Perfection does not exist

Sziasztok!

Ismét itt egy történet, sikerült visszarázódnom az írásba. Ez itt most egy Ziam, mert az utóbbi időben nem tudok velük betelni. Nem tudom miért, de most nagyon imádom őket.

Jó olvasást ehhez!

xoxo Lora  

Nem tudom, hogy, csak megtörtént. Nem, ez nem lehet igaz, egyszerűen csak nem. Azt se tudtam mi folyik körülöttem, túl… elképzelhetetlen. Zayn mindig is, mintha a legjobb barátom lett volna, a testvérem. Mindig ott voltunk egymásnak, soha nem hazudtunk a másiknak… legalább is ezt hittem. Hallottam, hogy mit mondott Niallnek. Hallottam, hisz egy házban lakunk, a falak meg vékonyak.

- Lehet nem mondtam nektek, hogy miért bontottam fel az eljegyzést Perrievel, de jó okom volt rá: Liam. – hallottam meg mély hangját, mire meglepetten hagytam fel azzal, amit épp csináltam. Döbbenten sétáltam a falhoz, hogy ne szalasszam el a továbbiakat.

- Liam miatt? – kérdezte Niall, de nem tűnt meglepettnek a hangja. – Hát akkor végre beismerted magadnak, hogy tényleg szereted? – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, míg én épp szívrohammal küzdöttem.

- Honnan tudsz te róla? – Zayn hangja viszont annál meglepettebbnek tűnt.

- Zayn, mindenki tud róla a bandában. Csak Liam nem - mondta kedvesen Nialler, mire valami különös érzés költözött a mellkasomba, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Mi van?! – kérdeztem magamtól, és kicsapva az ajtómat lesiettem a földszintre, ahol épp a Larry párosunk nézett filmet. Louis Harry ölében ült, ők jól elvoltak, de egyszerre kapták a fejüket felém. Dühös és ideges voltam. Nem értettem semmit se.

- Hova mész, Liam? – kérdezte aggódva Harry, mikor épp a cipőmet rángattam magamra. Addigra Zayn és Niall is érdeklődbe jöttek le, hogy mi is történik éppen.

- El. Minél messzebb innen – sziszegtem idegesen, próbálva lenyugtatni magam. Nem ment.

- Mi? Miért? – aggódott Zayn, mire még közelebb mentem az ajtóhoz.

- Túl vékonyak a falak. – S ezzel a kijelentéssel feltéptem az ajtót, és kimentem a langyos levegőre, azt remélve, hogy sikerül lenyugodnom.

Magam sem értem, hogy miért voltam feldúlt. Haragudtam Zaynre, de nem azért, ahogy érez, hanem, hogy miattam képes volt Perrie-t elengedni. Miattam mentek szét. Én nem akartam ezt. Nem akartam, hogy Zayn így érezzen irántam.

Így már nyilvánvaló lett az összes érintés, az összes kedves szó koncerteken, interjúkon. Hogy miért ölel csak úgy át fél karral, miért van Ő mellettem, bárhol vagyunk. Hogy nem vettem észre eddig?

A legrosszabb, hogy visszatekintve én is ugyanezeket tettem. Érintettem, amikor csak lehetőségem volt rá, éreztettem vele, hogy nagyon fontos nekem. De ez nem volt tudatos, nem gondoltam oda szerelmet. Talán a tudatalattim játszik velem? Lehet. Talán a szívem pontosan azt érzi, amit ő, de az eszem ezt képtelen elfogadni? Nagyon valószínű.

Kár, hogy én mindig az eszemre hallgattam.

Leültem a parkba egy padra, hogy kissé átgondoljam a dolgokat. Hogy világossá váljon számomra, hogy mit is érzek. Tény, hogy nagyon szerettem a közelében lenni, szerettem, mikor egy- egy mosolyával engem illetett, de ugyanakkor pontosan tudtam, hogy nem lehetek belé szerelmes, ahogy Ő se belém.

Hát akkor mégis mi ez? Szív vagy ész? Ész vagy szív? Mégis miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Órákig ültem ott, üveges tekintettel meredtem a semmibe, remélve, hogy rájövök a megoldásra, de nem érkezett az isteni szikra. Nem értettem magamat.

Nem mentem haza az éjjel. Hívtak a fiúk, de nem vettem fel. Nem aludtam, csak elemeztem az érzéseimet, végiggondoltam mindent. És minden annyira egybevágott, de mégse jutott el a tudatomig.

Az első sugarak megjelenésénél én is hazaindultam végre. Fáradt voltam, zavart, az arcomon rég nem volt nyoma mosolynak. Hát mit teszel velem, Zayn?

Tudtam, hogy aznap csak Zayn lesz otthon, hisz a többiek a stúdióban veszik fel a dalokat, míg nekünk az éjszaka lesz munka. És én ezt nem bántam most, hisz egy elhalaszthatatlan lehetőséget kaptam, hogy rájöjjek mindenre.

A kulcs őrjítő hangként fordult a zárban, megzavarva a csendet, a nyugalmat, ami a házban honolt. Igyekeztem halk lenni, de a jelek szerint nem sikerült.

- Mit hagytatok itthon, srácok? – robogott le a lépcsőn Zayn egy laza melegítőalsóban, félmeztelenül. Amint meglátott, azonnal megtorpant, tekintete ijedt lett, úgy nézett ki, mintha arcon csapták volna.

- Liam? – nyíltak el ajkai döbbenten, nagyon úgy tűnt, hogy nem számított rám. Láttam rajta, hogy legszívesebben menekülne, de tudtam, hogy a büszkesége nem engedi. És tiszteltem őt ezért, hogy mindig képes felállni, nem adja meg az örömöt másoknak, hogy szenvedni lássák.

- Szia, Zayn – sóhajtottam ledobva a kulcsom, majd közelebb léptem hozzá, amit hátrálással fogadott. Ezt észlelve összeráncolt szemöldökkel megálltam, és csak néztem rá. Félt tőlem, azt hitte, hogy bántani akarom, amiért rájöttem, mit is érez.

- Zayn, hát nem ismersz? – csóváltam meg a fejem szomorúan, hatalmas csalódottságot éreztem.

- Mit várhatnék, Liam? – nézett rám idegesen, kényelmetlenül érezte magát ebben a helyzetben. – Láttam, hogy mennyire kiakadtál – nézett rám jelentőségteljesen, mélybarna szemeiben félelem, és düh keveredett. De tudtam, hogy a harag, ami belülről emészti nem felém irányul, hanem magára haragszik, amiért miatta rájöttem a dolgokra. Egy sóhajtással elfordítottam a fejem, nem bírtam állni a tekintetét.

- Zayn, ha megbízol most bennem, nem mozdulsz, és engeded, hogy odamenjek hozzád – mondtam komolyan, de nem érkezett reakció. Tettem egy tétova lépést felé, mire ő egyet hátra. Fájdalmas tekintettel figyeltem lehajtott fejét. Rosszul esett, amit feltételezett, én nem ezt akartam.

- Zayn, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel, de ő szigorúan kerülte a pillantásomat. Lassan, megfontoltan szívta magába a levegőt, én pedig megkíséreltem egy újabb lépést, de ő nem mozdult. Megkönnyebbülve siettem oda hozzá, s öleltem magamhoz szorosan. Zayn megfeszült, nem ezt várta.

- Mégis hogy gondolhatod, hogy bántanálak? – suttogtam rosszallóan a fülébe, mikor kezeit erőtlenül ő is körém fonta.

- Én is nagyon haragudnék rám a helyedben, el tudom képzelni, hogy te mit érzel – vont vállat nem engedve.

- Csak remélem, hogy te is úgy érzel, ahogy én – húztam el a fejem, hogy a szemébe nézzek, mire ő értetlenül nézett rám. Lassan közelítettem az arca felé, hogy rájöjjön mi is akarok. Karjai megszorultak körülöttem, s lehunyta szemét, én pedig ugyanígy tettem. Ajkaink lágyan találkoztak olyanok voltak, mintha mindig is egymásnak lettek volna teremtve. Zayn egyből átvette az irányítást, én pedig boldogan engedtem az akaratának. A csók hosszú és szenvedélyes volt, én pedig elgondolkoztam, hogy miért nem jöttem rá hamarabb arra, hogy ennek így kell lennie. Hogy miért voltam olyan kegyetlen, hogy így lelépjek, miután rájöttem, amire rá kellett.

- Nem hiszem, hogy aggódnod kéne – támasztotta a homlokát az enyémnek még mindig csukott szemmel. Annyira gyönyörű volt így. Szeretetteljesen rámosolyogtam, nyomtam az orrára egy puszit, s szorosan megöleltem. Ez így volt jó. Semmi se tökéletes ebben a világban, de amíg ilyen dolgok vannak körülöttünk, tudnunk kell örülni mindennek, ami megadatott. Nekem pedig ott volt Zayn, és ennél többre pedig nem is volt szükségem.