4. rész

Sziasztok. Csütörtök van, tehát itt az új rész. Nem igazán szerettem volna sokáig húzni, így úgy gondoltam, itt az ideje mindennek. De nem is szeretnék előre elárulni semmit, jó olvasást!

xoxo Lora    

Niall:

Álmosan dőltem le a takarókupacra, amit már gondosan kialakítottam magamnak, hogy ne is fázzak az éjszaka, és ne is legyenek problémák a hátammal. Harry mellettem feküdt le, hisz a maradék helyre a táskákat és egyebeket pakoltuk, de egyébként nagyon hangulatos lett a sátrunk. Nem volt kedvem szinte semmihez, ezért csak a hátamra fordultam, és hosszú percekig csak a mennyezetet néztem. Olyan furcsa volt, hogy Harry ilyen közel van, ám mégis ilyen távol. A buszon hihetetlenül jól éreztem magam, hisz megnyugtatott a jelenléte, ráadásul a gyomromban éledező pillangók se bírták a strapát, hisz többen öngyilkosak lettek. És a legrosszabb, hogy az egész lehetetlen és reménytelen, hisz ő nem meleg, és én sem érzem magam annak, csupán őt szeretem, csak ő történetesen férfi. De miért is szeretne belém? 4 éve játszunk egy bandában, az egyetlen, amit érezhet, az maximum egy jó erős barátság, de semmi több. Nagyon elkeserített ez a tudat, legalább fél óráig agyaltam, de nem lettem okosabb. Nyilvánvaló volt, hogy el kell őt felejtenem, de ez természetesen nem ment olyan könnyen, hisz mégiscsak nap-mint nap láttam őt, lehetetlen könnyen figyelmen kívül hagyni egy olyan érzést, mint a szerelem. Egyszerűen nem bírtam tovább, egy kis friss levegőt kellett szívnom, hogy a gondolataimat kiszellőztessem. Amennyire csak halkan tudtam, kimásztam a sátorból, hisz mindenki aludta már az igazak álmát. Félelmetes, hogy álmunkban mennyivel másabb az életünk. Ott legalább gondtalanok lehetünk.

Egy ideig sétáltam, de nem mentem messzire, tökéletesen láthattam még a sátrakat. Ám egy olyan helyre értem, ahol sok- sok kő büszkén magasodott, s nézett le a völgybe, ahova le lehetett látni. Csodálatos volt. Olyan békés volt minden, mintha az életben nem lennének gondok, nem lenne semmi baj. Jó volt elképzelni, hogy milyen lehet egy nyugodt, háborúmentes világ, ahol nem volt jó és nem volt rossz.

- Min agyalsz, Niall? – lépett mellém Harry nyugodtan, tartva a távot, hogy ne zavarja meg a nyugalmam. Értékeltem ezt a figyelmes gesztust tőle, és nem is néztem rá, tökéletesen éreztem a jelenlétét.

- Mindenen. Hogy másképp is lehetne – mondtam halkan, bár biztos voltam benne, hogy nem érti, miről is beszélek. – Egyébként ne haragudj, amiért felébresztettelek – néztem rá egy pillanatra, így tökéletesen jól láthattam, ahogy a tekintete a messzeségbe réved.

- Ébren voltam, ne aggódj. Én is gondolkoztam – vont vállat lazán, de volt valami a hangjában, amit nem tudtam hová tenni. – Mondd, Niall, hogy tudsz valaki iránt úgy érezni, ahogy most teszed?  - kérdezte szomorúan, de ezt nem értettem.

- Mire gondolsz? – néztem rá teljesen értetlenül, ötletem se volt, hogy miről beszél.

- Hát, látszott rajtad, hogy szívből énekelted a Half a Heart-ot, sose volt még ilyen csodás a hangod, pedig eleve hihetetlen vagy – vont vállat, de kerülte a tekintetem.

- Hát, köszönöm – mosolyodtam el halványan.

- Tehát? – fordult hozzám komolyan. – Ki az? – tért egyből a lényegre, tekintete viszont szomorú volt. – Gondolkoztam rajta, de nem jöttem rá. Mostanában nem sok lányt láttam körülötted a rajongókon kívül – tekintete kíváncsi lett, én viszont csak elfordítottam a fejem, nem akartam a szemébe nézni. Nem akartam vele szembenézni, ahogy a tudattal se.

- Az nem lényeg – vontam vállat, s én is a hegyeken túlra tekintettem. Gyönyörű volt a kilátás, hisz bár csak hajnali három örül lehetett az idő, egy kicsi világosság már volt. Szótlanul álltunk ott, hosszú percek teltek el. Nem volt kényelmetlen csend, inkább csak kérdésekkel teli, melyeket sose terveztünk kimondani. Nem akkor, nem ott. Szívembe valamilyen módon fura, nem várt fájdalom költözött, de ez Harryből áradt, tudtam jól. Így rákaptam a tekintetem, de érdekes, váratlan kép tárult szemem elé. A göndör még mindig az ég világosodó alját nézte, ám szemébe fájdalmas, sós könnyek szöktek, de nem értettem ennek okát. Sose láttam még ilyen megtörtnek, ilyen… sebezhetőnek.

- Mi a baj, Harry? – léptem oda közvetlenül mellé, s kezemet a vállára simítottam. Aggódtam érte, megijedtem ettől az állapotától. Ő nem mondott semmit, csak szorosan magához húzott, testünk lágyan simult egymásnak. Arcát nyakamba temette, én pedig egyből átfogtam derekát, hogy biztos támaszt nyújtsak neki. Nem tudtam mi baja, de éreztem, hogy szüksége van rám, és én pedig próbáltam legalább annyira a segítségére lenni, mint ő volt a dal után. Nyugtatóan simogattam a hátát, reméltem, hogy ez segít neki.

- Mi történt? – kérdeztem tőle lágyan, kezemet a hajába vezettem, s simogattam a fejét.

- Ostoba voltam – húzódott el megnyugodva. – Ostoba és naiv – hajtotta le a fejét, s megpróbált ellépni tőlem, de nem engedtem.

- Miről beszélsz, Harry? Semmit se értek – ráncoltam a szemöldököm. Ő csak megrázta a fejét, s elkapta rólam a tekintetét.

- Beléd szerettem, mikor nyilvánvaló, hogy a te szíved már régen másé, méghozzá valaki olyané, akibe visszafordíthatatlanul beleszerettél. Én… sajnálom. Tényleg – hajtotta a fejét a mellkasomra, már nem éreztem, hogy el akarna elhúzódni. Én a magam részéről olyannyira meg voltam döbbenve, hogy semmit sem tudtam kinyögni, elégre ez volt az, amire legkevésbé számítottam. Komolyan érezhet Harry úgy, ahogy én érzek iránta? Most talán egy új világba csöppentem, ahol az álmok valóra válnak, a lehetetlen maga lehetségessé válik? Ekkor megéreztem, hogy Harry remegni kezd karjaim közt. Én pulcsiban voltam, így nem fáztam, rajta viszont csak egy egyszerű rövid ujjú, volt, így nem csodáltam, hogy vacog. Ám, nem csak ez volt az egyetlen oka a remegésének. Félt, nagyon félt, hogy ezzel megszakad a barátságunk.

- Harry… - találtam meg az egyik kezemmel az arcát, s lágyan végigsimítottam rajta. Eltoltam magamtól, miközben kétségbeesetten kerestem a megfelelő módot, hogy eloszlassam félelmeit. Zöld íriszei lassan megtalálták a kékségeimet, s összeolvadtak, tökéletes volt. Ajkaimat lágyan simítottam az övéire, biztosítva ezzel az érzéseimet, s mindent, amit iránta érzek. Tisztában voltam a meglepődöttségével, de hamar átadta magát a csóknak, mely felülmúlta legmerészebb álmaimat, elképzeléseimet is. Lehet egyáltalán ilyen édesen csókolni? Harrynek sikerült, sose éreztem még senki iránt sem ilyen hevesen szeretetet. A csókot nem mélyítettük el, első csóknak ez is tökéletes, leírhatatlanul csodás volt. Nyugodtan, csillogó szemekkel húzódott el, tekintete megannyi kérdést rejtett, én pedig tudtam, hogy örömmel fogom őket megválaszolni.

- Rólad énekeltem, Harry. Miattad érzek úgy, ahogy – suttogtam a homlokomat az övének döntve. Szemeit lehunyta, majd mikor pillái feltárták íriszeit, azok elképesztő élénkséggel és boldogsággal csillogtak. Odahajolt hozzám, hogy egy csókot hintsen el ajkaimra, s összekulcsolta az ujjainkat. Szabad kezével megsimította az arcom, s ismét megcsókolt. Én sem bírtam betelni vele, s ő is így volt vele. Hihetetlen és érthetetlen volt számunkra, hogy szerelmünk viszonzott, s ilyen könnyen ment minden. De abban a percben, ott boldognak, gondtalannak éreztem magam, aki végre megtalálta a megérdemelt boldogságot.  

- Menjünk vissza a sátorba – mondta halkan, én pedig bólintva követtem. Halkan mentünk vissza az alvóhelyünkhöz, ahova mikor bejutottunk, Harry lefeküdt a hátára, én pedig boldogan tettem le a fejem a mellkasára, miközben élveztem, hogy Harry simogatja a hátamat.

- Hihetetlen ez az egész – mondta egy halvány mosollyal az ajkán, mire én is jókedvűen elmosolyodtam.

- Az biztos. És a legjobb az egészben, hogy a fiúkat nem zavarja, hisz tudnak róla, de nem akarnak lebeszélni erről – mondtam, ő pedig bólintott.

- És… mióta? – tette fel az őt legjobban foglalkoztató kérdést, én pedig pontosan tudtam, hogy mire gondol.

- Hát, elég régóta már – vontam vállat, mire elmosolyodott.

- Szintén – jelentette ki egy félmosollyal, mire megjelentek a gödröcskéi, amiket úgy imádok. Erre csak felnevettem, s egy puszit nyomtam az arcára, majd visszafeküdtem a helyemre. Az álmosság mindkettőnk körül ott lebegett már, mi pedig nem ellenkeztünk, mikor az elragadott minket.

- Fiúk! Ki az ágyból! – hallottam meg Liam hangját, bár az agyam még így korán reggel csak nehezen tudta befogadni az információkat. Én csak nyögve a hátamra fordultam, s oldalra kapva próbáltam keresni valamit, ami kizárja az idegesítő napsütést. Meg is találtam azt a valamit, amiről bár nem sok fogalmam volt, hogy mi a fene is lehet, de betöltötte a kívánt szerepét, így nem panaszkodtam. Csak akkor sikoltottam fel majdnem, mikor az a valami megmozdult, így egyből kinyitottam a szemem, s félve néztem a tárgyra. Határozottan megkönnyebbültem, mikor rájöttem, hogy az csak Harry keze, így sóhajtva feküdtem vissza a hátamra. Lehunyva a szemem, próbáltam ismét elmerülni oda, ahol a világ csak az enyém, és ahonnan kedves barátom kirángatott, de hirtelen egy testet éreztem meg magamon. Érdeklődve, meglepetten pillantottam Harryre, aki láthatóan remekül szórakozott rajtam.

- Jó reggelt! – mosolygott rám vidáman, mire én is elvigyorodtam.

- Neked is! – nevettem. Letoltam magamról, majd nagy nehezen felálltam, a táskámhoz vánszorogtam, és kikaptam belőle egy melegítő alsót.

- Hé, dobj már nekem egy pulcsit! – szólt Haz, mire a kezem ügyébe kerülő pulcsit odadobtam neki, hisz lusta voltam elmenni az ő táskájáig. Magára kapta a szürke melegítőm, ami mellesleg nagyon szuperül állt neki, és így másztunk ki a többiekhez.

- Csodálatos jó reggelt! – ásítottam egyet, és megéreztem Harryt, ahogy mögém áll. Észrevettem, hogy Zayn, Liam és Louis szomorúan egymásra néznek, majd Louis felénk fordul.

- Harry, kérlek, ne haragudj ránk emiatt, de a fiúkkal úgy döntöttünk, hogy ideje megtudnotok a dolgokat – sóhajtott lehajtott fejjel, mire Liam vette át a szót. Én személy szerint semmit se értettem, de hátranézve láttam, hogy Hazza sincs másképp.

- Miről beszélsz, Lou? – ráncolta a szemöldökét a párom.

- Arról beszél, hogy nagyon szomorú látnunk, mikor Niall bánatos. Nem akarjuk, hogy az legyen – mondta komolyan, én pedig kezdtem megvilágosodni, hogy miről is lehet szó.

- Niall szomorú? – húzta fel a szemöldökét rám nézve, mire én felnevetettem. Így persze mindenki rám nézett, hisz elvileg amúgy komoly dologról volt szó, de én megértettem már mindent.

- Fiúk, nem kell segíteni, de azért ez kedves tőletek. Már minden oké, összejöttünk – mosolyogtam rájuk, mire Harry is megvilágosodva bólintott, és a jobb kezével hátulról átfogta a derekam, és egy puszit nyomott az arcomra. Láttam, hogy Zayn megkönnyebbülve fújta ki a benntartott levegőt, és ránk emelte a barna tekintetét.

- Imádlak érte titeket, az enyém lett volna az a rész, mikor felsorolom, hogy mikor láthattuk, hogy mennyire egymásba vagytok zúgva – sóhajtott, látszólag nagyon örült, hogy mindezt nem kell megtennie. – Köszi, hogy megkíméltetek ettől – vigyorgott ránk, mire Harry felnevetett, és ellépve mellőlem megveregette Zayn vállát.

- Nincs mit – nevetett, és ment, hogy valami kaja félét kotorjon elő.

- Na végre már! Az kellett volna, hogy még többet szenvedj nálam – csóválta meg a fejét Louis vigyorogva, és kedvesen beleboxolt a legjobb barátja vállába.

- Én is örülök nektek, remélem, sokáig együtt lesztek – kacsintott Liam is mosolyogva, és hozzám lépve megölelt. Mindig is közel állt hozzám, a legjobb barátom volt, éppen ezért egyből megláttam rajta, hogy valami bántja.

- Gyere, beszélgessünk kicsit – húztam arrébb a sátraktól, és oda mentem, ahol az előző nap a tűz körül beszélgettünk. Kit érdekel a boldogságom, mikor a legjobb barátomat bántja valami? Leültünk a székekre, én pedig úgy döntöttem, hogy megszabadítom a terheitől, mert nagyon rossz látni, ahogy a vállait nyomja.