The dark carpet

Sziasztok! :) Mivel csütörtökig van még idő, úgy döntöttem, megleplek titeket ezzel a történettel. Nem hosszú, de nagyon szerettem írni, noha a hangulatán meglátszik, hogy én hogy éreztem magam. De nem kell tartani semmitől, nem nagyon tudok nem happy end-et írni. Remélem, tetszeni fog!

xoxo Lora    

Az éjszaka most kifejezetten sötét volt. Nem világított a hold, a kitartóan fénylő csillagokat hatalmas esőfelhők takarták el. Niall utálta az ilyen estéket. Ő a fényt, a világosságot szerette, ami beköltözhet a szívébe. A sötétség emlékeztette őt arra, ami sose lehet az övé: a szerelem. Ugyanis az ő szívét már régen elragadták tőle, még ha az illető nem is tudott róla. Nem tudta már elviselni, hogy csak forgolódik az ágyában, így úgy döntött, hogy lemegy a nappaliba, mint mindig. Az volt az olyan hely, ahova mindig akkor mehettek, mikor valami bajuk volt, vagy épp nem tudtak aludni. Így lement, hátha talál valakit odalent, de nem volt szerencséje. Pedig amúgy ír származású, akik köztudottan szerencsések, de ez is ennyit ér. Mivel hűvös volt, csinált magának teát, leült a fekete bőrkanapéra, s a lábára terített egy kék pokrócot, hogy felmelegedjen. A lámpa fénye jót tett neki. Már vagy tíz perce ült ott a gondolataiba mélyedve, mikor halk csoszogást hallott meg a lépcső felől. Arra nézett, így megláthatta Harryt teljes valójában.

- Nialler? – döbbent meg teljesen a göndör fürtös.

- Hazz? Hát te ilyenkor? – kérdezte érdeklődve, miközben belesajdult a szíve, hogy így félmeztelenül látja. Úgy, hogy nem érintheti, hogy tudja, hogy nem lehet az övé. Igen, ő volt az, akinél a szíve volt, akibe visszafordíthatatlanul beleszeretett.

- Nem tudok aludni, de ahogy látom, te sem – vont vállat, de nem mozdult.

- És van különösebb oka annak, hogy álmatlanságban szenvedsz? – nézett a szöszi kedvesen a másik szemeibe.

- Igen – bólintott. – Szerelmi bánat – vallotta be, mire szöszke meglepetten húzta fel a szemöldökét.

- Bocs, de ezt nehezen hiszem – mosolygott féloldalasan. – Ki ne lenne szerelmes a nagy Harry Stylesba? – kérdezte gúnyosan összeráncolt szemöldökkel, megforgatva a szemét.

- Így is elég bajom van, nem kell, hogy te is elkezdj nekem ilyen hülyeségeket beszélni! – szólt oda Niallnek mérgesen, mire letéve a bögréjét csak egyszerűen felállt.

- Csak annyit mondtam, hogy nincs olyan ember, aki ne lenne beléd szerelmes, ez neked miért baj? – tette fel védekezően maga elé a karját, s értetlenül meredt a barna hajú énekesre.

- Csak… hagyj békén, oké? – szikrázott a tekintete dühösen, ahogy a szőke barátját nézte.

- Jól van, akkor majd nem is beszélek veled, nehogy megint ne én legyek a hibás – forgatta meg a szemét. – Király, azt se tudom, hogy mi bajod, te meg leordítod a fejem, hogy hagyjalak. Hát, jó, hagylak, nem érdekelsz – vont vállat határozottan, de belül valójában azon agyalt, hogy megint mit vétett. Elindult a lépcső felé kikerülve a göndör énekest, s már a második lépcsőfokon járt, mikor meghallotta Harry hangját maga mögül.

- Niall, állj meg! – hallotta meg Harry lágy hangját, amiben elkeseredettség és szomorúság is vegyült. A gitáros megállt, de nem fordult vissza. Bántotta, hogy az ilyen egyre többször történik. Mikor Harry teljesen ok nélkül rákiabál, vagy dühösen néz rá. A fiúknak is feltűnt ez már, de hiába kérdezték, Harry mindig válasz nélkül hagyta őket. Niall pedig csak azért hátrált meg, mert nem akarta egy hangos veszekedéssel felkelteni a fent alvó fiúkat.

- Mit akarsz még, Harry? Régen nem voltál ilyen. Mindig jóban voltunk, nem voltak viták köztünk. Akkor most mi bajod? Miért vagy velem ellenséges? Mit tettem ellened? – tette fel az őt legjobban foglalkoztató kérdéseket, hangjába akaratlanul is a belőle áradó elkeseredettség kúszott.

- Niall… - suttogta halkan, de az említett még mindig nem fordult felé. – Kérlek, próbálj megérteni – hallatszott erőtlen hangja, mire Niall lassan megfordult.

- Harry, ezek már nem mi vagyunk – rázta meg keserűen a fejét. – Én nem tudok mit kezdeni ezzel, hogy így kezelsz. Mintha… valami orbitális nagy marhaságot követtem volna el ellened – vont vállat tanácstalanul. Zavarta, hogy hosszú ideje nem látta már Harry gödröcskés mosolyát, hogy nem igazán beszélt vele, hogy a régi, nevetős és vicces Harry mintha eltűnt volna.

- Nem, én követtem el valami hatalmas hülyeséget – mondta, s mélyen belefúrta tekintetét a barátjáéba, s nem engedte. – Beléd szerettem, Ni – vallotta be, mire a szőke ajkai meglepetten nyíltak szét, szemei elkerekedtek, szívébe pedig valami ismeretlen érzés költözött. A szavak szálltak a fehér nappaliban, egy sötét, kék színű függöny meglebbent, Niall pedig képtelen volt feldolgozni, hogy azt hallotta, amire oly’ rég óta várt.

- Én… sajnálom, Niall! – tört ki belőle egy szomorú sóhaj, s leszegte a fejét. – Ha eddig nem utáltál, ez már biztos, hogy undorítóvá, elítélni valónak fog tenni a szemedben. Kérlek, ne haragudj! – motyogta elkeseredetten, reményvesztetten. Niallnak beletelt pár pillanatba, hogy összeszedje magát, így hangtalanul, szemét Harryn tartva lépdelt közelebb, míg végül megállt a másik előtt.

- Hazz… - suttogta erőtlenül, s lágy ölelésbe vonta a szomorú fiút. Ő - mint egy fuldokló a levegő után – kapott utána, fejét Niall mellkasába temette, miközben összeszorította a szemét.

- Miért mondtad el nekem? – kérdezte halkan, miközben keze gépiesen simogatta a göndör hátát.

- Nem bírtam már magamban tartani… ugye nem utálsz Niall? Azt már nem bírnám elviselni – nézett fel, a zöld íriszei szeretettel, reménnyel csillogtak.

- Hogy is utálnálak, Harry? – csóválta meg a fejét. – Hogy is utálnálak, mikor olyat adtál nekem, amire már évek óta vágyom? – csúszott fel a keze a másik arcára. – Szeretlek, Harry – suttogta halkan, s a másik fiúhoz hajolva lágy, mégis érzelemmel teli csókot nyomott a másik ajkaira. Mikor Harry megadta az engedélyt, nyelve akadálytalanul surrant be a másikhoz, mellyel aztán lágy, érzéki táncot kezdett járni. A fiatalabbik belenyögött a csókba, amitől Niall észhez tért, s elhúzódott. Homlokát a másikénak döntötte, s próbálta rendszerezni a légzését.

- El se hiszem, hogy ez megtörtént – kúszott fel sok idő múltán először egy lágy, őszinte mosoly a barna hajú szájára, aminek Niall nagyon megörült.

- Szokj hozzá, mert ha rajtam múlik, több ilyen is lesz – vigyorodott el, s megfogta a másik kezét. – Gyere, ideje lepihenni – húzta fel az emeletre, de csak Harryre figyelt. Egy lágy mosollyal behúzta magához a szobába, s az ajtó mindentudóan csukódott be mögöttük. Észre se vették, hogy Liam szobájának ajtajánál ott ál a banda maradék három tagja, és kedvesen, szeretetteli mosollyal figyelik a történteket. Ezt csinálták már hónapok óta. Várták, hogy mikor is jön rá a két fiú, hogy nekik együtt kell lenniük, hogy ők ketten együtt alkotnak egy egészet. De már minden rendben. Már nem lesz baj.