy kicsit lemaradva haladtunk.

- Látom tetszik itt – mosolygott rám halványan.

- Igen, igazán aranyos ez a hely – bólintottam.

- Jó itt lakni, meg van a jó oldala – mondta. – Ti honnan is jöttetek? – nézett kíváncsian.

- Nagyon messziről, biztos vagyok benne, hogy nem hallottál még arról a helyről. De az nem fogható ehhez – kerültem ki bölcsen a kérést hogy ne kelljen egyenes választ adnom.

- És mit szeretsz csinálni szabadidődben? -  kérdezett.

- Általában olvasok, vagy Louis-val bohóckodok. Elmegyek sétálni és nem csinálok semmit. És bár nem sokszor próbáltam, de szeretek énekelgetni csak úgy – vontam vállat.

- Na, azt mind a hárman imádjuk – mosolygott, s pillantása a két fiúra tévedt. A bensőjében szeretet éledt, de ezt nem engedte az arcára is kiszökni, ám előlem semmit sem rejthetett el. Ha ő nem viselkedne Liammel elutasítóan, nem lenne itt semmi gond, ő mégis falakat emel, nem tudja elfogadni, hogy Liamben igaz barátra, valódi lelki társra lelne. De nem baj, ezért vagyunk itt Louis-val. Az elmúlt időszak Liamet is edzetté tette, éppen ezért ő sem közeledik, makacsan a helyén maradt, s várja az esetleges csodát. Az pedig nagy valószínűséggel nekünk lesz köszönhető.

***

A tengerpart este csodálatos volt. Nem volt már senki ott, csupán mi ketten, s néztük, ahogy a Nap lassan lebukik a horizonton, s eltűnik a szemünk elől, csupán az emléke marad meg, de az örökké bennünk él.

- Felkészültél, Hazza? – nyújtotta felém a kezét Lou, én pedig mosolyogva bólintottam. Egy fürdőnadrág volt csupán rajtunk, semmi más, mi pedig belesétáltunk a hideg vízbe. Lebukva tényleg képesek voltunk lélegezni, ami hihetetlen volt.

Láttunk mindent, éreztünk mindent magunk körül. Egyre beljebb és beljebb úsztunk, nézve a gyönyörű halak táncát, új élőlények, csikóhalak, apróbb tintahalak bukkantak fel, s kíváncsian néztek ránk. Cápák úsztak el mellettünk, ahogy a nyílt tengerhez értünk, de nem bántottak minket. Az állatok érzik, hogy mi mások vagyunk, hogy mik vagyunk igazából, ezért ösztönösen bíznak bennünk, mi egy természetfeletti erő vagyunk. Louis elragadottan figyelte a tengerben megcsillanó halvány fény játékát, a tenger élővilága életre kelt miattunk, mindent láttunk, és később sose feledtünk. Ez örök élmény volt határozottan, olyat, amit sose felejt el az ember. Éreztem az áramlatok erejét, s lehunyva a szemem egyesültem a természettel. Nem tetszett, amit éreztem. A tenger szennyezett volt, a halak épp emiatt pusztultak ki, a növények szintén haldokoltak, amik feltétlenül szükségesek az élet fennmaradásához.

Képzelj el egy olyan erőt, ami mindenre képes. Most képzelj el egy olyat, ami majdnem mindenre képes. Azok vagyunk mi.

- Louis, segítenünk kell nekik, nem hagyhatjuk ilyen állapotban a Földet. Elpusztul – mutattam körbe csalódottan.

- Harry, nekünk nem ez a feladatunk –rázta meg a fejét, de tudtam, hogy ő is úgy gondolja.

- De ez így nem maradhat – álltam ki az igazamért. – Ki más cselekedne helyettünk? Az emberek vakok, azt se veszik észre, ami igazán kiszúrja a szemüket, nekünk kell cselekednünk!

- Nekünk emberekkel kell törődnünk – csóválta a fejét. A halak, s egyéb élőlények nem értették, miről folyik a szó, de tudták, hogy fontos dologról társalgunk. Az állatok okosabbak, mint gondolnánk.

- De nem marad emberiség Föld nélkül – villant meg a szemem, az élet egy pillanatra megfagyott körülöttünk. A növények ott mélyen nem mozdultak. Nem úszkáltak békességben az állatok. Mintha... a természet prezentálta volna nekünk milyen is, mikor semmi nincs. Nem lenne hol fent tartani a rendet.

- Louis, Harrynek igaza van- hallottuk meg Aaron hangját a fejünkben. – Ez is a feladatotok része. Együtt kell segítenetek a világnak, értitek?Vágatok ebbe bele! –hallottuk, majd kínzó némaság állt be.

- Együtt, Harry. Nagy munka lesz, de tudom, hogy bármire képes vagyok melletted – bólintott a Társam komolyan, én pedig hálásan bólintottam.

Az élet tovább folyt, a természet ismét a normális módon működött. Valahol balra két szürke pont volt felfedezhető, s ahogy közelebb értek, lassan kirajzolódott belőlük egy állat formája: delfin.

Gyönyörű példányok voltak, büszkén úsztak felénk. Louis feléjük nézett, láthatóan hozzánk jöttek.

- Megmutatjátok nekünk, hogy hol a legsúlyosabb a helyzet? Szeretnénk segíteni – suttogta az egyik állatnak, ki az orrát a kezéhez nyomta, így mutatva a szimpátiáját. A delfinek hihetetlenül okos állatok, csodálatos élőlények, különleges értelemmel.

- Ezért vagyunk itt – szólalt meg a fejünkben egy hang, ami egész biztos, hogy az egyik delfintől érkezett. De nem attól, aki Louis-nál volt, sokkal inkább attól, amelyik hozzám volt közelebb.

- Igyekszünk megtenni mindent – hajtottam meg a fejem jelezve, hogy egyenlő partnerkénk tekintek rá, és éreztem a háláját emiatt.

- Kapaszkodjatok! – figyelmeztetett a másik, mi pedig tettük, amire kért. Sokáig úsztunk, hihetetlenül szépnek találtam még így is a vizet, s pontosan tudtam, hogy mellettem Louis is így van ezzel. Egyre beljebb és beljebb érkeztünk, mi pedig élveztük a tenger selymes simogatását. Hamarosan lassulni kezdünk, végül pedig megálltunk, mi pedig azon nyomban felismertük a bajt: ilyen hatalmas olajfoltot sose láttam. Segélykérően pillantottan Louis-ra, ő pedig elszörnyedt tekintettel meredt a sötét anyagra. Kezem megfogta, s lehunyta a szemét. Én szintén ezt tettem, annyi ideje ismertük egymást, hogy szavak se kellettek, hogy tudjuk mit akar a másik egy-egy helyzetben. A szabad kezem előrenyújtva kezdtem mozgatni a csuklóm, s eközben az olajra koncentráltam: én összegyűjtöm, Louis elpusztítja. Kicsit hátrébb mentünk, de mikor rájöttünk, hogy ez így nem az igazi, a víz felszínéből kirobbanva az egekbe szálltunk. Így még siralmasabb volt a látvány, ami elég löket volt, hogy folytassuk, amit elkezdtünk. Az olajból segítettem kiszabadulni az odaragadt állatoknak, a madarak szárnyát megtisztítottam, hogy tudjanak repülni, ha esetleg olajat nyeltek vagy hasonló, azt kiszedtem a gyomrukból, s hagytam, hogy elszálljanak. A még életben maradt halakkal megismételtem, megtisztítottam őket kívül-belül, s a meghaltakkal ugyanezt megismételtem, s messzire küldtem őket, hogy táplálékok legyenek. S a következő lépés Louis feladata volt: ezt mind eltüntetni nehéz vállalkozás, de tudtam, hogy Társam erős, erősebb, mint én bármikor is lehetnék.
Elengedte a kezem, s maga elé emelte a sajátját, s erősen koncentrált. A káros anyag az egész tengerből, s az egész óceánból felemelkedett, hisz én már összegyűjtöttem, Louis pedig igyekezett ezt megsemmisíteni. Lassan ment, még csak a felénél járt, mikor láttam, hogy testét lassan elhagyja az erő. Ezt nem hagyhattam se a világ, se az ő érdekében sem. Ösztönösen mögé álltam, s hogy ne zavarjam, kezem a derekára simítottam, s hátulról öleltem át. Tudtam, hogy az energiám egyesül az övével, ezért új erőre kapva folytatta a munkát. Teste remegett, én pedig vele együtt gyengültem, noha nem súlyos mértékben. Szilárdan tartottam, hogy ne kelljen még a lebegésre is figyelnie, ezzel is levettem némi terhet a válláról. A dolga végeztével válla megrogyott, testéből elszállt az erő. Hogy könnyebb legyen, a karjaimba vettem, de tudtam, hogy nem zavarja, hogy kiszolgáltatott nekem. Bennem maximálisan megbízott, ahogy én is benne.

- Köszönöm, Harry – mosolygott rám fáradtan, szemét alig bírta nyitva tartani. Szeretetteljesen rámosolyogtam, s apró csókot leheltem a homlokára. Testében remegés futott végig, ő pedig felnyitotta a szemét. Szemében fény nyúlt, érdeklődve nézett rám.

- Mit csináltál? – kérdeztem halkan, én pedig lassan ereszkedni kezdtem.

- Megpusziltalak – válaszoltam könnyedén.

- De az erő lassan kezd visszatérni belém. Hogy csináltad? – Ezen én is meglepődtem, magam sem tudtam. Csak tanácstalanul ráztam a fejem, ám valahol nagyon is örültem, hogy ilyen hatással vagyok rá. A vízbe visszaérve egy sziklára ültem karjaimban tartva még mindig Louis-t. A két delfin odaúszott hozzánk.

- Köszönjük nektek, sosem lehetünk elég hálásak – hallottuk meg, mire csak elmosolyodtam.  - - Ez még csak az első lépés volt. Közel sincs vége, ezt tudjuk. Most csak egy kicsi pihenésre van szükségünk, aztán folytatjuk – ígértem, Louis pedig bólintott, feje a mellkasomon volt.

- A következő lépés lehet az, hogy a kihaló félben lévő állatfajok számát megnöveljük? – kérdezte a Társam, a delfinek pedig természetesen beleegyeztek. Ők voltak a küldöttek, itt most ők voltak a főnökök.

Mikor Louis nagyjából erőre kapott, lassan kimászott az ölemből, s saját erejéből úszott mellettem.

- Azt hiszem, hogy folytathatjuk – bólintottam.

Sajnos azon az éjszakán az volt az utolsó, amit meg tudtunk tenni, még közel sem volt vége ennek. Tudtuk, hogy másnap éjjel a hihetetlen mennyiségű szeméttel kell foglalkoznunk, ami kitesz egy egész, esetleg két éjszakát, hisz ameddig a szem ellát, szemét mindenhol. Később a vegyi anyagok szennyezését kell eltüntetnünk, majd az elsüllyedt hajók által okozott súlyos károkat kell orvosolnunk. Hosszú, fáradságos munka lesz, de Louis-na igaza van: együtt tényleg mindenre képesek vagyunk.

Másnap, az iskolában semelyikünk se tudott figyelni, egymást láttuk el energiával, hogy sikeresen túléljük a napot. Niall és a másik kettő jómadár persze aggódva szemlélt minket, kérdezték, hogy minden rendben van-e, mi pedig csak bólogattunk.

Ahogy  a napok teltek úgy kötöttünk szoros baráságot a három sráccal, s úgy tisztult egyre inkább a tenger, az óceán is. Sajnos tudtuk, hogy ezzel nincs vége, itt tudjuk megtenni, amit tudunk, az egész bolygóra nem terjed ki a hatalmunk. Én nem is bírnám: Már az is szörnyű élmény volt, mikor a szeméttel foglalkoztunk. Csodáltam, hogy a Föld miként képes így is élni, miért nem tajtékoznak még hatalmas erőkkel a hatalmak, melyek ezzel az egésszel pusztulnak. Azok elpusztítása ezerszer nehezebb feladat volt. Ha azt hittük, hogy nem lesz rosszabb, akkor tévedtünk, hisz borzalmas volt ezt tenni, de tudtuk, hogy meglesz ennek a jutalma. Louis hamar rájött, hogy ha az éjszakát együtt töltjük, egymás mellett, akkor sokkal jobban végezzük a napi munkákat, mint normál esetben, nem fáradunk el olyan hamar. Egymást tesszük erőssé.

Lassan pedig kezdtem megérteni, hogy  miért vagyunk Louis-al olyan jóban, mi célunk van: segítenünk kell, rá kell mutatnunk Liamnek és Zaynnek, hogy az ellentét nem rossz dolog, nem taszít, sokkal inkább vonz.

- Ti tulajdonképpen mióta is ismeritek egymást? – kérdezte Liam egyik nap, mikor iskola után úgy döntöttünk, hogy Niallhoz átmegyünk mind, hogy beszélgessünk egy kicsit.

- Mióta az eszünket tudjuk – mosolyodott el halványan Louis, ami kissé szokatlan volt a többieknek, de hamar napirendre tértek efölött.

-  Sose voltunk külön – ráztam meg a fejem én is mosolyogva.

- De... miért? Mármint semmi közös sincs bennetek – nézett Zayn értetlenül, magamban pedig egész jót nevettem. Ha ő azt tudná...

- Dehogynem. Ugyan a személyiségünk, mentalitásunk különböző, mégis ez tesz minket kiegyensúlyozottá. Az érem egyik, s másik oldalai vagyunk.

- A különbségek nem rossz dolgok, csupán nem a megszokott, ez pedig izgalmassá teszi ezt az egészet. Hogy nem egyhangú. Gondoljatok bele, hogy milyen unalmas lenne, ha mindenki ugyanolyan lenne! – gondolkoztatta el őket Louis, én pedig rámosolyogtam. Tudtam, hogy Liam és Zayn egymásra gondol, s elismerik, hogy igazunk van. Ez pedig haladásnak számított a kapcsolatukban.

A munkánk két hónapon át tartott, de az igazi áttörés hamar érkezett. És azt mi indítottuk el.

Minden akkor kezdődött, mikor egy éjszaka folyamán megint lebuktunk a tenger mélyére, hogy igyekezzünk rendbe tenni mindazt, amit az emberek elpusztítottak. Minden egyes éjszaka után érezhető volt a változás. Ám mikor a a hajók roncsiból keletkezett szemetet, s mindent, ami a hajón volt próbáltuk elpusztítani, az nehezebben ment, mint gondoltuk. Körülbelül a 6. hajónál járhattunk, mikor elmozdítva egy nagy részt, - ami egykor talán az árboc lehetett- egy megijedt hatalmas cápa tört elő. Ijedten úsztam hátrébb, mire felém kapta a fejét. Nem törődve az ösztöneivel megtámadott engem, fogaival megragadta az oldalam, de Louis hangja megszólalt a fejében, így gyorsan elúszott. Én pedig csak süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb, a nyomás kezdett még nekem is elviselhetetlen lenni, s ordítottam a fájdalom miatt. Még sose tapasztaltam fájdalmat, a fájdalomtűrő képességem eleve alacsony, most pedig ilyet kell éreznem. Csak sikítani voltam képes, elviselhetetlennek bizonyult ez a fajta fájdalom.

- Harry! – ragadott meg Louis, s felúszott velem, mellettünk pedig mindent vörösre festett  vérem. Tudtam, hogy Louis közelsége sem segít, ebbe bele fogok halni. Érezte a fájdalmam, de nem akartam ezt, így elzártam tőle mindent, hogy neki ne legyen rossz, míg bennem csak gyűlt és gyűlt.

- Aaron! Aaron, segíts! – kiáltotta Louis a karjaiban tartva, szeméből könnyek törtek elő, sose láttam még ilyennek. A fájdalom tompult, én pedig éreztem, hogy hamarosan a nagy Semmibe kerülök, hisz mind odajutunk egyszer. Mindenki, aki ilyen. De nem akartam, hogy Louis velem tartson, Ő volt  mindenem, nélküle senki nem vagyok, én csak nem akarom, hogy miattam ő is meghaljon.

- Sajnálom, fiúk, ebben most nem tudok segíteni. Ne haragudjatok – hallottuk meg a fejünkben, Louis pedig még inkább könnyezett.

- Ez nem lehet igaz...Harry, kérlek tarts ki. Nem halhatsz meg! – nézett a lassan le- lecsukódó szemeimbe, s jól esett az övében ott látható mérhetetlen szeretet.

- Louis, nem engedem, hogy velem tarts. Túl fo...fontos vagy – a fájdalom visszatért, s tudtam, ezután a hullám után nem marad semmi. Az élet kifogy belőlem, én nem tudom a küzdelmet folytatni.

- Harry, szeretlek mindennél jobban, s mint mindig, most is veled akarok lenni! – Észre sem vettem, hogy az összes állat körénk gyűlt, átérezték ennek a pillanatnak a súlyosságát, egy Rossz elveszti a Társát... Egy halál sosem jelent jót, ám ez különösképpen fájdalommal teli. Mindenkinek, tudom jól.

- Louis, szeretlek téged. Mindig mellettem voltál, pihenj most már. Megleszek egyedül. Majd egyszer eljössz hozzám, s ismét találkozunk. Sose feledj el, én sem foglak – mosolyodtam el a helyzet ellenére is, hisz ez csak egy rövid búcsú nekünk, hamarosan talán találkozunk.

- De hát még az érzéseimről sem tudsz! Annyi mindent nem mondtam el neked, annyi mindent zártam el előled! – nézett kétségbeesetten, ami keserűséggel töltött el: nem bízott bennem.

- Hát mondd el őket, hagy távozzak el nyugodt szívvel – kértem őt, s lassan lehunytam a szemem, hogy a hangját hallgassam.

- Szeretlek, de nem úgy, ahogy kellenne. Társak vagyunk, mégis beléd szerettem, valami számunkra is különös erő köt össze veled, ezért vagyunk különlegesek. Tudod, hogy ilyen sosem volt, most mégis megtörténik. Úgy szeretlek, ahogy szeretni a legjobban lehet valakit – éreztem a könnyeit, s éreztem a fájdalmát. Szememet – úgy éreztem immár utoljára- kinyitottam, s az övéibe néztem. Bujkáló mosollyal pillantottam rá, s egy nehezet sóhajtottam.

- Én is ezt érzem irántad, Lou. Szeretlek – bólintottam, s most már végképp lezártam a szemeimet, s engedtem, hogy a lelkem az övébe áramoljon lassan, de biztosan, ahogy egykoron Aaron és társánál volt. A történelem más szereplőkkel ugyan, de megismétli önmagát.

- Sose foglak elfelejteni – hallottam meg közelről Lou hangját, s ajka találkozott az enyémmel. Az emberek tudtam, ezt csóknak hívják. Mint minden, ez is olyan új volt, ám hihetetlen érzés. Kék szemű társam nyelve végigsimított az ajkaimon, mire azok maguktól kinyíltak, így nyelve rátalálhatott az enyémre. Utolsó erőmmel viszonoztam a csókot, úgy, ahogy az ösztönből jött, és a fájdalom megszűnt számomra. És így teljesült be a hármasság: volt lelki, szellemi és fizikai kapcsolat is köztünk. Nem éreztem többé a fájdalmat, egyszerűen illant el. Szemhájamon keresztül is láttam egy arany színű energiát előtörni belőlem, s Louis-ból is, én pedig kiemelkedtem a vízből, akár egy varázslatos káprázat. Kezemet kinyújtva elképesztő energiát bocsátottam ki a Földre, mely az összes tengert, folyót, óceánt, s patakot megtisztította. Legyőzhetetlennek éreztem magam, szememet kinyitva pedig megláttam Louis-t magam mellett. Mikor újra úgy lebegtem, ahogy szoktam, szorosan a karjaiba zárt, úgy éreztem el sem akar engedni. Mikor halkan felnyögött hátrahúzódtam, s észrevettem, ahogy hátán elszakad a póló, ahogyan rajtam a sajátom is. Hátamba enyhe fájdalom nyílalt, s éreztem valamit. Mintha új karom nőtt volna. Ám ezek mások voltak, csodálatos, hatalmas szárnyakat kaptunk. Míg Louis hátából lassan gyönyörű, fekete jött elő, mely büszkeséget sugárzott, az enyém fehér színben pompázott, éreztem, a puhaságát, s lassan, próbálgattam, hogyan is működik. Könnyedén használtam, mintha mindig is ott lett volna, magasabbra és magasabbra szálltam, Louis pedig követett engem.

- Louis... szárnyakat kaptunk – néztem megrendültem, mikor a felhők felett megálltunk.

- Tudom. És Te... Te élsz. Harry, sose lehetnék boldogabb – suhant felém, s ismét ölelésbe zárt, szárnyával is ölelt, aminek puhasága kellemesen cirógatta a bőrömet. A kezeimmel, és szárnyaimmal tökéletesítettem az ölelést, mérhetetlen volt az a szeretet, amit éreztem.

- Gratulálok, fiúk. Megértettétek, hogy miért vagytok különlegesek, mi van bennetek, mi másokban nincs. Az a fajta bizalom, hűség és szeretet, amit egymás iránt mutattok varázslatos, mi az ősi idők béliek is nehezen fogjuk ezt fel – jelent meg mellettünk Aaron, mire elváltunk tőle, s megcsodáltuk, ahogy ő repül, ahogy használja a szárnyait. – És eközben megtisztítottátok a Föld vizeit, ami egyikünknek sem sikerült volna. Jogosan lehettek büszkék a szárnyaitokra. Megérdemlitek – mosolygott ránk, szemében büszkeség villant. – Ez az ok, amiért nem jöttem segíteni. Erre nektek kellett rájönnötök – adott magyarázatot, mi pedig megértően bólintottunk.

- Köszönjük,  Aaron – hajtotta meg a fejét Lou, én pedig a kezét fogva szintén ezt tettem.

- Menjetek, fiúk, a másik feladatokra is koncentráljatok. Hamarosan újra találkozunk – hajtotta meg ő is a fejét előttünk, amitől megrendültünk, ám szörnyen jól esett. Tisztelt minket.

- Azt hiszem, itt már nem lesz több dolgunk.Menjünk, vegyünk búcsút az állatoktól – mosolygott rám Louis, s egy lágy puszit adott az ajkaimra, amitől megremegtem, s még erősebbnek éreztem magam.

A két delfin hálás volt nekünk, ahogy az egész állatvilág és növényvilág is.

- Sose volt még ilyen tiszta az élőhelyünk. Köszönjük nektek. az egész természet hálás nektek. Maradjatok ilyenek mindig, meg lesz ennek a jutalma – mondta nekünk az egyik delfin, én pedig csak megráztam a fejem.

- Nem, ezt nem azért tettük. Nem várunk el semmit, mi adtunk, de nem várjuk el, hogy kapjuk. Ez így helyes, ennek így kell lennie. Éljetek boldogan! – simítottam végig az állaton, s elmosolyodva kirobbantam a vízből magam mellett Louis-val. Szárnyainkkal szeltük át az eget a part felé, s mikor megérkeztünk, lábunk újra érte a homokot, a lelkem tisztának, magamat büszkének és elégedettnek éreztem. Egy kis koncentrálásnak köszönhetően a szárnyaim visszahúzódtak a hátamba, nem mutatva jelét, hogy valaha volt is ott valami. Louis is így tett, s megfogva a kezem elindultunk haza.

- Alig bírom ezt feldolgozni – szólalt mg halkan mellettem Louis, mire ráemeltem  tekintetem.

- Mit? – kérdeztem.

- Majdnem elveszítettelek, most mégis itt vagy, minden rendben. És... szárnyakat kaptunk! Sose gondoltam volna, hogy egyszer pont mi fogjuk ezt elérni. És még... és még az érzelmeimet is viszonzod. Ez hihetetlen – hajtotta le a fejét, mire szembefordítva magammal a hajába túrtam, s kedvesen felemeltem a fejét.

- Tudom, nekem is, mégis így van – mosolyogtam rá, s most én voltam az, aki a csókot kezdeményezte. Olyan volt ez, mint egy hatalmas energiabomba. Felpörget, pezsdíti a véred, valamit felszabadít benned. És én átélhetem ezt, hisz Louis már nem csak a Társam. Ő a szerelmem is.

***

A másnap ugyanúgy kezdődött, ahogy mindegyik. A szökőkútnál vártak minket a fiúk, akiket pacsival, valamint egy- egy kézfogással köszöntöttünk.

- Sziasztok! – mosolyogtam rájuk.

- Hali, mehetünk be? – kérdezte Niall egy szendvicsbe beleharapva.

- Persze – vont vállat Louis.

A tanórák hamar elröppentek, mi pedig most Liam-ékhez mentünk, hisz péntek volt, mi pedig ráértünk. Tudtuk, hogy hamarosan elérjük a célunkat, így Louis-val nem aggódtunk. Megérkezve Liam köszönt az anyukájának, ami nekünk kicsit fura volt, hisz nem ismertük az érzést, hogy milyen, mikor valakinek családja van. Mindig kikerültük a fiúk erre vonatkozó kérdéseit.

- Menjünk fel – javasolta Liam, mi pedig bólintottunk. Tudtam, hogy Zayn még sose járt itt, bár már 4 éve ismerik egymást. Egyszerűen csak rossz a kapcsolatuk. De már nem sokáig.

- Nagyon jó kis szoba – dicsérte meg Louis, és igaza volt. Egy sötét bőrkanapé, nagy franciaágy, egy íróasztal számítógéppel és egy nagy TV a falon. Egy polcon néhány sportérem, kupa, s azon a polcon egy nagy kép. Középen Niall vigyorog a kamerába, mellette Liam mosolyog visszafogottan, míg a szöszi másik oldalán Zayn áll dögös mosollyal az arcán. Mellette észrevettem egy kisebb fényképet is, amin csak Niallal van, boldogan vigyorognak, s egy másik képet is kiszúrtam. Liam ül rajta a szökőkúton, olvas épp valamit, mellette Zayn áll, lazán nekidőlve, és csak nézelődik. Megbökve Louis-t megmutattam neki ezt a képet, aki erre szélesen elmosolyodott.

- Aranyos képek, Liam – fordultam felé mosolyogva, mire Niall és Zayn is odajött megnézni, hogy mi is az. A badboy nem volt elég okos, nem rejtette el a halvány mosolyát, de mi anélkül is tudtuk volna, hogy örül, amiért ilyet lát. Mégis volt valami, ami akadályozta abban, hogy megtegye az első lépéseket.  Az utolsó, legerősebb falát nem sikerült még lebontania.

Elégedetten ültem le Liam ágyára, s néztem a házigazdánkra.

- Hé, ti is nyugodtan üljetek le valahova – nézett az állva maradt Zaynre és Louisra kedvesen. Lou mellém ült le, szorosan mellém, s megfogta a kezem, amit én egyáltalán nem bántam. Ám Niall tekintete megakadt ezen, s kíváncsian nézett ránk.

- Hé, fiúk, nem akartok elmondani valamit? – kíváncsiskodott, mire Zayn és Liam is felénk fordította a fejét. Én csak elmosolyodtam, vicces volt ez így.

- Louis és én egy párt alkotunk – emeltem fel az összekulcsolt kezünket jelzésképpen.

- Mi?! Mármint...mi? – döbbent le totálisan Zayn.

- Szerelmesek vagyunk – magyarázta Louis, mire Niall ajka elnyílt, Liam viszont csak elgondolkozva figyelt minket.

- Mióta? – kérdezte.

- Tegnap óta. – A döbbenet még nagyobb lett.

- Nem féltek a véleményektől? – kérdezte Zayn összehúzott szemöldökkel, én pedig összemosolyogtam Louis-val. Tudtam, hogy innen ered Zayn problémája.

- Csak a Ti véleményetek számít, másé nem – csóválta meg a fejét Louis határozottan.

- Hát, ami engem illet, örülök nektek – mosolygott ránk Niall.

- Nekem sincs gondom ezzel. Aranyosak vagytok együtt – mosolygott Liam, így Zaynre néztünk.

- Azt hiszem, nekem se. Mármint, Liamnek igaza van: jól mutattok együtt – bólintott, mire Liamnek elkerekedett a szeme. Sose ismerte el Zayn, hogy egyetért vele valamiben, tudtam jól.

- Köszönjük – mosolyogtam rájuk. És ezzel indult el igazán az egész.

Másnap reggel még csak Zayn várt a szökőkútnál. Mosolyogva mentünk oda, s míg Louis elszaladt venni valami kaját, én felültem mellé.

- Minden oké? – kérdeztem elfojtva a mosolyom.

- Igen, azt hiszem. Hülye voltam – mondta, mire felnevettem.

- Dehogy voltál. Dobd be magad – vigyorogtam rá, pontosan tudva, hogy mire gondol. – Menj elé, és beszéld meg vele. Végre nem lesz feszültség köztetek és nem hozzátok Niallt se kényelmetlen helyzetbe.

- Köszi, Harry, angyal vagy! – mondta, s leszállva megölelt, és elsietett. Elégedetten néztem utána, tudtam, hogy már nem lesz gond. Zayn igazából egészen megkedvelte Liamet, és ez fordítva is igaz volt. Csak félt a rossz kritikáktól, de a mi példánkat követve nem fogja érdekelni. Nem lesz itt baj. Kiegészítik egymást, ahogy mi Louis-val. Niall pedig mindig velük lesz, hogy némi értelmet verjen beléjük, ha arra lesz szükségük.

- Min mosolyogsz annyira? Csak nem azon, hogy végre összejött? – mosolygott. Ő is érezte.

- De – bólintottam halványan mosolyogva, mire lehajolva megcsókolt, kezét a derekamra csúsztatta, hogy közel húzzon.

- Ez azt jelenti viszont, hogy nekünk hamarosan haza kell mennünk. A feladatunknak vége – szomorodott el a tekintete, mire én is elhúztam a számat.

- Nem, maradhattok ott, míg be nem fejeitek az iskolát. Tartoztok az igazsággal a három fiúnak is, hisz az életük részeivé váltatok. Természetesen bármikor visszajöhettek, ez csak egy lehetőség. Ők igaz barátaitok – szólalt meg Aaron a fejünkben, mi pedig elmosolyodtunk. Igen, el kell majd mondanunk nekik. Nehéz lesz, de menni fog.

- Együtt – suttogta Louis az ajkaimra, pontosan tudva, hogy mire gondolok. Hisz látta a gondolataim.

- Bármire képesek vagyunk – bólintottam.